regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1984-056 História 1984-056 Minden jog fenntartva....

História 1984-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Egy militarizált társadalom anatómiája. Spárta ...................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 5

2. .......................................................................................................................................................... 81. Légiók a Birodalom határain .................................................................................................. 82. Képek ................................................................................................................................... 11

3. ....................................................................................................................................................... 131. Etnikum, felekezet, hadszervezet ......................................................................................... 132. Képek ................................................................................................................................... 15

4. ....................................................................................................................................................... 171. Hadügyi reform és köznemesség .......................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 20

5. ....................................................................................................................................................... 221. Királyok zsoldosai ................................................................................................................ 222. Képek ................................................................................................................................... 25

6. ....................................................................................................................................................... 261. Határvédelem és társadalom a török korban ........................................................................ 262. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 301. Szapolyai János arcképe ....................................................................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 30

8. ....................................................................................................................................................... 321. Letelepített katonák. Hajdúk a magyar történelemben ......................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 34

9. ....................................................................................................................................................... 381. Katonák és polgárok a végvárban. Gyõr .............................................................................. 382. Képek ................................................................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 421. Hadsereg, háború, élelemellátás, 1418. század� .................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 501. Rákóczi hadserege. Interjú R. Várkonyi Ágnessel ............................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 53

12. ..................................................................................................................................................... 571. Vitam et sanguinem Nógrádban. Inszurrekciós költségek 1744-ben ................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 59

13. ..................................................................................................................................................... 621. Fegyverben a magyar nemesség ........................................................................................... 622. Képek ................................................................................................................................... 64

14. ..................................................................................................................................................... 671. A szabadságharc hadinépe. Interjú Varga Jánossal ............................................................... 672. Képek ................................................................................................................................... 70

15. ..................................................................................................................................................... 711. Háborúk és a történetírás ...................................................................................................... 712. Képek ................................................................................................................................... 72

16. ..................................................................................................................................................... 771. Az 1918-ban egyesített román állam együtt élõ nemzetiségei. ............................................ 77


História 1984-056

2. Képek ................................................................................................................................... 8017. ..................................................................................................................................................... 84

1. Román csapatok Magyarországon. Válasz Musat, M.Tanasescu, F. cikkére.� ...................... 8418. ..................................................................................................................................................... 86

1. ...tisztelve egymás hitét, nyelvét, függetlenségét, szabadságát... Hóman Bálint és Barbul Jenõ � �levélváltása 194041-ben� ........................................................................................................... 862. Képek ................................................................................................................................... 91

19. ..................................................................................................................................................... 921. Kurkó Gyárfás (19091983)� .................................................................................................. 922. Képek ................................................................................................................................... 95

20. ..................................................................................................................................................... 961. 19451948. A románmagyar kapcsolatok kronológiája� � ......................................................... 96

21. ..................................................................................................................................................... 981. Tisztikar és politika, 19191944� ............................................................................................ 982. Képek ................................................................................................................................. 100

22. ................................................................................................................................................... 1021. Politizáló hadsereg? A honvédség fõparancsnoka a tisztikarról, 1936-ban. ...................... 1022. Képek ................................................................................................................................. 108

I. ...................................................................................................................................................... 11423. ................................................................................................................................................... 116

1. A Wehrmacht tábornokai és tengernagyai .......................................................................... 11624. ................................................................................................................................................... 119

1. Az elsõ osztrák köztársaság párthadseregei� � ....................................................................... 1192. Képek ................................................................................................................................. 121

25. ................................................................................................................................................... 1241. Demokrácia és hadsereg, 19441948� ................................................................................... 1242. Képek ................................................................................................................................. 126

26. ................................................................................................................................................... 1301. Állam és hadsereg. Dzsingiszkán állama ........................................................................... 1302. Képek ................................................................................................................................. 133

27. ................................................................................................................................................... 1361. Hadsereg és társadalom a lovagkorban .............................................................................. 1362. Képek ................................................................................................................................. 138

28. ................................................................................................................................................... 1401. Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál? .................................................................... 140

29. ................................................................................................................................................... 1421. Honvédõ parasztok és vezérük ........................................................................................... 1422. Képek ................................................................................................................................. 142


1. Egy militarizált társadalom anatómiája. SpártaHAHN István

Egy militarizált társadalom anatómiája

Agészilaosz spártai király (Kr. e. 399–361) – meséli róla Plutarkhosz – ázsiai hadjárata idején hírt kapott arról, hogy Spárta szövetségesei méltatlankodnak „szüntelen hadi vállalkozásai miatt, s arra hivatkoznak, hogy maguk a spártaiak a hadseregnek csak kis részét teszik ki a nagyobb számú szövetségessel szemben. Hogy rácáfoljon szóbeszédükre, a következőképpen járt el. Összehívta a sereget, s a szövetségeseket az egyik oldalra ültette, a spártaiakat a másikra. Majd kihirdette: álljanak fel a fazekasok; amikor ez megtörtént, a kovácsokat, ácsokat, kőműveseket és egyéb foglalkozásokat űző személyeket állította fel. Végül a szövetségesek oldalán kevés híján mindenki felállt, a spártaiak közül azonban senki sem: nekik ugyanis tilalmas bármilyen foglalkozást űzni avagy ilyen hitványságot tanulni.

Ennek a tanulmánynak közlésével búcsúzunk megannyiunk kedves tanárától, a História egyik legnépszerűbb szerzőjétől, Hahn István professzortól, aki kéziratának leadását követően júliusban váratlanul elhunyt.

Elnevette hát magát Agészilaosz: „Lássátok – mondta –, mennyivel több igazi katonát küldünk mi a hadjáratba!” (Plutarkhosz: Apophthegmata Lakónika 72.)

Ez a kis anekdota a Kr. e. 400 utáni években játszódik és érzékletesen ábrázolja a spártai társadalom sajátos struktúráját. Uralkodó osztálya, a teljes jogú spártaiak semmilyen „kenyérkereső” foglalkozást nem űztek, semmilyen gazdasági tevékenységet nem folytathattak, életüket kizárólag a hivatásszerű katonáskodás töltötte be. Ez – mint az anekdota is mutatja – egyedülálló jelenség volt a görög városállamok között, és szinte példa nélkül áll világtörténeti vonatkozásban is. Nem az a feltűnő csupán, hogy az uralkodó osztály tagjai mind katonák, hanem, hogy egyéni választástól függetlenül, kizárólag csak azok, és a termeléstől – még annak irányításától és ellenőrzésétől is – következetesen elzárták magukat.

Életmód és gazdaság

Ennek a sajátos életmódnak gazdasági összetevőiről a Spártát nagyra tartó Polübiosz (Kr. e. 2. sz.) a következőképpen nyilatkozik: „Földtulajdonuk egyenlősége, mindennapi életük egyszerűsége és közösségi jellege magánéletük józan mértéktartását is megszabta és kizárt minden pártütést.” (VI. 25)

A Plutarkhosz-közölte anekdota és Polübiosz tömör jellemzése már bizonyos képet ad a teljes jogú spártaiak életmódjának jellegzetes vonásairól: mindnyájan kizárólag katonák. Megélhetésük forrása a mindenki számára egyenlő mértékben kiszabott földtulajdon. Ezt mások (a helóták) művelik meg a számukra, ők maguk ezzel nem törődnek. Az egyenlő földtulajdon kizárólagossága tartja fenn köztük a vagyoni egyenlőséget, a jövedelmező foglalkozásból való kizártság az „egyszerű”, puritán életmódot. Mindez együtt kizárja a kölcsönös féltékenységet és nyilván a pártoskodást is. Úgy tűnik, az „egyenlőek” súrlódásmentes, ideális társadalmával állunk szemben.

Az összes teljes jogúra kiterjedő militarizáltság, valamint annak gazdasági, politikai feltételei és következményei a köztudatban a „Lükurgoszi alkotmány” fogalmában egyesülnek. A valóság azonban ennél sokkalta bonyolultabb. A történeti emlékezés – amely azonban roppant megbízhatatlan szinte kizárólagosan szóbeli jellege miatt – ugyanis tudott Lükurgoszról, a Kr. e. 8. század első negyedére keltezhető, félig mondai törvényhozóról, és annak a delphoi jósda által is szentesített főbb előírásairól, az ún. Rhétráról. Ezt megőrizte az utókor számára Plutarkhosz Lükurgosz-életrajza, és zengő disztichonokká verselte Spárta egyetlen „nemzeti költője”, az ión Türtaiosz. Ő ír ugyan a közhatalom gyakorlásának három fő tényezőjéről, a királyokról, a vének tanácsáról és a népgyűlésről – de nem szól vagyoni egyenlőségről és a jellegzetes spártai társadalmi struktúra többi tényezőjéről. Ezek tehát Türtaiosz idejében (Kr. e. 620 körül) még nem voltak meg.

A militarizálódás útján

A spártai társadalomnak a militarizmus irányában való fejlődésének alapfeltételeit az adott gazdasági szerkezet – a földművelés domináns szerepe, a rossz kikötők, mocsaras tengerpart, a magas hegyeken át húzódó határok miatt a külvilágtól való bizonyos elszigeteltség, valamint ennek következtében a hajózás és kereskedés fejletlen volta – szabta meg. A Lükurgosz nevéhez kapcsolt „alkotmány” ennek bizonyos következményeit (pl. a családi földtulajdon jelentőségét) jogilag is rögzítette. A döntő fordulatot azonban két esemény hozta meg: a termékeny


Messzénia síkságának elfoglalása az első messzéniai háborúban (Kr. e. 7. sz. első fele), és megtartása, ill. visszaszerzése a kb. 60 évvel későbbi, csaknem két évtizeden át tomboló ún. második messzéniai háborúban (kb. Kr. e. 630–610). Az első háború Spártát valamennyi görög polisz közül a legnagyobb területhez, a legtöbb alattvalóhoz juttatta: területe 8400 km2-re emelkedett. Ez ugyan még tizede sincs a mai Magyarország területének, de több mint háromszorosa a sorrendben második Athénnak (kb. 2650 km2), csaknem tízszerese az anyaország harmadik poliszának, Korinthosznak (kb. 880 km2). A görög viszonylatban „roppant” kiterjedés ijesztő demográfiai következményekkel járt. Bár a Spártára vonatkozó statisztikai becsléseink még a többi ókori államra vonatkozó számításoknál is bizonytalanabbak, a különféle részadatok egyeztetésével valószínű, hogy Spárta teljes jogú polgárai (legfeljebb 89 000 család) még tizedrészét sem tették ki a „csökkent jogú” és a meghódított lakosságnak. (Az ún. körüllakók /perioikoszok/ számát a teljes jogúaknak kb. háromszorosára, a teljesen jogtalanná tett meghódítottak /helóták/ számát pedig a teljes jogúak 7-8-szorosára lehet becsülni.) Az arány tehát 1:3:8 körül mozoghatott. Ijesztő perspektíva, ha a helóták izzó gyűlöletére gondoltak a spártaiak.

A második messzéniai háborút lezáró, katonailag teljesnek mondható győzelem (Kr. e. 610 k.) új lendületet adott a spártai közrendűeknek a visszaszerzett földek egyenlő arányban történő szétosztására irányuló követelésének. A gyarmatosítás során a megszerzett területeket „egyenlő mértékben” osztották szét az első telepesek között. A földosztásra és egyenlő parcellák meghatározására irányuló népi követelés az iszonómia, az egyenlő osztás elve, amelyet később már általános jogegyenlőségként értelmeztek. A spártai arisztokráciának a hódítás fenntartása érdekében engednie kellett kiváltságaiból, elsősorban nagybirtokából és a közrendűekhez viszonyított fényűző életmódjából. A reformot megelőző nemzedék koszorús költője, Alkman, még enyhe iróniával hívja meg egy barátját „jó meleg babfőzelékre”, mert – úgymond – a szegény költő csak ilyen „népies” ételt engedhet meg magának, nem afféle úri ínyencséget. A II. messzéniai háború kortársa, a leszboszi Alkaiosz (Frg. 101) egy spártai előkelő úr szavait idézi: „pénz teszi az embert – a szegény nem lehet sem bölcs, sem erényes” – tehát ebben az időben még élesek voltak Spártában is vagyon, társadalmi tekintély és életmód tekintetében a különbségek. A helótafelkelés arányai, a népi mozgalom, a következtetések kíméletlen levonása léptette ennek a szokványos „arisztokrata” spártai társadalomnak helyébe a Lükurgoszra visszanyúló alkotmány részleges szigorított kiadását.

Ahhoz, hogy ahelótákat – „született ellenséget” – és a politikai jogaiktól megfosztott „körüllakókat” – akik ugyan nem ellenségek, de lojalitás sem várható tőlük – féken tartsák, minden spártainak katonának, és csak katonának kell lennie. Ahhoz, hogy egész életét a katonáskodásnak, gyakorlatozásnak, felkészülésnek szentelje, biztosítani kell termelőmunka nélküli ellátását. Ezt nyújtja neki az államilag garantált parcella, a klarosz, amely el nem idegeníthető, fel nem osztható, apáról elsőszülött fiára öröklődik. A többi fiúgyermek az állami tartalékföldekből (kihalt családok, gyermektelenek stb. klaroszaiból) kap megfelelő részt. A hadseregben – amely azonos a teljes jogúak összességével – a katonai erényeken kívül más különbség nem érvényesülhet: ezt nyújtják az aszketikus, puritán életvitelt követelő előírások, a Polübiosz által is magasztalt „egyszerű élet” ideálja.

Az új társadalom erkölcse

Katonáskodás, egyenlőség, egyszerűség: ez a spártai társadalmi értékrend hármas alappillére. Ez, a többi görög polisz felfogásához képest félelmetesen egyoldalú értéktudat a II. messzéniai háború folyamán kezdett kibontakozni. Ma már szinte ijesztőek Türtaiosz harci dalának „szárnyas szavai”:

„Nem fűzném versembe a férfit, szóba

se hoznám

jól birkózni ha tud, vagy fut

a versenyeken …

sem, ha Tithónosznál is igézőbb lenne

alakja

s Midász meg Kinürász bujna

a pénze elől,

sem, ha királyibb lenne


a Tantalosz-ági Pelopsznál s mézszavú Adrésztosz nyelve se

lenne simább, s lenne övé minden hírnév – ha

a harci erény nem: mert nem lesz soha hős férfi

a háboruban,

az, ki véres ölésre tekintve leejti a karját, ellenségre közel érve lecsapni remeg…”

(Kerényi Grácia ford.)

Tagadja mindazt, amit a görögség értéknek tekintett: a szépséget, testi erőt, atlétikai sikerek megbecsülését, ékesszólást, gazdagságot. Semmi-semmi sem érték, csak egy: a harci erény, az ölésre-halálra egyaránt kész fanatizmus.

Erre természetesen „nevelni” kell. Így jön létre a militarizált társadalomigényeit maximálisan kielégíteni hivatott agógé,amit általában „spártai nevelés”-nek nevezünk, de ennél több volt: mesterségesen létrehozott és fenntartott életmód. Szigorúsága, kegyetlenségig menő fegyelme közismert. A spártai gyermeket már hétéves korában kiemelték a családi környezetből, és az „egykorúak” megfelelő korosztályába sorolva állami nevelésben részesítették. A spártai társadalom igyekezett a spontán, természetes, nem általa létrehozott kötődéseket kiküszöbölni. Ezek közé tartozik a családhoz való tartozás tudata. Semmilyen partikuláris szolidaritásnak nem szabad az „össztársadalmi” szolidaritás és érdekek elé tolakodnia, így a családon belüli létnek sem. Ezért a házasságnak is csekély jelentősége volt: maga a házasságkötés aktusa az ünnepélyességet nélkülöző jelképes „nőrablás” volt. A férfiak lehetőleg keveset tartózkodtak odahaza, de a nők is saját körükben voltak inkább „otthon”. A házasság „nyitottsága”, melyet sokan, modernizálva, félreértenek, arra szolgált, hogy az államilag-társadalmilag kívánatos kötődéseket a házassági kapcsolatok se ellensúlyozzák.

A gyermek tehát eleve olyan környezetbe kerül, amely „állami” voltánál fogva garantálja az ilyen irányú befolyások kizárólagosságát; garantálja a teljes érzelemmentességet, a nyilvánosság állandó felügyeletét és a társadalmi kívánalmaknak megfelelő versenyszellemet is. A militarizált társadalom nem tűrhette el az övétől eltérő hatások érvényesülését. A társadalmi hierarchia kibontakozása már a gyermekkorban megkezdődött. A nevelésnek ugyanis integráns része volt a versenyek rendszere: a sikeresek – akik az előírt gyakorlatokat, ideértve a fájdalom szótlan tűrését, éhséget, a nap hevét, kemény fekhelyet, erő- és tűréspróbákat jól viselték – a következő évben már egy-egy fiatalabb csoport vezetői lettek, és felserdülvén a hadseregben is magasabb rangban kezdték szolgálatukat. Xenophón is kiemeli a spártai ifjakra jellemző philonikisít,aféktelen győzni akarást. Ezt az egyoldalú teljesítmény- és közösségcentrikus nevelést egészítették ki a korábban meglévő avatási rítusok átértelmezéséből létrejött új szertartások. Közülük a legfélelmetesebb a fiúk felnőtté válásának szertartásos próbája, akrüpteia, a„rejtőzködés” volt. Magányos erdőségben kellett az ifjú spártainak bebizonyítania életrevalóságát. Az új követelményekben ez a szertartásszerű „rejtőzködés” kiegészült egyes helóták megölésével. Aki „felnőtt spártai” akar lenni, annak értenie kell a helóták feltűnés nélküli megöléséhez is. Az erkölcsi alapot ehhez a barbár „próbatétel”-hez a helótákkal szembeni, évenként megismételt hivatalos „hadüzenet” adta. A háborús ellenséget pedig nemcsak szabad – kívánatos is megölni.

Az ifjúságot lezáró avató-próbatételek sikeres kiállása után a spártai férfi egy újabb férfitársaságba került, a közös étkezésekrenaponként összegyűlő szüsszitionok egyikébe. A felvétel a tagok szavazata alapján, ismét csak „versenyszerűen” történt. Az a spártai, aki nem volt tagja valamely szüsszitionnak(akár mert – nyilván okkal – egyikbe sem választották be, akár mert nem teljesítette szolgáltatásait), az teljes értékű polgárjogát is elvesztette, s a csökkent jogúak szerteágazó csoportjainak egyikébe süllyedt alá.

Megmerevedés

A spártai életmód alkalmas volt az állami érdekeknek, a spártai teljes jogúak közös érdekeinek szolgálatára. Kiküszöbölt minden olyan vonzást, amely az állam által kreált szervezetek (gyermek- és ifjúcsoportok, étkezési társulások, katonai egységek) hatását közömbösíthette volna: a gyermek nem menekülhetett szüleihez feljebbvalójának szekatúráival szemben, a férfit hiába vigasztalta felesége, ha a férfitársaságban mellőzés vagy sérelem érte. Az életmód hatékony a saját kitűzött célja szempontjából – de kiábrándítóan szürke, köznapi, unalmas, lemondással terhes.

A „belső” (család, nemzetségi stb.) konkuráló vonzások kiküszöbölése után egy fő veszélyforrásmaradt: a külvilág – az athéni szellemi fölénynek,az ión fényűzésnek, a többi poliszbéli arisztokrácia jólétének – vonzó példája. Az új típusú aszketikus-puritán életmód megvalósulása óta a spártai társadalmi berendezkedésnek


szükségszerű alkotóeleme az idegen külvilág vonzásától való elzárkózás.Az árucserét a sajátos spártai vaspénz korlátozta. Míg másutt ezüstpénz járta a Kr. e. 6. század kezdetétől fogva – s emellett kivételesen aranyérmék is megjelentek –, Spárta apró dárdahegyek alakjára emlékeztető obeloszokatvert vasból. (Ezt az írók közlése szerint izzó állapotban ecetbe mártották, hogy merevvé, törékenyebbé, gyakorlatilag használhatatlanná tegyék.) Míg a többi polisz érméi – nemesfémtartalmuk miatt – akadálytalanul terjedtek idegenben is, a spártai obelosz – nyilván egy tudatosan elzárkózó gazdaságpolitika eredményeképpen – külföldön használhatatlan volt. Ha nem félnénk a modernizálástól, azt mondhatnánk, Spártában találták fel a nem konvertibilispénzérmét. A spártai (hivatalos nevén: lakedaimóni) állam határánerődök ellenőrizték a személy- és áruforgalmat,és a határon túl távozni csak írásbeli engedéllyel ill. utasítással, a fatáblára írt szkütalévallehetett. Idegeneka Kr. e. 6. század közepe óta csak kis számban tartózkodtak Spártában, mivel állandó volt a bizalmatlanság,s ismételten sor került idegenek kiutasítására.

Mindezen feladatok teljesítésére egy külön öttagú testületet hoztak létre (agathoergoi), amelynek tagjai titkos megbízásokat is teljesítettek. Belső viszonylatban a legfőbb feladat mindenkor a közösség fölé emelkedni óhajtó, netán a jogfosztottokkal, perioikoszokkal, helótákkal fraternizáló kiemelkedő személyek leleplezésevolt. Az egyenlőek közül csupán a közösség emelhetett ki saját értékmérői szerint egyes személyeket, de nem tűrhette a saját körén kívüli hatalmi tényezőket kihasználó „akarnokok” tevékenységét. Ilyen vádak alapján vált kegyvesztetté vagy vesztette életét Spárta történetének nem egy nagy, ám többé-kevésbé deviánsnak tekinthető személyisége: I. Kleomenész, Pauszaniasz, a plataiai győző (Kr. e. 479), IV. Agisz király és többen mások. A spártai nyilvánosság, az egyszerre „közösségi” és „titkosrendőri” ellenőrzés semmit sem tűrt el kevésbé, mint a „nonkonformizmus”-nak bármely formáját.

Felbomlás

Az impozánsan monolitikus, zárt és zártságára kényesen ügyelő spártai rendszernek két fő ellensége volt: egyrészt a szükségszerűen fellépő belső egyenlőtlenségek,másrészt az ugyancsak elkerülhetetlen külföldi kapcsolatok.

Elvileg mindenki „egyenlő” volt, de nem lehetett elkerülni egyes családok kezében több klaroszegyesülését (pl. fiútestvér nélküli, öröklési joggal rendelkező leányokkal kötött házasságok esetén); nem lehetett korlátozni az állatállomány növelését avagy nemesfémek felhalmozását (pl. háborúban szerzett zsákmány esetén, ha az nem állt vert pénzből). Hérodotosz is, Thuküdidész is tudnak „gazdag” spártai családokról. Gazdagság vagy az apa magas tisztsége előmozdította – minden látványos befolyásolás nélkül is – a gyermekek „spontán” megválasztását egyes ifjúsági csoportok vezetőjének, ami azután későbbi karrierjüket is megtámogatta. Egyszer már befutott (és le nem leplezett) családok házasságok révén ismét csak növelni tudták vagyonukat és befolyásukat – így a „gazdagok” mellett megjelennek az „előkelők” is –, ámde a tisztségek betöltésében való nyitottság, a kevéssé előkelő, ám tehetséges és alkalmazkodó személyek karrierlehetőségei Spártában mindvégig kedvezőbbek voltak más görög poliszok viszonyainál. Olyan nagy hadvezérek, mint Braszidasz vagy Lüszandrosz, sőt még királyok is mint pl. Agészilaosz – alacsony sorból (ha a dinasztia valamely mellékágából származtak) küzdötték fel magukat.

Súlyosabb veszélyforrást jelentett a puritán egyenlőség számára a külfölddel fenntartott kapcsolat. A perzsa háborúk hadizsákmányából óhatatlanul jutott az egyes katonai vezetőknek is – Lükurgosz alkotmánya ugyanis csak az aranyból-ezüstből vert pénzérmék birtoklását tiltotta, az ékszerekét nem. Még szorosabbá vált a kapcsolat más görög poliszokkal és magával a perzsa birodalommal az Athén elleni peloponnészoszi háború idején. Ezt a kihívást a spártai alkotmány már nem viselte el. A 400 körüli években megszüntették a klaroszok adásvételi tilalmát, s a század közepén – rácáfolva Agészilaosz büszke tréfájára – megjelentek a „teljes jogú” és mégis termelőmunkára kényszerült első spártaiak is…

Vázlatos fejtegetéseink nem akarnak „mérleget” készíteni a militarizált spártai társadalom sikereiről és kudarcairól – ez végzetes moralizálásba torkollana. Platón felháborodással ítélte el a spártai „egyenlők” kegyetlenkedéseit alávetettjeikkel szemben, de – szemünkben túlzottnak is tűnő – tisztelettel adózott puritán életvitelüknek, a közösségért való odaadásuknak, a megvalósított egyenlőségnek. E rövid áttekintés célja nem az ítélkezés, hanem a megértés. Annak szemléltetése, hogy egy történelmileg paradox helyzetnek a néhány ezer „spártai hatalmának a sok tízezer perioikosz és helóta fölött – erőszakos fenntartására való törekvésből miként született meg az ókor legkövetkezetesebben megvalósított katonai társadalma. Ezt a különleges ötvözetét a tiszteletreméltó és felháborodást keltő vonásoknak, ezt az egyedülálló egyvelegét az egyenlőségnek, puritanizmusnak, önzetlenségnek – és ugyanakkor: brutalitásnak, uralomvágynak, kollektív önzésnek nem a dór etnikus sajátságok, nem a természeti vagy gazdasági adottságok önmagukban, hanem egy különleges történelmi helyzet követelményeinek végiggondolása és a szükségesnek felismert vagy képzelt lépések kíméletlenül következetes megtétele idézte elő. Puszta léte és fennmaradása azonban a külvilággal szemben kizárt minden –


bármilyen egyenlőséget, együttműködést feltételező – együttélést. Ez a militarizmus azonban csak a tökéletes elszigeteltségben állhatott fenn. Spárta első nagy katonai sikere – Messzénia meghódítása – hozta létre társadalmának militarizálását, és legnagyobb győzelme, az athéni birodalom megdöntése, az egész görögség felett való hegemónia megszerzése, és ezzel együtt a görögség nagy életfolyamataiba való bekapcsolódás kényszere ásta meg ugyanennek a rendszernek a sírját.

2. Képek


1. Légiók a Birodalom határainMÓCSY András

Légiók a Birodalom határain

A Római Birodalom az emberiség történetének nagy szabálytalanságai közé tartozik. Látványosan gyors terjeszkedése után az első császár, Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) alatt szinte önként lemondott a további hódításokról. A Birodalom szabálytalanul nagy kiterjedésétpedig szabálytalanul hosszú ideig, csaknem fél évezredenát meg tudta őrizni anélkül, hogy belsőleg megmerevedett volna. E szabálytalanság magyarázataként, sőt néha tanulságaként gyakran hivatkoznak arra, hogy Róma tartós nagyságát és békéjét a hadseregnek köszönhette. Az a hatalmas, jól kiképzett és fegyelmezett hadsereg, amely a Birodalmat megteremtette, a Birodalom létrejötte után annak erődített határán, a limesensorakozott fel, ahol sikerrel visszaverve a barbárok támadásait, biztosította a hátország nyugalmát.

Ez a már-már közhellyé váló magyarázat tagadhatatlanul logikusnak tűnhet, de valóban így volt-e? A limes vizsgálata, napjainkra külön tudományszakká vált, amelyben a római hadsereg szervezetének és összetételének kifinomult elemzése párosul az erődítmények típusainak, a katonai megszállás pontjainak, a csapatok elosztásának korszerű régészeti módszerekkel való kutatásával. Az eddig nem ismert tények sokaságával gazdagodva sok mindent másként látunk, miközben néhány régóta hangoztatott elvi meggondolás is bizonyságot nyert. Hogy csak egyet említsünk: a határ mentén egyetlen vonalban felállított hadsereg hadászati értékéről már Napóleon úgy nyilatkozott, hogy az ilyen védvonal csak csempészek ellen jó. Kiderült, hogy a limes egyik alapvető feladata valóban a tiltott határátlépések megakadályozása volt.

A birodalom békéjét és tartósságát szavatoló limes elképzelését támogatni látszik az a közismert tény, hogy Augustus a polgárháborúk lezárása után a légiók számát felére csökkentette, mintha ezzel a lépéssel máris áttért volna a hódításról a védelemre, offenzív hadseregből defenzív hadsereget alakítva. A birodalom hadseregea császárkor folyamán lényegében változatlan, és főleg: megdöbbentően kis létszámúvolt: Átlag 30 légiójával (180 ezer fő) és körülbelül ugyanennyi legénységet kitevő segédcsapataival még a legvérmesebb becslés szerint sem érte el az összlakosság fél százalékát, és ez az arány a sereg zsoldos jellegénél fogva nem békelétszámnak, hanem állandó létszámnak tekintendő. Ugyanekkor a Rómával szomszédos potenciális ellenfél, a barbárok – ókori számítások szerint – esetenként az összlakosság egynegyedét is mozgósítani tudták. A római hadsereg erejét tovább csökkentette az, hogy egységeit a határ mentén meglehetősen egyenletesen osztották el, voltaképpen felaprózták, ami azzal a következménnyel járt, hogy egy koncentrált támadás áttörte a védvonalat, a támadót ezért a védvonalon belül kellett elkésett csapatösszevonások után felmorzsolni.

Joggal merül fel tehát a kérdés: mi volt a hadsereg szerepeés feladata egy nem terjeszkedő birodalomban,különösen, ha Róma évszázadokon át még annak sem látta szükségét, hogy a kis létszámú sereget koncentráltabban, stratégiailag hatékonyabb elosztásban állítsa be?

A római hadsereg stratégiai magját és főerejét alkotó légióban csak római polgárok szolgálhattak. Ezt a népfölkelés elvéből származó és a hagyomány által szentesített szabályt formailag sohasem hágták át. Évente átlag tízezer újoncra volt szükség ahhoz, hogy huszonöt évi szolgálattal számolva kiteljen a légiónként kb. hatezer főnyi legénység. A római polgárok száma Augustus uralkodása végén ötmillió volt és bár ez a szám a polgárjog adományozások és városalapítások következtében folyamatosan emelkedett, eleinte nem volt könnyű az újoncok előteremtése. A római polgárok nagy része városi közösségekben stabil pozíciót kivívott, többé-kevésbé tehetős ember volt, aki nyilván nem akart szolgálatra jelentkezni. Aki jelentkezett, az eleve gyanús, mert „nincstelen és [ezért] megbízhatatlan” volt, ahogyan ezt már az 1. sz. elején világosan megfogalmazták. Bár a legionáriusok nem csatlakoztak valamely politikai irányzathoz, és még kevésbé képviseltek ebben az időben valamiféle saját katonai irányvonalat, helyzetükből adódóan elégedetlen, instabil elemet alkottak a társadalomban, amellyel vissza lehetett élni. Elsősorban azáltal, hogy eszközül kínálkoztak a centrális hatalom ellen támadó kísérletek számára. Tacitus híres mondása szerint a Birodalom titka az, hogy „Rómán kívül is lehet császárt csinálni”, mert a légiók Rómán kívül, a tartományokban állomásoztak. Néhány kudarccal végződött kísérlet után a 68–69. évek nagy uralmi válsága a „Birodalom titkát” egyszerre nyilvánvalóvá tette.*

A hivatásszerűen katonáskodó római polgárok megbízhatatlansága, elégedetlensége a 68–69. év előtt többször drasztikus formában mutatkozott meg. Ennek okai között talán a legnyomósabb a végkielégítés módja volt, a veteránok a hosszú szolgálat után földbirtokot vagy nagyobb pénzösszeget kaptak. Ki kellett szakadniuk az évtizedek alatt kialakult közösségből azért, hogy egy számukra új foglalkozós kockázatátvállalják, miközben el


kellett szakadniuk fiaiktól is, akik egyéb lehetőség hiányában szintén katonának álltak, és igen gyakran apjukkal egy légióban szolgáltak. Sok sírkő bizonyítja, hogy a legionárius elbocsátása után inkább a táborhely mellett maradt, semhogy egy távoli és idegen közegben új életet kezdjen. Ha azt olvassuk már az 1. század elején, hogy a sorozás „az állandó és a legnagyobb félelem” oka, akkor ezt a félelmet csak növelték a légiók gyakori, a hadi helyzet megkívánta ide-oda helyezései. Egyre többet lehetett arról hallani, hogy a legionáriusok tiltakoztak légiójuk végleges áthelyezése ellen – elsősorban azért, mert ezzel kiszakadtak a számukra immár egyetlen környezetből, a táborhely környékének társadalmából.

Az egyre súlyosbodó probléma megoldása a 68–69. évek után nem rendeleti úton, hanem szerves folyamatossággal következett. Az új helyzetkét évtized múlva minden részletében kialakultan előttünk áll: a légiók a határ menti tartományokban és ott is lehetőleg a határon állomásoznak, hogy minél messzebb legyenek a politika gócaitól.Arra is törekedtek, hogy több légió közös vagy közeli táborokban ne állomásozzon. A táborhelyek az 1. század vége után már alig változtak, és a 110-es évek után már nem változtatták a légiók elhelyezését sem. Majd minden légió ugyanabban a táborbanvolt a késő antik időkben, ahol a 110-es években találjuk. A legénységet helyben sorozták a tábor melletti telepek (canabae-k) katonacsaládjaiból vagy a környék bennszülötteiből. Hogy a régi alapelv ne szenvedjen csorbát, a bennszülött újoncokrómai polgárjogot kaptak, ha légióba sorozták be őket. Ezzel a megoldással sikerült hosszú időre semlegesíteni a hadseregben felgyülemlett nyugtalanító tényezőket: olyanok szolgáltak a légiókban és egyre inkább a segédcsapatokban is, akik számára a római polgárként való katonáskodás társadalmi felemelkedésseljárt, az utánpótlás esetleges hiányait pótolta az örökletes katonaréteg, amely most már nemcsak egységéhez, hanem az el nem mozduló egység civil környezetéhez is egyre szorosabb szálakkal kötődött anélkül, hogy egy váratlan elhelyezéstől tartania kellett volna.

A limes ezzel a változással párhuzamosan alakult ki. Nem a hódítások abbamaradásakor hozták létre, hanem jóval később, amikor belpolitikai okok tették szükségessé a hadsereg minél távolabbiés egyben állandósult elhelyezését.

Az első olyan határvonal, amelyre a hátország hadseregét felsorakoztatták, nem védvonal, hanem felvonulási bázis volt további terjeszkedések számára. Ugyanis már Augustus alatt a Rajna partján állították fel a Caesar óta Galliában állomásoztatott légiókat, mert innen indultak ki azok a hadjáratok, amelyek végcélja Germániának az Elbáig való bekebelezése lett volna. Miután azonban Arminius a teutoburgi erdőben megsemmisített három teljes légiót, Augustus feladta az Elbáig való előretörés tervét. A légiók a Rajnánál maradtak, mert egyedül ez a vízi út volt alkalmas ötvenezer római katona ellátásának biztosítására.

A Dunához akkor zárkóztak fel a légiók, amikor Domitianus (81–96) alatt háborúk sorozata kezdődött a germánokkal, a dákokkal és a szarmatákkal. Amikor e háborúk Traianus dáciai hódításával (105–106) lényegében befejeződtek, a kialakult csapateloszlás is változatlan maradt; mintha belátták volna, hogy a légiók elhelyezése hadászati szempontból voltaképpen közömbös. Itt is az volt a fontosabb, hogy minél messzebb, de az ellátást lehetővé téve vízi út mentén állomásozzanak.

Amikor Róma arra kényszerült, hogy szárazföldi határokat alakítson ki, e területek légiói sem zárkóztak fel a határhoz, hanem hajózható vizek partján maradtak: Britannia három légiója közül kettő tengerparton, egy az Ouse folyó partján, Yorkban állomásozott. Felső-Germánia előretolt szárazföldi limese mögött a két légió a Rajnánál maradt, és Dácia előbb egy, majd kép légióját a tartomány belsejében, a Maros vízrendszere mentén Alba Iulián (Gyulafehérvár) és Potaissán (Torda) helyezték el.

Tacitus Annaleseinek Augustus történelmi szerepét méltató bevezetésében már úgy összegezte az (abbamaradt) hódításokat, hogy „az óceán és nagy folyók határolják a Birodalmat”, de a hozzáfűzött értelmező megjegyzés világossá teszi, miért fontos ez: ezáltal a tartományok és a légiók egymással kapcsolatba kerülnek. Valóban; a Földközi-tengert körülölelő, lényegét tekintve mindvégig tengeri birodalom európai tartományainak nem volt jó vízi összeköttetésük a Mediterraneummal, és ezt a hiányt nem lehetett másképp pótolni, mint Európa két nagy vízi útjának birtokbavételével.

Természetes, hogy ahol a vízi határt még nem szállták meg erős seregrészekkel, ott is elhelyeztek kisebb segédcsapati táborokat, a hátország kiürítése, demilitarizálása és a hadseregnek teljes egészében a határ közelébe való helyezése azonban hosszú folyamat volt, a limes pedig csak e folyamat végén kezdett kiépülni. A római hagyomány a limes megépítését Hadrianus (Kr. u. 117–138) nevéhez kapcsolta olyannyira, hogy Britannia híres kőfalát már a késői Rómában Hadrianus-falának nevezték: A 2. sz. közepén görög szerzők már úgy dicsőítik ezt a falépítő tevékenységet a Birodalom minden határán, mintha ez szolgálná a Birodalomnak, mint „egy birtoknak” a védelmét. A katonai gondolkodáshoz közelebb álló római szerzők ennél pontosabban fogalmaztak: „fal épült, hogy a rómaiakat és a barbárokat elválassza”, „mennyi barbárt rekesztettünk ki!”.


Eléggé nem hangsúlyozhatóan álljon itt a bibliafordító Szent Jeromosnak egy, a széthullás kellős közepén írt megállapítása: „amíg mi [rómaiak] azt hittük, örökkévalók vagyunk, silány építményeket emeltünk – most, hogy tudjuk: akár holnap is meghalhatunk, mintha az örökkévalóságnak építkeznénk.”

A limes valóban sokáig minden volt, csak nem erődvonal. A folyóhatárokról itt most ne essék szó. A kortársak jól tudták, hogy különösen télen, az akkor minden jel szerint évente keményre fagyott Dunán a barbárok könnyen átkelhettek. Ha ennek ellenére csak 20–30 km közökben állottak palánkkal és sáncárokkal körülvett táborok 500 vagy 1000 főnyi katonával (légiók néhol félezer km-re egymástól), a táborok között pedig figyelőtornyok, amelyek csak a támadás észlelésérevoltak jók, de ellenlépések megtételére nyilvánvalóan nem, akkor figyelmünket inkább a szárazföldi limesekfelé kell fordítanunk.

Britannia impozáns Hadrianus-falavastag kőfal volt, mérföldenként egy-egy kis őrállomással, közöttük szabályos közökben két-két figyelőtoronnyal. Érdekes vonása e határnak a kettős árok: egy a fal előtt, egy mögötte (a hátország felé!). A mérföldenként következő őrállomások egyben kapuk is voltak, többségükben talán a legális határforgalom ellenőrző pontjai. Ezt a monumentális építményt elkészülte után alig két évtizeddel feladták és északabbra új falat emeltek. A három légió összefogásával, bizonyára nem kis költséggel épült falról egy kedvezőbbnek látszó, mert rövidebb határvonal kedvéért könnyen lemondott Hadrianus utóda, Antoninus Pius (158–161), hogy az ő új határát majd Septimius Severus (kb. 193–211) adja fel a régi Hadrianus-fal kedvéért. Mintha költség és stratégiai meggondolások nem játszottak volna szerepet, csupán az, hogy legyen egy látható, világos válaszvonal valahol a tartomány északi szélén.

Még nyilvánvalóbb a germániai-raetiai limes valódi funkciója. Ennek egy 70 km hosszú (!) szakaszát nyílegyenesen, a terepviszonyok adta hátrányokra való tekintet nélkül építették meg. Így előfordult, hogy a határvonal olyan lejtő közepén futott, amelynek tetejéről a hátországba lehetett látni, elérni pedig csak nehéz kapaszkodón lehetett. Ez a „védvonal” több helyen nem volt más, mint egy palánkkerítés levert cölöpökből vagy egy kőfal, árok és sánc nélkül.

Dácia limese még ennyire sem volt kiépítve. Fallal, árokkal vagy sánccal csak a völgyeket zárták el, a hegyek gerincén őrtornyok sorával elégedtek meg. Ennél még jellemzőbb azonban az, hogy a limest Kelet felé nem a Kárpátok gerincén vonták meg, hanem azon belül, a Görgényi Havason és a Hargitán.

Ez a stratégiailag értéktelen, bár annál költségesebb határvonal mégsem volt rendeltetés és értelem nélkül való. Több hasonló bizonyíték nevében álljon itt egy építési felirat szövege, amely számos példányban maradt ránk Aquincum és Intercisa (Dunaújváros) között: a 183. évben Commodus császár „az egész partot megerősítette tornyokkal és őrhelyekkel azokon a pontokon, amelyek alkalmasak voltak a latrunculusok titkos átkeléseire”. A latrunculus („latrocska”, „kis gonosztevő”) lekicsinylő, megvető kifejezés, amely jelenthet mindenkit, akinek nincsenek tisztességes szándékai: lehet szökevény, csempész, üldözött bűnöző, lótolvaj, az éj leple alatt a Birodalomba lopózó rablóbanda és sok minden más. De nem az ellenség, nem a barbár szomszéd általában, akivel Róma szerződéses viszonyt tartott fenn.

Nyilvánvaló, hogy erre a határőri feladatra nem kellett volna a Birodalom teljes haderejét a határra állítani. A lineáris határvédelem tehát csak látszat, a határ menti állomásozásnak társadalmi, politikai és nem utolsósorban közlekedésföldrajzi okai voltak. A hadseregnek nem voltak megszálló és elnyomó feladatai. A Birodalom belső területein – Rómát kivéve – nem volt számottevő fegyveres erő: az úgynevezett fegyvertelen provinciákban nem állott más fegyveres testület a helytartók rendelkezésére, mint néhány száz lovasból álló saját gárdájuk és egy-egy segédcsapat.

Sokáig úgy látszott, hogy a késő római hagyomány helyesen kötötte össze Hadrianus nevével a limes kiépítését. Csak nemrég derítette ki a limeskutatás, hogy a limestáborokat nem Hadrianus alatt, hanem Hadrianustól a Severusokig (193–235), csaknem egy évszázad alatt építették át kőerődökké. Ezt az „első kőperiódus”-ként számon tartott építkezést egyes táborhelyeken több korábbi „palánkperiódus” előzte meg, de még az első kőperiódus táborai sem tekinthetők igazi erődöknek: tornyaik inkább figyelő, mint tüzelőállások voltak, az erődfalak vékonyságát a falhoz támaszkodó sáncokkal ellensúlyozták és ragaszkodtak a klasszikus római menettábor hagyományos típusához, amelyből négy irányban vezetett ki út és így az „erődnek” négy kapuja volt.

Ha mármost visszatérünk ahhoz a közhelyszerű tételhez, amely szerint a Római Birodalmat erős hadserege és impozáns limese tartotta fenn, akkor egy további ellentmondással kell szembenéznünk: a limes valóban impozáns erődláncolattá való kiépülése arra az időre esik, amikor a gótok, perzsák, majd hunok, alemannok, szászok, afrikai nomádok és még sok másfajta nép megújuló támadásainak egy gyökeresen átszervezett, nem lineárisan felállított, hanem mozgó központi expedíciós hadtestekkel rendelkező Róma sem tudott ellenállni.


A megmerevedni látszó császárkori hadseregszervezet és határvédelem a 3. sz. közepétől kezdve sorozatos reformokkal alkalmazkodott az új helyzethez. Határkiigazítások történtek, közöttük nem csekélyebbek, mint a Rajna–Duna szögének és Daciának feladása; a centrálisan elhelyezett, bárhol bevethető mozgó lovasseregnek új meg új formáit alakították ki, a határ menti csapatokat a központi seregek erősítése érdekében valóban csak határőri feladatokra alkalmas „granicsár” egységekké degradálták, a limesen számos új, hatalmas tornyokkal; vastag és magas falakkal ellátott, magaslati helyekre épült egykapus erődöket emeltek, a régi táborok falait megvastagították, kapuikat tornyokká alakították át és minden erődnél egyre inkább az ostromra rendezkedtek be. úgy tűnik tehát, hogy az említett tételnek az ellenkezője igaz: Rómát épp megújult, létszámában is növelt erős hadserege és lenyűgöző méretűvé kiépített limese nem tudta megvédeni, ezzel szemben egy erődvonalnak nem tekinthető „határzár” mentén lineárisan felállított serege hatékony eszköz volt mindaddig, amíg a társadalom ellenálló képessége sértetlen és a belső viszonyok stabilak voltak.

2. Képek


1. Etnikum, felekezet, hadszervezetVÁCZY Péter

Etnikum, felekezet, hadszervezet

Amikor a magyarság – a „hétmagyar” – még a mai Oroszország dél felé elterülő pusztáin élt, harcra kész seregét a mohamedán földrajzi írók húszezerre becsülték. Magas létszám ez, ha arra gondolunk, hogy a magyarságból kiszakadt baskírok mindössze kétezer lovassal, de még a kazárok is, akik pedig ekkortájt hatalmukat mindenfelé éreztették e térségben, csak tízezer harcossal rendelkeztek.

A számarány azonban csalóka. Ha a kagán helyett az isaportyára vezette a kazár sereget, tízezer jól felszerelt páncélos vitéz engedelmeskedett neki. Ezek zömét a hivatásos zsoldos lovasság alkotta, s csak kisebb hányadát kellett kiállítaniuk a tekintélyes családoknak. Ezzel szemben a magyar hada törzsek, nemzetségek fegyveres erejét képviselte s alapjában véve ilyen maradt azután is, hogy a kabarok három törzse, idegen szervezetét megtartva, csatlakozott hozzá. Hadés nemmég egyet jelentett. (Magyarország egyes eldugott helyein még a múlt században is éltek olyan családok, melyek őrizték a hadak szerinti beosztást.) A had és nem azonossága abban is kifejezésre jutott, hogy a nemek és törzsek vezéreit hadnagyoknakhívták. Amikor, a bizánciak Etelközben lakó magyaroktól vezéreik méltósága felől érdeklődtek, szláv tolmácsaik a nevet lefordítva, jelentését megmagyarázva azt válaszolták: vajdáikvannak.

A had felállása nemek és törzsek szerint kétségtelenül általános jelenség az Eurázsia történetét formáló népeknél. De a családokat, törzseket össze kellett tartani, hogy a nép valóban nép maradjon. Az uralomra termett, gazdag, tekintélyes családoknál tehát olyanokkal is találkozunk, akiket rokonság nem is fűzött hozzájuk, mégis velük éltek, velük haltak. Ezek közt első helyen álltak a fejedelmi személyek kíséretét alkotó „barátok”, „tanácsadók”, különböző feladatkörben tevékenykedő „tisztségviselők”. Az előkelőkből álló kíséretet a gyakran idegen népi származású, szolgálatba fogadott harcos réteg egészítette ki: az udvari had és a testőrség. A kíséret tagjait koronként és népenként különbözőképpen nevezték. Amikor az avar kagán 796-ban kénytelen volt Nagy Károly fiának, Pippinnek meghódolni, tarkánokkíséretében jelent meg. A név később is felbukkan a türköknél, a kazároknál, a mongoloknál pedig darchanalakban. Az idegenbe férjhez adott kazár lányt is tarkánok kísérték (798–99). Ugyanilyen szerepkörben tevékenykedtek a türköknél a bujrugok,a mongoloknál, a kunoknál a nökörök,illetve a nögerek.

Pusztai vándorlásai során minden bizonnyal a magyarság is átvette a kíséretnek ezt a barbár, keleti változatát. A besenyőknél, akik mindig a magyarság nyomában jártak s sorsát végzetszerűen befolyásolták, mindenesetre ismerték a kíséret intézményét.Amikor ugyanis a besenyők Erdéllyel szomszédos Gyula-törzse 1068-ban a Borgói-szoroson át betört magyar földre, krónikánk szerint a hadvezére, egy bizonyos Osul a törzs fejedelmének, Gyulának „szolgája” (latinul serviense) volt. A fejedelem tehát nem maga állt a portya élére, hanem egyik emberére hárította a vezéri feladatot. Hogy ez az intézmény nálunk már a honfoglalás előtt meghonosodott, bizonyítja egyik törzsünk tarjánneve is, mely a tarchanszó változata. A kunok tömeges betelepedése Magyarországba ismét emlékeztette a magyarságot az intézmény keleti eredetére. A király szabad szolgálatába szegődött kunokat nálunk is nyögéreknekhívták. Kun kíséretevolt már IV. Bélának, IV. (Kun) László pedig már csak kun barátai közt érezte jól magát.

A Nagyobb Gellért Legendában fennmaradt egy korai leírás Ajtonyról, Maros vár uráról, akinek „a Körös folyótól az erdélyi részekig és Bodonyig [Viddin] és Szörényig terjedő föld” szolgált. Benne megszemélyesítve látjuk az első magyar király akaratával szembeforduló hatalmas tartományurat, mert „bízott főembereinek és magánhadának sokaságában” (in multitudine militum et nobilium), akik felett hatalmat gyakorolt. Annak ellenére, hogy a Duna menti Bodonyban már megkeresztelték görög módra, hét felesége volt. Mérhetetlen vagyonát szilajon tartott lovainak sokasága adta, használatba vett lovait pedig külön csikósok gondozták istállókban. A Marosréveknél – le a Tiszáig – vámot szedetett, és ez alól a király sóját sem mentesítette. Szép számmal voltak uradalmai (allodia),ahol maga gazdálkodott, és udvarhelyei. A leírás a beszámoló végén újra kiemeli, hogy Ajtony fegyveresei tömegével mindenki mást felülmúlt, olyannyira, hogy még a királlyal is dacolhatott.

Ajtony úgy viselkedett, mint egy igazi európai tartományúr. Alapjában véve azonban keleti jelenség, mert minden hatalmának és gazdagságának forrása a ridegen tartott állatállomány volt. Harcos kísérete a steppe urainak udvarát juttatja eszünkbe. A magyar királyság megalapításakor mások talán nem voltak olyan gazdagok és hatalmasak mint ő, de a hozzá hasonlók száma nem lehetett csekély. Erről vallanak azon első törvényeink is,


melyek a fejedelmi kíséret keleti hagyományát próbálták Európa rendjébe illeszteni. Közülük a legfontosabb Szent István első törvénykönyvének 23. cikkelye, mely így szól: „Azt akarjuk, hogy minden főrangú (senior)tartson vitézt (miles). Más vitézét senki se biztassa eddigi ura elhagyására a végből, hogy hozzá pártoljon, mert ebből csak viszály fakad.” A nomád kíséretet tehát Szent István sem irtotta ki; ellenkezőleg, biztosította továbbélését a magyar középkorban. A milesa13. század óta mint serviens tevékeny részt vett az ország politikai életében és a hadban is megállta helyét.A kíséret tagjainak elcsalogatására azonban később is akadt példa. Csalogatni azonban csak olyan valakit lehetett, aki önmagával szabadon rendelkezett, vagyis teljes jogú szabad volt (latinul így mondták: omnino liber). Minthogy az ilyen vitéz gyakran származott idegenből, jogi helyzete hasonlított a vendégek (hospesek) „szabadságához”. Erről Szent István első törvénykönyvének 24. cikkelye intézkedett: „A vendég, akit jó szándékkal magához vesz valaki és tisztességgel eltart, ne hagyja el mindaddig kenyéradóját, míg az ellátja őt a megállapodás szerint.” A vitéz mint a kíséret tagja minden szükségest megkapott az urától, a senortól, akivel együtt élt, evett-ivott. Rendszerint soraik közül kerültek ki a várak, a megyék ispánjai is, királyaink őket bízták meg alkalmi feladatok elvégzésével. Minthogy szolgálatukat nem hűbérbirtok fejében látták el, hűbéres lovagoknak nem mondhatók.

Még kevésbé állítható ez a királyi várak, uradalmak ún. jobbágykatona és tisztviselő rétegéről, mert akiket így neveztek, azok szabad voltuk ellenére a király földesúri hatalma alá tartoztak. Kezdetben nekik is milesa nevük, akárcsak a kíséret tagjainak.

Magyarország a 902-ben meghódított Morvaországgal és a pannóniai végekkel. Vezérek telephelye. (Térkép a közeljövőben megjelenő Magyarország története 1. kötetéből.)

Ahhoz azonban, hogy valóban független, szabad ember módjára éljenek, mentességet kellett szerezniük földesúri kötelezettségeik alól. Az ilyen földesúri katonát ugyanis ha elszökött, ura visszakövetelhette.* Noha a várjobbágyok szerezhettek birtokot, a várbirtokokkal együtt őket is elajándékozhatták, hacsak nemességet nem szereztek a királytól. Az egyházak birtokain élő katonajobbágyok helyzete még a várjobbágyokénál is kedvezőtlenebb volt; utódaikból lettek a praediális vagy egyházi nemesek.

Amíg a Szent István alkotta szervezet fennállott, a magyar király háború esetén a következő katonaságra számíthatott: saját udvari seregére, aztán a vármegyék hadi erejére, amely a megyés ispán vezérlete alatt a várjobbágyokon kívül magába foglalta a hadköteles közszabadokat is, továbbá mind az egyházi, mind a világi hatalmasságok hadi népére, végül egyes kiváltságolt népek (székelyek, besenyők, erdélyi szászok stb.) segítségére. A kül- és a belháborúkat a király személyes kíséretén kívül sokáig javarészt a várispánságok hada vívta meg. Belgrád 1071-es ostromáról szólva a krónikás megemlíti, hogy Vid comes Bács megye hadával, Tan comes pedig a soproniakkal tűnt ki a küzdelemben. Midőn 1074-ben is kenyértörésre került a sor Salamon király illetve Géza és László hercegek közt, a kemeji tájon a vesztes Géza herceg seregében három vármegye csapata teljesen felőrlődött; a döntő mogyoródi csatában, közel Pesthez, viszont a királyi megyék hada pusztult el nagyobbrészt a késő estig tartó öldöklésben. A véres csata hű krónikása szinte sírva fakadva közli a leírás végén: ebben a csatában nemcsak Salamon király zsoldba fogadott német–francia serege pusztult el, hanem jórészt Magyarország egész hadi ereje.

S valóban: a várszerkezet,amely addig a bel- és külharcok terhét viselte, tulajdonképpen ekkor omlott össze.Kálmán király (1095–1116) ugyan erélyes kézzel szüntette meg minden baj forrását, az ország felosztását királyi és hercegi területre, Szent István összeomlott rendszerét mégis valami újjal kellett pótolnia. A királynak hódító háborúiban ütőképes seregre volt szüksége, a kivérzett ország viszont többé nem volt hajlandó részt venni az uralkodóház dinasztikus jellegű harcaiban sem a határokon belül, sem azokon kívül. E tekintetben az ország nagyjai (principes)jól megleckéztették Kálmán fiát, II. Istvánt az 1123. évi orosz hadjárat alatt. Amikor ugyanis a király folytatni kívánta a céltalan harcot, a Hunt-Pázmány nembeli Kozma kijelentette a királynak: „Uram, mit akarsz? Ha vitézeid tömeges halála árán beveszed a várost, vajon kit neveznél oda parancsnoknak (dux)? Ha közülünk választasz, senki sem maradna itt... Mi, bárók, nem ostromoljuk többé a várat. Ha folytatni akarod az ostromot, ám harcolj magad, mi visszatérünk Magyarországba és új királyt választunk magunknak.” A király – írja a krónikás – megszívlelte a szavakat és további háborúit már udvari seregévelvívta meg.

Kikből állt ez az udvari sereg? Csak részben a régi típusú kíséretből, sokkal inkább zsold fejében katonáskodó vendégekből. Prágai Cosmas 1116-ban a magyarok közt három csapat vendéget (tres armatas hospitum legiones)talált. Pár évvel az oroszországi lecke után II. István udvari seregében hétszáz frank harcolt Görögországban. Azután, hogy a király 1122-ben Tatár nevű vezérükkel (dux) együtt egy egész sereg „kunt”, valójában besenyőt fogadott be az országba, belőlük állott serege java. Ettől kezdve – írja a Képes Krónika – ,,jobban szerette a király őket, mint illett volna”.

II. István besenyői megtartották népi különállásukat;külön fejedelmük volt Tatár személyében, s talán


keresztények se voltak. Emlékeztetnek bennünket azokra a kunokra, akiket IV. Béla a tatárjárás előtt befogadott, s akik IV. Lászlót teljesen magukhoz hódították. Mint nép szolgálták az uralkodót, valahogy úgy, miként a keleti pusztákon szolgálta a meghódolt idegen nép a kagánt. II. István besenyőit nem sorolhatjuk se a király magyar kíséretébe, se a – zsoldosként elszerződött udvari vitézek közé. Később, főleg a határvidéken, különálló katonai szervezetet alkottak (pl. Árpáson), miként a székelyek.

Abu Hamid al-Andalusi al-Garnati spanyolországi arab utazó 1150-ben látogatta meg hazánkat és három évet töltött nálunk; leírásából jó képet kapunk a belső viszonyokról. Ebben az országban – írja – nagy a gazdagság és olcsóság. Hetvennyolc városát falak veszik körül és mindegyikhez kiterjedt körzet tartozik. Tartózkódása idejére vett magának tíz dénárért egy tizenöt éves rabszolganőt, akinek „arca szebb volt mint a telihold”; szívesen vitte volna magával haza, de végül is nem merte megtenni török rabnői miatt. Meglepődve halljuk tőle, hogy sok mohamedán é1Magyarországon, akiket nem gátolnak vallásuk nyílt gyakorlatában.Ezek háború esetén fegyverrel szolgálják a királyt.Ez a király – nevét nem említi – hadilábon áll a papokkal, megengedi ágyasok tartását és kedveli Mohamed híveit. Ezeket Abu Hamid tartózkodása idején oktatta a törvényre, és az előírt szabályok betartására buzdította. Amikor hazatérni készült a Volga menti Saksin városába, engedélyt kért a királytól a távozásra, amit meg is kapott egy ajánlólevéllel együtt, melyen vörös arany pecsét lógott a király képével. A király egyúttal megbízta egyik mozlim alattvalóját, a fejedelmi származású Ismail ibn Hasan-t, hogy számára Saksin városában „elnyomott, szegény mozlimeket és törököket toborozzon, akik kitűnő íjászok”.

És valóban, a magyar király követe összegyűjtött közülük egy seregre valót. Abu Hamid viszont velük együtt elküldte egyik tanítványát Magyarországra, hogy amit tőle megtanult vallásuk tételeiből, adja át az ottani mohamedánoknak.

* Vö. Szent István első törvénykönyvének 25. cikkelyével.

2. Képek


1. Hadügyi reform és köznemességSZÜCS Jenő

Hadügyi reform és köznemesség

Az egyesült keresztény hadak 1396. évi nikápolyi veresége szétfoszlatta azt az illúziót, hogy a török előrenyomulás feltartóztatásában a jövőben valaha is számítani lehet Európa keresztes lovagságára. De a kudarc azt is nyilvánvalóvá tette, hogyha Magyarország vállalja a szembeszegülést, hadszervezete reformra szorul. A szultáni haderő számbeli fölénye a létszám emelését, haditechnikája pedig a magyar hadsereg belső arányainak módosítását követelte a könnyűlovasság javára. Ha a nyugati háborúzások feladványa négy évszázada a páncélos nehézlovasság arányának növelése volt, most, a félhold árnyékában megint megnőtt a mozgékony, gyors akciókra képes, minél nagyobb számú lovas íjászok értéke.

Lovas íjászok – de honnan?

A magyar haderő Anjou-korból örökölt szervezetének gerincét két elem alkotta: a királyi csapatok és a főpapok, bárók, egyéb főurak bandériumai.Amikor Zsigmond uralkodásának (1387–1437) vége felé jegyzékbe foglalták e haderőt, a királyi csapatok létszámát 7000 lovasban, a számba vett több mint hatvan bandériumét közel 11 000 lovasban határozták meg. Ez volt a teljes haderő mintegy 40 százalékát kitevő csatadöntő seregzöm, mely ha kellő létszámban kivonult, s jól vezették, hatékonyan küzdött a török ellen is – ám éppen a török fronton nem volt elég, s ami a fő, nem volt alkalmas az új kettős feladvány megoldására. A bandériumok létszámát ugyanis nemigen lehetett már emelni. Igaz, a zsoldfizetés itt javában dívott már, ha többnyire amolyan bújtatott formában is (a kincstári kiutalásokból a bárók például javarészt saját familiárisaikat fizették), de a zsoldos elem bővítésének a kincstár helyzete áthághatatlan gátat szabott. Ami meg az összetételt illeti, az arányokat nem lett volna célszerű éppen eme egységeknél módosítani. Zömében páncélosokról volt szó, akikre továbbra is ilyen minőségükben, mint csatadöntő nehézlovasságra volt szükség.

A létszámnövelésnél nem jöttek már szóba a hajdani Árpád-kor jellegzetes íjász–könnyűlovas tömegei sem. A kunok és jászok egykor oly félelmes, tízezres serege, miután e társadalmak tömege jobbágysorba süllyedt, leapadt alig 200 lovasnyi jelképes csapatra. A székelyek ugyan – a szászokkal együtt – még mindig 4000 harcost állítottak ki, rájuk azonban Erdély védelmében volt szükség. Maradt tehát elvben egyedüli tömegkínálatként a magyar haderőnek az a harmadik alapeleme, melyet általános hadfelkelés idején (generalis exercitus regni) mozgósítottak: aköznemesség.

Elvben valóban tömegeket lehetett volna várni e társadalmi körből, mely Európában Lengyelország után viszonylag a legnépesebb nemesi réteget – a középkor végén mintegy 30 000 háztartást – foglalt magába. Alig kevesebbel számolhatunk a 14. század végén. Amellett tipikus tartaléka volt ez a tömeg a könnyűlovasságnak – már csak azért is, mert vagyoni helyzete miatt nagy többségében másként, mint könnyű fegyverzetben, nem is volt képes hadba vonulni. Ám a többséggel éppen az volt a probléma, hogy vagy ki sem vonult, vagy ha igen, nem sok köszönet volt benne.

Az Aranybullák (1222, 1231, 1267) óta a nemes kiváltságai közé tartozott, hogy személyében vonul hadba, mégpedig senki más, csakis a király zászlaja alatt, s csupán az ország védelmére,külhadjáratra nem. Mindez természetesen egyidejűleg volt kötelezettség és jog, ha a többség nem lett volna hajlamos arra, hogy az Aranybullák hármas feltételét egyoldalúan a nemesi státus dokumentumaként lobogtassa, a kötelezettség alól viszont lehetőleg kivonja magát. Ürügy és alkalom mindig kínálkozott, hiszen nem létezett olyan intézményes keret sem, mely hatékonyan szervezte és ellenőrizte volna a mozgósítást, majd a megyei nemességet a királyi zászló alá vezette volna. Zsigmond király már Nikápoly előtt sokat vesződött azzal, hogyan rendszabályozza meg a tömegesen távolmaradókat. Az „országhatárok védelmének” feltételéhez való ragaszkodás meg különösképpen visszássá vált azóta, hogy a török előrenyomulás körülményei közt pontosan Bosznia, Szerbia vagy Havasalföld területén lett volna célszerű Magyarországot védeni. Noha például Zsigmond még 1395 decemberében megkísérelte szabályozni az általános hadfelkelést, a nemesség egyeteme mégis hiányzott a Nikápolynál küzdők közül, minthogy a hadjárat az „országhatárokon túlra” vezetett vállalkozásnak minősült. De a nemesi hadfelkelés rákfenéi közé tartozott tulajdonképpen maga a személyes hadba vonulás elve (per se et personaliter)még akkor is, ha úgy-ahogy megvalósult. Az alább tárgyalandó hadügyi reformjavaslat maró gúnnyal hivatkozik a „nyilvánvaló tapasztalatra” – arra, hogy „miféle haszon származik a nemesek hadfelkeléséből, midőn sokan közülük vagy szegénység, vagy öregség, vagy egyéb tehetetlenség miatt inkább botokkal, mint fegyverekkel felszerelkezve, valójában sokkal inkább koldusok, mint katonák gyanánt”szoktak


kivonulni. Mindig akadtak természetesen vitéz nemesek, kivált a tehetősebbek közül, akik – nem a nemesi felkelés keretében, hanem egyéni virtusból vagy becsvágyból – a kritikus pillanatokban megjelentek a királyi zászlók alatt. Nikápolynál is ott harcolt vagy ezernyi ilyen nemes, az ismert esetekben több falus birtokosok. Ezzel azonban éppen nem oldódott meg sem a létszámprobléma, sem az említett hadászati feladvány.

Az első reformkísérlet és bukása

Mindezt végiggondolva vitte Zsigmond király Temesvárott országgyűlés elé, majd foglaltatta dekrétumba első reformelgondolását a nikápolyi csata első évfordulóján (1397. szeptember 29.). A végzés alig leplezetten leértékelte a nemesi hadfelkelést mint a hadkiegészítés módszerét. Formailag fenntartotta ugyan a fejenkénti hadba szállás elvét, de mindjárt módosította is oly módon, hogy osztatlan telekről csak egy személy vonuljon ki, a ,,kisebb nemesek” pedig felmentést nyernek. Ugyanakkor a létszámigényt azzal a gyökeres újdonságnak számító tervvel vélte megoldhatónak, hogy a bárók és a birtokos nemesek minden 20 jobbágyuk után egy íjászt tartoznak „magukkal vezetni”a hadba. Ha a terv megvalósul – tekintetbe véve az ország jobbágynépességét – elvileg legalább 18 000 főnyi – igaz, a bandériumokba betagolt – könnyűlovas íjásszal bővült volna a magyar hadsereg.

De a történetírásban telekkatonaságnaknevezett intézményből egyelőre semmi sem lett. Megbukott már az első próbán, az 1398 nyarán tervezett hadjárat idején. A király az őszön, a szlavóniai táborozásból visszatérőben, korholta a „késlekedő és hanyag, sőt a makacsság vétkébe süllyedt”nemességet, mely a temesvári végzéseknek „csökönyösen szembeszegült”. Nem segítettek a király újabb erőfeszítései sem, a hamarosan kitört belpolitikai válság pedig, melynek során átmenetileg maga Zsigmond a bárók foglya lett (1401), levette a reform ügyét a napirendről. Egy ideig úgy látszott, hogy le is vehető, mert az ankarai csatavesztés (1402) után a török birodalmat politikai válság polarizálta. Az alkalmat az amúgy is berzenkedő nemesség mindjárt megragadta, hogy a király ígéretét vegye: 10-15 napon túl nem köteles a határokon túlra vonulni (1403). Három évtizeddel utóbb aztán arról értesülünk, hogy a nemesek 15 napon túl már az „országhatár körül” (circa) sem voltak hajlandók fegyverben maradni. A déli határok védelme jószerint a macsói bánokra és a vitéz temess ispánra, Ozorai Pipóra (1404–1426) hárult*. E méltóságok alá rendeltetett Valkótól és Baranyától Krassóval és Temessel bezárólag tíz megye hatalmas tömbje; egyedül e térségben és keleti folytatásában, Erdélyben vált rendszeressé, hogy az 1410-es évek végétől megélénkülő török beütések idején a szükséges hadkiegészítést fegyverbe hívott jobbágyokkal oldották meg.

Az általános hadi reform kérdése aztán az 1420–30-as évek fordulója után vált megint akuttá, miután Szerbia és Havasalföld időlegesen török uralom alá került, Galambóc várába török őrség ült (1428), s e hídfőálláson át immár napirenden voltak a török beütések, eladdig, hogy Szörény vára is elesett (1432). Ezzel egyidejűleg északon megnyílt egy második front is. A husziták 1428 után szabályszerűen évente végigportyázták a Vág völgyét, s elfoglalták Szakolcát, Nagyszombatot és az egész környéket (1433. május–június).

A kettős kihívásra előbb a rendek próbáltak választ adni, minthogy Zsigmond akkoriban tartósan külföldön – az 1432. évben éppen az itáliai ügyekbe belebonyolódva –, Sienában tartózkodott. Az országot – az esztergomi érsekkel és a nádorral az élen – helytartók kormányozták. A Budára 1432. augusztus 10. körül összehívott részleges országgyűlés nem tett egyebet, mint hogy felelevenítette a harmincöt évvel korábbi temesvári határozatot, s kitűzte az általános hadfelkelés gyülekezési időpontját Semptére. Az eredmény a hiányosan egybegyűlt had megsemmisítő veresége volt 1432 októberében.

A fiaskó már nagy botránynak számított, hiszen az országos felkelés nem valami nagy létszámú török sereggel, hanem Borotini Blaskó huszita kapitány csapataival sem volt képes megbirkózni. Közvetlenül ez a kudarc adott alkalmat annak a Zsigmond nevében kiadott hadügyi reformjavaslatnak a kidolgozására, mely a benne foglalt utalásokból következtetve 1432. október vége és 1433. január 21.között keletkezett Sienában, azzal a céllal, hogy – a rendi játékszabályoknak megfelelően – megküldik a megyéknek, majd országgyűlés tárgyalja meg. Ez a régóta ismert, de annyiszor félreértett elaborátum nem egyéb, mint a királyi hatalom immár messze mutató társadalompolitikai mérlegelésben fogant válasza a kiéleződő katonai válság kihívására – egyidejűleg az egykori temesvári elvek radikális javítása.

Válasz az újabb katonai válságra

A javaslat a királyi csapatokra és a bandériumokra csak annyiban tér ki, hogy frontszakaszok szerint pontosan beosztja őket, a rendek által pedig rögzíttetni kívánja létszámukat, egyébként a magyar haderő könnyűlovas-íjász fegyvernemének megteremtésére összpontosít. Ez érthető, hiszen krónikusan ez maradt a gyenge pont, minthogy a temesvári elképzelések kútba esése óta függvénye maradt a nemesi hadfelkelésnek; e gyülekezetnek „a megelőző időkben viselt dolgairól” pedig valóban csak a már idézett lesújtó nyilatkozatot lehetett tenni. A


tervezet lényege, hogy „az eljövendő mindenkori időkre”állíttassék fel egységes, jól felfegyverzett lovas-íjász sereg, mégpedig „minden egyes megye vagyoni helyzete (facultas) szerint”. E célból a javaslat kettéosztja a nemességet. A „szegény nemesek” (a nemesség kétharmada, mely a szöveg egy másik helye szerint „tehetetlen a hadakozásra”) „ne terheltessenekazzal, hogy az ország szokása szerintfejenként vonuljanak ki, hanem tehetőségük szerintannyian vétessenek számba, ahányan közülük – közösen megosztva a költségeket – egy íjász lovas embert képesek küldeni.” Másrészt a birtokos, jobbágyokkal rendelkező nemesekről vagyoni helyzetük szerint minden megye készítsen limitációt: „hány ember küldhető tőlük”. (Nem is feltétlenül közülük, hanem „ab eisdem”,aminek célzatáról alább lesz szó.) Az ily módon kialakítandó emberanyagot „egybeszámolva”(simul computatis) kitűnik majd egy-egy megye hadi kapacitása; a kiállított íjászok aztán hadjárat esetén egységesen a megyés ispánvezérlete alatt vonuljanak ki.

A tervezet újdonsága mindenekelőtt az, hogy nemcsak az „egységes nemesség” jogi fikciójával szakít, hanem elveti a személyes hadba szállás katonailag hasznavehetetlen, kizárólag a nemesi státust dokumentáló elvét – az adómentesség ürügyét. Amit helyébe állít, az nem egyéb, mint a vagyoni helyzet alapján megállapított, több ízben világosan kimondott közteherviselés(communiter ... onus portare) elve, közelebbről a hadakozók kiállításának olyan módszere, mely alól „egyetlen nemes se vonhassa ki magát”. Nem vonhatta volna ki, hiszen a terv szerint mindenki „birtokai fejében”(ratione possessionum suarum) vett volna részt a hadkiegészítésben. Újdonság – noha az ötlet már 1398-ban is megfordult Zsigmond fejében – az egész seregnek megyei parancsnokságalá helyezése is, e ponton is kihúzva a nemesség alól hagyományos kivételezettségét, hiszen eszerint a sereg nem a király, hanem a főispán zászlója alá rendeltetett. Végeredményben a reform értelmét abban foglalták össze készítői, hogy „bár ily módon a hadakozók száma kisebb lenne, mint ha az egész nemesi közösség fejenként felkel, mégis sokkal több hasznot hozna az országnak”.

Különös figyelmet érdemel a javaslat megfogalmazása egy visszatérő kritikus ponton. Valahányszor csak szóba került a katonaállítás módja, a szöveg gondosan kerüli a nemesek személyes részvételét, ezzel szemben következetesen úgy formuláz, hogy a fenti elv szerint „adassék”, „küldessék”meghatározott számú íjász. Majd miután tisztázta az elvet, minden átmenet nélkül áttér annak szabályozására, hogy mennyi zsold fizetendő a király, a királyné, a főpapok, a bárók – „és bárki más”által. Csakhogy a bandériumos urakon kívül mindeddig szóba sem jött, hogy „bárki más” egyáltalán zsoldotfizetett volna. A tartózkodó, burkolt fogalmazás érthető, hiszen a javaslat rendi megtárgyalásra volt szánva, s fölöttébb kényes pontot érintett. A dolog természetéből következik, hogy a vagyon arányában „küldött” könnyűlovasok zöme nemes lett volna, de a tervezet készítőinek szándéka szerint éppen nem feltétlenül csak nemes. A közteherviselést és a „költségmegosztást” többször hangsúlyozó szerzők szeme előtt egy olyan újfajta hadakozás lebegett, ahol nem a nemesi státuson, hanem a hadakozók állandóságán és szakszerűségén – ahogy a kor mondta: a „hadimesterségen” – lett volna a hangsúly.

Más szóval, a nemesi hadfelkelés helyébe egy ahhoz hasonló, részben már zsoldos jellegű formátkívánt iktatni, mely a bandériumokban már kezdett megvalósulni. Ez napnál világosabb a javaslat ama passzusában, mely felszólítja a rendeket, hogy már most döntsenek: „vagy fejenként, az ország régi szokása szerint jönnek, vagy pedig minden megyéből bizonyos számú íjász küldetik ...” Vagy-vagy!

Mi sem természetesebb, mint hogy a nemesi hadakozás rákfenéi közül a „személyes” és elvileg „csak a királyi zászló alatt” való megjelenésen kívül a tervezet meg kívánta szüntetni azt a harmadik bénító feltételt is, mely újabban odáig fejlődött, hogy még az „országhatár körül” is mindössze két hétben limitálta a hadkötelezettséget. A tervezet szerint a megreformált sereg addig köteles együtt maradni, míg a király vagy a parancsnokok „megfelelőnek és szükségesnek látják”. Ugyanakkor, ha a hadakozás megyei kereteinek hatékonyságát a 11. századba visszatekintő „történeti” érvelés hivatott alátámasztani, e ponton meg történeti-jogi érvelés hivatott rábírni a rendeket, hogy álljanak el a török háborúban értelmetlenné vált kikötéstől, miszerint csak az „országhatárokig” kell kivonulni. Bosznia, Szerbia, Bulgária, Havasalföld részei egykor a magyar korona alá tartoztak – hangzik az érv –, ez kifejeződik a magyar királyi címben is, következésképpen az ottani hadakozás „az ország védelme és elidegenített földek visszaszerzése”fogalma alá tartozik!

A javaslatot megkapták a megyék, ahol a jelek szerint még 1433–1434 folyamán megejtették a kívánt „limitációt” arról, hogy a tervezet elvei szerint „hány ember küldhető minden egyes megyéből”. A 63 magyarországi megye (Ung hiányzik) együttesen 13 825 lovas íjászt tudott volna kiállítani, ami csakugyan jóval kevesebb, mint a nemesi hadfelkelés „elvi” létszáma, de ha a tervezet szellemében valósággá válik, a szükségletet kielégítő, ütőképes könnyűlovas kontingensévé vált volna a magyar haderőnek.

Rendi kompromisszum – a reform bukása

Csakhogy a javaslat sorsa az országgyűléstől függött, a rendek pedig megvárták Zsigmond hazatértét. A


reformterv az 1435 tavaszán Pozsonyba összehívott országgyűlésen került be a rendi játéktérbe, ahol a nemesi követeknek sikerült azt úgy tönkresilányítani, hogy az eredeti elképzelésnek éppen a veleje sikkadt el.

Mindenekelőtt az elfogadott hadügyi dekrétum (1435. március 12.) a tervezet határozott „vagy-vagy” kérdésére egyfajta alaktalan „is-is” választ adott. Egyrészt tehát a nemesség nem engedett a jobbágytalan törpenemesek esetében sem a „fejenként, saját személyükben”való hadba szállás elvéből – csupán az aggokat, özvegyeket és árvákat, egyéb „tehetetlenségben” szenvedőket mentette fel –, ezáltal ezen az ágon elsikkadt a lehetősége, hogy a költségmegosztás és közteherviselés alapján valóban harcképes íjászok „küldessenek” a hadba. E nemesi sokaság gyarlóságát különben maga a dekrétum ismeri be, midőn mindössze annyit képes kimondani, hogy „tehetősségük szerint illően”legyenek felfegyverkezve. Másrészt engedett ugyan valamit a nemesség a vagyoni elvnek, de azt a birtokos nemesekre korlátozta oly módon, hogy csak minden 33 jobbágy után küldendő egy íjász. Más szóval még az egykori temesvári (1397) és a minapi budai (1432) kvótát is sikerült alaposan lefaragnia, hiszen azok szerint – elvben – minden 100 jobbágy után 5, most pedig csak 3 harcost kellett kiállítania.

De tökéletesen elsikkadt a tervezet elgondolása az egységes, megyei csapatokba szervezett, tízezres nagyságrendű könnyűlovas csapatnem felállítását illetően is. Az elfogadott dekrétum szerint ugyanis az íjász telekkatonaságot a nagybirtokosok „személyesen magukkal”, más szóval saját csapataikkaltartoztak hadjáratra vezetni, tehát éppúgy betagolódtak a bandériumokba – tulajdonképpen ezek létszámkiegészítését szolgálták –, ahogy a familiáris nemesek is. Mi maradt hát a megyei egységeknek? A dekrétum szavaival az „uratlan” nemesek, gyakorlatilag tehát a nem familiáris, többségében a hadimesterséghez keveset konyító, gyatra fegyverzetű sokaság, melyet elvileg a nem bandériumtartó birtokosok telekkatonasága egészített ki.

Ez a hibrid megoldás maradt meg aztán – kevés módosítással, s a kvóta hol fel-, hol leszállításával – a hadfelkelések alapelvének a középkor végéig. Miközben a rendi szűklátókörűség a lényeget illetően megbuktatta a sienai reformtervet, a magyar haderő jelentéktelen és megbízhatatlan elemévé kárhoztatta a megyei csapatokat Éppen nem kivételes esetet panaszolt fel alig utóbb Albert király (1437–1439) a titelrévi táborban: mielőtt egyáltalán a had törököt látott volna, „a sereg nagy része, mely tudniillik a megyékből jött, hazaszéledt”(1439. szeptember 17.). A török fronton oly kulcsfontosságú „szakszerű” íjász könnyűlovasság megteremtése kiesett az általános hadfelkelés intézményi kereteiből; a huszárság – eleinte javarészt menekült szerbekből toborzott lovasság – egészen más forrásokból és keretek közt, a Délvidék élethalálharcában született meg.

2. Képek


1. Királyok zsoldosaiRÁZSÓ Gyula

Királyok zsoldosai

A feudális kor hosszú századai során az uralkodók sűrűn fordultak „utolsó eszközük”-höz, a háborúhoz. Ugyanakkor azzal a feltűnő jelenséggel találkozunk, hogy a mérhetetlenül sok csetepaté csak elvétve hozott döntő eredményt. A háborúhoz ugyanis, mint ezt XII. Lajos (1498–1515) Trivulzio nevű kapitánya mondotta volt: „pénz, pénz, pénz” és hadsereg szükségeltetett. Elegendő pénzzel azonban Európában egészen a 17. századig csak a bizánci császárság, továbbá tucatnyi itáliai, flamand és német város rendelkezett. A többieknek – ha háborúra kényszerültek – a királyi kincstár bevételeinek túlnyomó részét hadikiadásokra kellett fordítani, s még így is csak rövid hadjáratokra futotta erejükből.

Hasonló problémák nehezítették a hadakozó nép kiállítását és ellátását is. Különösen súlyosbodott a helyzet a 14. században. Ekkor a hagyományos csapatnemek – az alattvalók szermélyes vagy részarányos hadkötelezettsége és a bárók nehézfegyverzetű lovascsapatai részben gazdasági tényezők, részben a haditechnikában és a hadművészetben végbement változások folytán sokat vesztettek jelentőségükből. Mindenekelőtt a tűzfegyverek elterjedése és a gyalogság újjászületése révén. A megoldást a gyakorlott, hivatásos katonák,a zsoldosok tömeges alkalmazása jelentette.

A zsoldos kompániák

Fegyverforgatáshoz értő, kalandvágyó és pénzsóvár legények mindig szép számban akadtak, „akik, ha jól megfizették őket, még a pokolba is elmentek volna” urukért – ahogy a fekete sereg pusztulásának ismeretlen krónikása találóan jellemezte saját harcostársait s általában a zsoldosokat (1492). Másod- és harmadszülött nemes ifjak, markos, a szolgasorral elégedetlen jobbágy- és mesterlegények, törvény elől menekülő bűnözők sereglettek a zsoldoscsapatokba, mert csak így remélhettek felemelkedési, néha csupán megélhetési lehetőséget.

Még az is előfordult, hogy időről időre egész népcsoportok vállaltak katonai szolgálatot idegenben. A sort a normannoknyitják, akik a 11. század második felében a dél-itáliai kis fejedelemségek urainál kerestek és találtak jól megfizetett, harcias hajlamaiknak megfelelő katonai szolgálatot. Vezetőjük, Robert Guiscard fokozatosan kezébe kaparintotta egész Dél-Itáliát, s meg alapította a Két Szicília királyságát, az érett feudalizmus egyik legjobban szervezett mintaállamát.

Itáliában idővel mindjobban előretörtek a zsoldos csapatok. A félsziget gazdag polgárai elszoktak a katonáskodástól, s a 14. században mindinkább külhoni kalandorokra bízták fegyveres viszályaik megoldását. Európa számos országából érkeztek harcra és zsákmányra éhes daliák a napfényes Itáliába: németek, franciák, aragonok, gaszkonok, bretonok és magyarok. Vezetőik többnyire nemesemberek voltak, a legénységnek nem kellett igazolnia származását.

A zsoldoscsapatok szerződést (condotta) kötöttek az egyes városokkal (innen az itáliai zsoldosvezérek condottiere elnevezése), melyben meghatározott időre vállalták a város védelmét vagy egy másik város megtámadását, netán védelmet más zsoldoscsapatokkal szemben. Szépnevű zsoldostársulások alakultak – Fehér Csapat, Szent György Kompánia, Nagy Magyar Társaság stb. – egyik város szolgálatából a másikéba csapódva, kemény és véres harcokat vívtak egymással, s nem törődve alkalmazójuk érdekeivel, elnyújtották a háborúkat.Az azonos nemzetiséghez tartozó harcosok szívesen tömörültek egy kompániába: a Virág Csapat pl. szinte kizárólag németekből, ellenlábasa, a Fehér Csapat angolokból és magyarokból állott.

A csapatok vezetői vegyes társaságot alkottak: Fra Moriale kiugrott szerzetesként, Roger de Flor templárius lovagként, a népszerű firenzei-angol John Hawkwood és a német Hans Baumgarten szerény vagyonú nemesként kezdte karrierjét. Később annál inkább meggazdagodtak veszélyes mesterségükben: Siena városa pl. egyetlen alkalommal 75 960 aranyguldent fizetett ki A1bert Sterz és Hans Baumgarten Csillag Kompániájának – mai pénzre átszámítva tehát kb. 1 milliárd 500 millió forintot! Ám csak keveseknek adatott meg az az öröm, hogy élvezni tudják összeharácsolt kincseiket: Landau harcban esett el, Fra Morialét és Sterzet kivégezték, Roger de Flort megmérgezték. A sikeres Hawkwood is csupán tisztelt, de nem kiemelkedően gazdag polgárként fejezte be kalandos életét.

A 15. században megváltozott az itáliai kompániák jellege: a condottierék ekkor már túlnyomó többségben olaszok, s olykor a legjobb családok, Medicik, Orsinik, Malatesták leszármazottai. Kivétel most is akad: az


írástudatlan paraszt Jacopo Attendalo, akit kortársai a nem túl megtisztelő Sforza (kényszerítő, kifacsaró) jelzővel illettek. Ekkor már fényesebb karrierekkel is találkozunk soraikban: Attendalo fia, Francesco Sforza Milano, Frederico di MontefeltroUrbino hercegévé emelkedett, s ugyancsak condottiere ősüknek köszönhette uralkodói címét a Gonzaga és a Malatesta család is.

Persze nem mindegyik zsoldosvezér volt ilyen szerencsés. Különösen nehéz sors jutott a velencei seregek vezetőinek: ha veszítettek, vagyonukkal s fejükkel fizettek a kudarcért. Ha viszont győztek, veszélyessé válhattak a gyanakvó Serenissima urainak, s – mint a Donatello csodálatos lovasszobrával halhatatlanná lett Bartolomeo Colleoni szomorú példája mutatja – megmérgezték a túl sikeres zsoldosvezért.

A százéves háború (1337–1453) szintén a zsoldosság térhódítását segítette elő. Az angolok, külországban harcolván, már eleve zsoldoscsapatokból állították ki seregük javát, s a sorozatos katasztrofális vereségek – Crécy 1346, Maupertius (Poitiers) 1356, Azincourt 1415, Vernon 1424 stb. – a franciákat is annak felismerésére késztették: a nemesi felkelésen alapuló lovagsereg végzetesen elavult. Pótlására zsoldoskompániákat szerveztek, s megkísérelték egy népi milícia – a „szabad-íjászok” (francarcher-k) – kialakítását is. A franciák 1439-ben jelentős szervezeti változásokat vezettek be a hadseregben. A király 1445-től fogva kb. 10 000 főnyi katonát – nehézlovasságot és kísérőket – tartott állandóan zsoldban. Ezzel tulajdonképpen létrejött az első állandó zsoldoshadsereg Európában.A szervezést most is nagyarányú tisztogatás előzte meg: a „nyúzó”-nak (écorcheur) titulált zsoldosbandákat, melyeket nem kívántak tovább alkalmazni, elküldték portyázni Elzászba, azzal a biztos tudattal, hogy még utoljára zsákmánnyal töltik fel a kincstárt, és elpusztulnak a már akkor is nagy hírű svájci gyalogosokkal vívott csetepatékban. Az ördögi terv kiagyalója a trónörökös, a későbbi XI. Lajos (1461–1483) volt, aki személyesen vezette a vállalkozást. Csaknem teljes sikert ért el: zsákmányt ugyan nem sokat szereztek, de a csapatok valóban felmorzsolódtak. Magyar zsoldosok

Magyarország lényegében I. Lajos nápolyi hadjáratai során ismerkedett meg először a zsoldossággal. Részben a nagy távolság miatt, részben a nehézlovasságot és a gyalogságot megerősítendő, Lajos király – főleg német – zsoldosokat fogadott fel, akiket több-kevesebb rendszerességgel fizetett is. (Bár egy ízben a királyi udvar ezüst étkészleteit is el kellett zálogosítania, hogy katonái megkapják járandóságukat.) A nevesebb zsoldosvezérek közül Landau és Fra Moriale is egy ideig a magyar király szolgálatába lépett, de mégsem ők, hanem a Wolfurt testvérek futottak be szép pályát és váltak a magyar főnemesség tagjává. A kedvezőbb itáliai viszonyok a magyar katonafamiliárisokat is zsoldosságra csábították. Firenze, Pisa, Siena, Bologna és a pápai udvar mindig több tucat magyar zsoldost alkalmazott, akik – jeles lovasok lévén – a nagyobb zsoldostársaságoknál is szívesen látott harcosok lettek. A király utasítására főurak, mint a „Halál Simon”-nak nevezett Móricz Simon, Himfi Benedek vagy Marcali László is vállaltak csapataik élén zsoldosszolgálatot a szövetséges városok seregeiben. A legnagyobb hírre kétségtelenül Arany János hőse, Toldi Miklós emelkedett. A legendásan erős magyar vitéz a Fehér Csapat alparancsnoka lett, majd hazatérve a király pozsonyi alispánná nevezte ki.

A török és a huszita háborúk hatására a 15. században Magyarországon is megnőtt a zsoldosok jelentősége. Már az 1439. évi országgyűlés 2. törvénycikke kimondta, hogy a határvédelem elsősorban a királyi zsoldosok feladata, a nemesség csak végszükségben köteles fegyvert ragadni.

A Hunyadiak harcainak egyik fő eszközét is zsoldosok jelentették. Kezdetben főleg a „nemescélú” huszita hadjáratokban megedződött csehek, mellettük főleg németek és lengyelek vállaltak szívesen zsoldosszolgálatot Magyarországon, de már a század derekán városi számadáskönyvekben és egyéb zsoldoslistákon egyaránt találkozhatunk számos magyar származású zsoldossal is. Ezek főleg katona-familiárisok, vagyis kis- és középnemesek, de akadnak közöttük olyanok is, mint a miskolci Herceg László, aki nem nemesi származása ellenére várkapitányi posztra emelkedett.

Mátyás halálával (1490) csökkent a zsoldosok száma hazánkban, s ezzel együtt érezhetően visszaesett a sereg harcértéke is. Igaz, Ulászló király uralkodásának első éveiben sikerült Mátyás egykori zsoldosainak egy részét a Jagelló király mellé állítani és segítségükkel visszaverni a lengyelek és Miksa német király támadását. A fekete sereg azonban hosszú időn át nem kapott zsoldot, és elérte a fizetetlen kompániák sorsa: a lakosságot sanyargató rablóbandává süllyedt. 1492-ben Kinizsi Pál verte szét Nándorfehérvár közelében. A zsoldossereg pusztulása előrevetette a középkori magyar állam bukását. Noha a végeken maradtak még hivatásos katonák – familiárisok és zsoldosok –, ezek azonban már nem tudtak ellenállni az egyre növekvő oszmán nyomásnak. A Jagelló királyok még azt a 70 000 aranyforintot sem tudták előteremteni, mely a várak fenntartásához múlhatatlanul szükséges volt. A mohácsi csatában – pápai pénzen – még tekintélyes gyalogos zsoldos erő harcolt a magyar seregben, de ezek sem tudták elhárítani a vereséget.

Svájciak, landsknechtek és spanyolok


A 15. század második felének és a 16. század első évtizedeinek legképzettebb és legkeresettebb zsoldosai a svájci kantonok harcedzett gyalogosai voltak. Erényeiket a burgundi háborúkban (1474–1477) Európa előtt igazolták, ahol Európa legfényesebb lovagseregére, a burgundokra mértek döntő csapást. A svájciakEurópa első támadó jellegű gyalogságát alkották, mely hatalmas négyszögoszlopokba tömörülve évtizedekig minden ellenfél felett diadalmaskodott. A kantonok vezetőihamarosan felismerték katonáik kiválóságát, és szabályszerűen áruba bocsátották harcias legényeiket.Elsősorban a francia király bizonyult megbízható munkaadónak,de a hegyek fiai eljutottak az itáliai, spanyol és a magyar hadseregbe is. Hans Halwyll, a 15. század egyik legjelesebb kapitánya pl. rövid ideig Mátyás seregében is harcolt.

Ám fél évszázad múlva elhalványult a svájciak dicsősége: a délnémet landsknechtek és a spanyolok svájci mestereiktől csakhamar eltanulták a hadimesterséget, s rövidesen felül is múlták tanítóikat. Elsősorban a kézi lőfegyverekkeltudtak jobban bánni, mint a közelharcra képzett, s ezeket megvető svájciak. Nem véletlen, hogy az első nagy vereséget 1515-ben Marignanónál is a francia tüzérség és a muskétások mérték a közelharc nagymestereire. A svájciak másik nagy hibája a mérhetetlen pénzéhségvolt: „ahol nincs pénz, nincs svájci sem” hirdették. 1552-ben pl. a bicoccai csatát csupán azért vívták meg – rendkívül kedvezőtlen körülmények között –, mert ki akarták rabolni az ellenség táborát. Vereséget is szenvedtek. Minden pénzéhségük ellenére a svájciak nemigen gazdagodtak meg. Soraikban kiemelkedő vezető egyéniségek sem akadtak, s noha 1792-ig a francia király, napjainkig a pápa testőrségét alkotják, katonai tekintélyük lehanyatlott és már az 1520-as évektől átadták a vezető szerepet a landsknechteknek és a spanyoloknak.

A főleg délnémetszármazású landsknechtekfelemelkedésüket Miksa császárnak (1493–1519) köszönhették, aki az ügyes és erős parasztokból és mesterlegényekből valamiféle katonai rendet kívánt alakítani, de vállalkozása csődöt mondott, s a landsknecht még napjainkban is „a zsoldos” fogalmával azonos. Intézményük eleinte meglehetősen demokratikus volt. A katonák maguk választották tisztjeiket, a fegyelmezetlenkedők megbüntetése és a zsold, valamint a zsákmány szétosztása tekintetében is ellenőrizni tudták vezetőiket. Közülük már inkább akadtak kiemelkedő személyiségek, mint Jörg Frundsberg, „a landsknechtek atyja”, vagy Schärtlin von Burtenbach. Mindkettőjük – mint a legtöbb landsknecht kapitány – sváb származású kisnemes volt, de hosszú és sikeres szolgálattal sem tudták magukat a főnemesség soraiba felküzdeni.

A landsknechtek a harcban bátor és viszonylag fegyelmezett katonaságot alkottak, de rájuk sem lehetett mindig számítani. Gyakran lázongtak – többnyire jogosan, a sűrűn elmaradozó zsold miatt –, csata vagy ostrom után pedig gyakran vérlázító kegyetlenséggel zsákmányoltak és öldököltek. Viselkedésük olykor sajátos eredményeket hozott. 1525 februárjában például azt követelték parancsnokaiktól, hogy vagy fizessék ki vagy engedjék útjukra őket, netán ütközzenek meg a Paviát körülzáró francia sereggel. A császári-spanyol sereg vezetői, más választásuk nem lévén, az utóbbi mellett döntöttek és február 25-én, rendkívül kedvezőtlen körülmények között, felvették a harcot a franciákkal. S hogy merő véletlenségből elsöprő győzelmet arattak, az nem rajtuk, hanem I. Ferenc francia király balgaságán múlott, aki hamis lovagi büszkeségből idő előtt megrohamozta a masszív császári gyalogságot.

1527-ben újabb landsknecht sereg vonult Itáliába. Az elmaradt zsold jogos bosszúságot váltott ki a túlnyomórészt protestáns katonákból, akik haragjukat Róma városán és a pápán kívánták kitölteni. Nem segített vezetőik könyörgése vagy fenyegetése sem. Az eredmény a „Sacco di Roma”, az örök város barbár kifosztása volt.

A század második felében a szabad zsoldoskompániák egyre többet vesztettek demokratikus jellegükből, a katonákból a hadi vállalkozó,az ezredes fizetett alkalmazottjailettek. Az uralkodók nem sok hasznot húztak már e csapatokból, költségesek és megbízhatatlanok voltak, túlságosan függtek a vállalkozótól, akinek kegyére az uralkodó nagyon is rászorult.

Más, a fentieknél különb anyagból gyúrták a 16. század legfélelmetesebb katonaságát, a spanyol gyalogságot. Az Ibér-félsziget egyre növekvő államai, Kasztília, Aragónia és Portugália évszázados harcot vívtak az arab kalifátus, majd annak utódállamai ellen. A küzdelmekből kemény, öntudatos, nemesi allűrökkel bíró katonatípus kovácsolódott össze, mely a 16. század elejére már elsajátította a korszerű harc technikai fogásait is. A spanyol gyalogság bátorságával, valamint gyorsabb és pontosabb tüzével egy évszázadra kiemelkedett az európai katonatípusok közül, amelyeket fegyelmezettségben és uralkodójával szemben tanúsított hűségével is felülmúlt.

Spanyolország aranykora ezeknek a bátor és kegyetlen harcosoknak köszönhető, akik a világ eladdig leghatalmasabb birodalmát verekedték össze uraiknak, a legkatolikusabb királyoknak. A 16. század végén azonban már nemcsak az óriásira duzzadt birodalom gazdaságában, hanem hadseregén is repedések tátongtak.

A 16. század végén tehát nyilvánvalónak tűnt, hogy a hadügy válságba jutott. Sem a szabad zsoldoskompániák,


sem az első állandó zsoldoshadseregek, sem a katonai vállalkozók alakulatai nem bizonyultak kielégítő eszköznek az uralkodók számára. Harckészségben ugyan magasan felülmúlták a lovagi típusú hadseregeket, de sokkal többe kerültek, így ha az államkincstár kiürült – ami még a gazdag Franciaországban is sűrűn megesett –, teljesen megbízhatatlanná váltak. A háborúk gyakorta hoztak államcsődöt. A hosszú itáliai háborúkat lezáró château-cambresis-i békét is pl. csak azért kötötte meg Franciaország és Spanyolország 1559-ben, mert a hadikiadások csődbe vitték mindkét országot.

A háborúk azonban egyre növekvő hévvel folytak tovább, ám az uralkodóknak a siker érdekében új hadseregre, a hadsereg szükségleteinek fedezésére új adórendszerre és hatékonyabb államapparátus kiépítésére volt szüksége.Ezt a feladatot Nyugat-Európában a 17. század második felében majd az abszolút államnak sikerült megoldania.

2. Képek


1. Határvédelem és társadalom a török korbanSZAKÁLY Ferenc

Határvédelem és társadalom a török korban

Hangozzék is bármily furcsán: a középkor végi Magyarországra a belső katonakínálat szembeszökő szűkössége volt a jellemző. A magyar uralkodók és hadvezérek ezért a törökellenes harcokban is szívesen alkalmaztak idegen katonaelemeket, ha szolgálataikat éppen honorálni tudták. Bár a déli határvédelmi szervezet működését főleg magyar (és horvát) parancsnokok irányították – s e két nép fiaiból került ki a nehézlovasok java része is –, a magyar királyság Mohács előtt jobbára az ide e célból befogadott szerbek fegyvereivel védelmezte magát a török beütések ellen. A szórványosan ránk maradt névsorokon túlmenően ezt tanúsítja az is, hogy például a később par excellence magyar fegyvernemként ismert huszárság is balkáni szerb közegben alakult ki – a név sokáig a „rabló” szinonimájának számított –, és onnan került át a magyar határvédelem összetevői közé. Ennek következtében a déli határok mentén sajátos, a magyarországitól jócskán elütő társadalmi képlet alakult ki; úgy is mondhatnók, hogy hadinépe bizonyos értelemben a magyar társadalom keretein kívül helyezkedett el.

A magyarországi török előrenyomulás, majd berendezkedés nyomán aztán hamarosan nagyot változott a helyzet. Mivel a magyar végvárrendszer az ország magyarlakta, középső részeire helyeződött át, a hadvezetés nem pótolhatta többé a hagyományos módon – vagyis: szerbek befogadásával – a vérveszteségeket. A magyar társadalomnak magából kellett kivajúdnia azt a katonaréteget, amely a török támadásoknak a határvonalak mentén megálljt parancsol.

Hol terem a magyar vitéz?

– kérdezi Gárdonyi Géza az Egri csillagok egyik fejezetcímében. E kérdésre ma sem tudunk megnyugtató – azaz: statisztikai felméréseken nyugvó – választ adni. Ezrével vannak ugyan zsoldlajstromaink, ezek azonban nem szolgálnak felvilágosítással a bennük felsorolt magyar „iratos” végvári vitézek, magánföldesúri katonák és katonaparasztok eredeti osztály-hovatartozásáról. Így aztán lényegében véve benyomásainkra hagyatkozhatunk.

A török előrenyomulás és a nyomában járó pusztulás mindenesetre „gondoskodott” róla, hogy a magyar társadalom valamennyi osztályából legyenek jelentkezők a katonai pályára. A török által megszállt országrészek magyar nemessége egyetlen pillanatig sem kívánt együttműködni az új urakkal, szinte egy emberként hagyta oda egykori lakóhelyét, s keresett menedéket a királyi Magyarországon illetve Erdélyben. Többségük számára más megélhetési lehetőség, mint a katonáskodás, nemigen kínálkozott. Szolgálatvállalásra serkentette őket az is, hogy csakis a fegyveres harctól remélhették elveszett birtokaik visszaszerzését és – ameddig erre várni kell – török uralom alá került jobbágyaik adóztatását. (A Dél-Dunántúl védelmében vitézkedő Werbőczy Imre „lovagjai” maguk írják 1543-ban, hogy többségük olyan szegény nemes, akinek birtokait a törökök elfoglalták. Az eredetileg Szabolcsban honos Bajomi János pedig azért vállalt szolgálatot a távoli Szigetvárott, hogy a környékbeli hódoltságban fekvő birtokait könnyebben szemmel tarthassa.) Kézenfekvő tehát a feltevés, hogy a nemesi származásúak – főként a lovasság soraiban – messze arányszámát felülmúló mértékben képviseltették magukat e kialakulóban levő réteg tagjai közt.

Mindezzel együtt sem hihetjük azonban, hogy a nemesi származásúak bármelyik időmetszetben is abszolút többségben lettek volna az össznépességnek csak 1%-ára rúgó magyar véderőn belül. Úgy véljük, hogy a magyar katonaság – legyen bár „iratos” királyi zsoldos vagy magánföldesúri vitéz – igazi bázisa a népesség több mint 90%-át kitevő parasztság volt. Részben azok közül a parasztfiatalok közül verbuválódott, akik a háborús pusztítások következtében földönfutóvá váltak, s már nem találtak vissza a termelőmunkába, részben pedig azok közül, akik ilyenformán próbáltak kiszabadulni a jobbágysorból. A helyzet csakhamar a Mohács előttinek ellentétébe fordult: a kínálat már az 1550-es években is felülmúlta a keresletet. Az alkalmaztatás nélkül maradottak szabadcsapatokba szerveződtek – ezeket nevezik forrásaink „szabad hajdúknak” –, amelyek, a társadalom perifériájára szorulva, a törökkel versengve fosztogatták egykori sorstársaikat, a termelésben maradt parasztokat.

Az a benyomásunk, hogy a nemesi származásúak katonaságon belüli arányszáma az idő haladtával egyre csökkent. A határvonalak megmerevedésével és az együttélési viszonyok kiformálódásával megszűnt az a tényező, amely kompakt nemestömegeket menekülésre kényszerített volna, a katonacsaládokból származó utánpótlás pedig aligha pótolta a súlyos vérveszteségeket. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a tömegével ránk maradt források minden egyes időmetszetben aránytalanul nagy számú nemes katonáról tudósítanak. Az uralkodók ugyanis előszeretettel nemesítettek meg vagy tettek birtokadományozás révén nemessé –


szolgálataikat viszonzandó – paraszti származású végvári katonákat.

Érdekes módon a török által megszállt terület, a hódoltság is adott katonát a magyar határvédelmi szervezetnek, sőt úgy tűnik, hogy a 17. században a leginkább innen pótolta vérveszteségeit. A végvári katonaság igazi „munkahelye” a hódoltsági terület volt, amelynek kétfelé adóztatott paraszttársadalmával állandó, szoros kapcsolatban állott. Így könnyen magához vonhatta annak azon elemeit, amelyek nem tudtak vagy nem akartak idegen uralom alatt élni, illetve azokat a személyeket, akiknek a lába alatt – összeütközésbe kerülvén a jogrenddel – forró lett itt a talaj. Magyar katonának állni – ez bocsánatos bűnnek számított a megszálló török hatóságok szemében is. Lakóhelyükön maradt hozzátartozóikat nemigen háborgatták, sőt készséggel hozzájárultak azoknak a visszatéréséhez is, akik beleuntak a katonáskodásba.

Egységes társadalmi réteg vagy konglomerátum?

Annak a 15 és 40 ezer közt váltakozó számú, sokszínű tömegnek, amely a törökök magyarországi „bentlakásának” idején a magyar határok biztonságáért felelt, egészében végül is sohasem sikerült egységes társadalmi erővé kovácsolódnia. A végvárakban királyi zsoldon szolgáló – közismertebb nevükön: végvári – katonák az uralkodóra esküdtek fel; a bécsi Haditanács, illetve az uralkodó által kinevezett területi főkapitányok, közvetlenül pedig az egyes végházak kapitányainak utasításaihoz igazodtak. Nem így a végvárival időnként azonos számú magánföldesúri katonaság, amely akkor is urainak tartozott hűséggel, ha zsoldjának jelentős hányada az uralkodótól e célra a nagybirtokosoknak átengedett állami adóforrásokból származott. Ha tehát egy-egy királyi végház hadinépe valamelyik Habsburg-ellenes mozgalomhoz csatlakozott, esküszegést követett el, a magánföldesúri szervitor viszont akkor vált hűtlenné, ha urát – akár az uralkodó ellenében is – nem követte. A 17. században oly nagy szerepre vergődött katona-parasztság részben a magánhadakat erősítette, részben pedig – mint például a Bocskai által letelepített szabolcsi hajdúvárosok népe – afféle szabad katonakínálatként jelentkezett. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a határvédelem különböző rendű és rangú elemei sohasem kerültek egységes jogi elbírálás alá, s úgy tűnik – bár a kutatások e térre eddigelé alig-alig terjeszkedtek ki –, hogy egymással szemben maguk sem a hasonló feladatokat, hanem az eltérő jogi helyzetet érezték dominálónak. (Bár természetesen bőven akad rá példa, hogy valamely katona magánföldesúriból királyi szolgálatba szegődött, vagy fordítva.)

Valójában azonban nem formálódhattak valós, jól körülhatárolható társadalomszervezeti egységgé a határvédő elemek egyazon típusához tartozók sem. Nemcsak azért nem, mert a magánföldesúri katonaság egyes csoportjainak – az erődítményekben összevont „udvari népnek”, a saját birtokaikon élő, időnként fegyverbe szólított „házoknál lakóknak” és a mezővárosokban és falvakban lakó paraszt-katonáknak – a jogi státusa és gazdasági helyzete merőben másként alakult. S nem is csak azért nem, mert a Bocskai által 1606-ban letelepített hajdúk egészen más kiváltságokkal rendelkeztek, mint a nagybirtok által a végvárak közti résekbe telepített katona-parasztok. A kor forrásai számos példával szolgálnak arra, hogy a végvári katonaság – a kapitánytól le egészen a legutolsó közkatonáig – egyfajta „lelki egységet” alkotott, valójában azonban a határvédelmi szervezet e legfontosabb összetevője is sokkalta inkább a magyar társadalom sajátos feladatok ellátására kikülönített reprezentációjának, semmint egységes rétegnek tekinthető:

Néhány időszakot és néhány – az osztrák örökös tartományok biztonsága szempontjából kulcsfontosságú – erősséget leszámítva ugyanis, a bécsi udvar tulajdonképpen az egész védelmi rendszer irányítását a magyar rendiség kezébe engedte át. Az erőviszonyokból következik, hogy a területi főkapitányi tiszteket rendszerint arisztokraták töltötték be – sokszor (mint például a Batthyány család tagjai a dunántúlit) szinte örökletesen –, a várkapitányok és a tisztikar zöme pedig abból a bene possessiátus köznemességből került ki, amely a nagybirtok vezető szervitorait, illetve a nemesi vármegyék tisztviselőit is adta. (A Füleken működő Nógrád, Heves–Külső-Szolnok és Pest–Pilis–Solt alispánjai és szolgabírái közül többen korábban füleki tisztek voltak.) Ezek – hasonlóképpen azokhoz az alacsonyabb rangú katonákhoz, akik nemesként álltak végvári szolgálatba, vagy ennek révén nyertek nemességet – elsősorban nemesnek számítottak; olyan nemesnek, aki történetesen végvári vitézként keresi kenyerét. Magatartásukat és gondolkodásukat alapvetően az uralkodó osztályhoz tartozás érzete határozta meg, s ilyenként szemlélte őket a törvényhozás is: a katonáskodó nemes ellen, ha bűnt követett el, egészen másként kellett eljárni, mint nemtelen társai ellen.

Annál kevesebb nyomot hagytak a végváriak felfogásán a katonák többségét kitevő parasztság törekvései. A katonává lett egykori parasztok nemcsak ruhát cseréltek gyorsan, hanem szívet is. Az, hogy nemegyszer az elszármazottak voltak egykori társaik legbuzgóbb nyomorgatói, a katonai öntudat leghangosabb képviselői, arról tanúskodik, hogy varázslatos gyorsasággal hasonultak a befogadó közeg normáihoz. Ha tehát arról olvasunk, hogy egy-egy katonaközösség a katonaságba menekült jobbágyok védelmére kelt a földesurakkal szemben, úgy abban nem a paraszti, hanem a katonaszolidaritás jelét kell látnunk. Valahogy úgy áll tehát a helyzet, hogy a katonának állás sok paraszt számára biztosította a felemelkedést anélkül, hogy maga a folyamat a


társadalomszerkezet fellazulása, „demokratizálódása” irányába hatott volna.

Történetírásunk a végvári katonaságot – a nemesség és a parasztság közé ékelődött – köztes rétegként szokta ábrázolni, jóllehet az valójában az uralkodó osztály sajátos státusú kiegészítője, meghosszabbítása volt. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a török kor határvédő katonasága – primér honvédelmi tevékenysége mellett – a magyar feudalizmus erőszakszervezetének feladatait is ellátta. Való igaz, hogy a katonaközösségek gyakorta összeütközésbe kerültek egyes földesurakkal és – kivált – a nemesi vármegyékkel, ezeket az összetűzéseket azonban nem a bennük felhalmozódott társadalmi feszültségek, hanem a mindennapi; érdekellentétek magyarázzák. (Hasonlónak minősíthetők tehát azon konfliktusokhoz, amelyek a földesurak közt e korban is oly gyakoriak voltak.) Ugyanakkor viszont öntevékenyen is, megbízásra is – buzgón segédkeztek abban, hogy a magyar földes urak érvényesíthessék fennhatóságukat a hódoltság magyar és szerb jobbágynépe fölött, s mindig lehetett rájuk számítani a – e másfél században egyébként ritka – parasztmegmozdulások leverésében is.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a határvédő magyar katonaság léte és tevékenysége általában is az adott magyar társadalmi struktúra egyik legfőbb stabilizáló tényezőjévé vált. Az, hogy a magyar rendek nemcsak a parasztsággal, hanem a központi hatalommal szemben is rendelkeztek saját – pontosabban szólva: kisajátítható – állandó fegyveres erővel, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar rendiség végül is nem megtépázott, hanem sok tekintetben megnövekedett súllyal került ki a török kor vérzivataraiból. A dolog pikantériája, hogy pozícióit azok vérével védelmezte-erősítette meg, akiknek alávetettségben tartása a rendiség legfontosabb belső „programja” volt, s jelentős részben annak a központi hatalomnak a költségén, amellyel a magyar rendiség évszázados kemény küzdelmet vívott hatalmi állásai megőrzéséért. A török háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc lezárultával e sajátos arculatú, belső ellentmondásokat hordozó magyar katonaréteg gyorsan eltűnt a társadalom tablójáról. Egyenes következménye volt ez annak, hogy másfél század alatt sem sikerült teljesen konszolidálódnia és emancipálódnia. Leginkább a lázhoz hasonlítható tünet volt, amely nagyban hozzájárult az őt is kiváltó kór – a török hódítás – leküzdéséhez, a betegség elmúltával azonban szükségképp meg kellett szűnnie, különben maga károsította volna a szervezetet.

2. Képek


1. Szapolyai János arcképeEGY KÉP – EGY ESEMÉNY

SZABÓ Géza

Szapolyai János korabeli arcképe

A magyar királyok arcképcsarnokából mindeddig hiányzott az utolsó nemzeti király, Szapolyai János (1526–1540) képmása. Néhány ábrázolása ugyan eddig is ismert volt, de ezek nem tekinthetők hitelesnek. A János király korával foglalkozó könyvek – jobb híján – általában egy képzelet szülte 17. századi rézmetszetet közölnek illusztráció gyanánt. A 16. századból két ábrázolást ismerünk János királyról: az arany függőpecsétjén és arany forintján levőt, melyek a király alakját és arcát kicsiny méretekben mutatják. Ezek azonban, ha törekedtek is a hitelességre, az ikonográfiai igényeknek nem felelnek meg.

Ezúttal egy olyan fametszetet mutatunk be, amely feltehetőleg a király valóságos vonásait őrizte meg. Egy olyan kiadványban bukkantunk rá, amely azokat a 16. század első felében keletkezett német fametszeteket gyűjti egybe – szerzők szerint –, amelyek egyleveles nyomtatványokon, más szóval: röplapokon jelentek meg. (Geisberg, Max: The German single-leaf woodcut: 1500–1550. IV. – New York, 1974. 1246.) A metszetet Erhard Schön készítette, s Hans Guldenmund adta ki Nürnbergben. A kép felirata: „Johans von Gottes gnaden König zu Hungern”, azaz „János, Isten kegyelméből Magyarország királya”. A képhez a mai kiadó azt a megjegyzést fűzi, hogy a metszet egy Bernben, 1958. november 6-án rendezett aukción bukkant fel először, hogy utána legott el is tűnjék a kutatók szeme elől. Még szerencse, hogy az aukció katalógusa közölte leírását.

A metszet rajzolója Erhard Schön (1491–1542) festő, rajzoló és fametsző 1525-től működött Nürnbergben; többnyire e városban jelentek meg illusztrációi a kor „újságjában”, amelyeket Hans Guldenmund nyomtatott ki a Sankt Gilgen Gassén lévő műhelyében. Köztük több magyar vonatkozású található, ezek legtöbbje régóta ismert (pl. török harcosok, török kegyetlenkedések, Bécs ostroma 1529-ben, Kőszegé 1532-ben, Budáé 1541-ben, I. Ferdinánd és Anna királyné, Mária királyné és Szulejmán szultán). Ebbe a sorba illeszkedik a János királyt ábrázoló metszet is, amely 310 × 215 mm nagyságú és vízfestékkel színezett (az eredeti híján a színeket nem reprodukálhattuk). A megjelenés időpontja nincs a lapon feltüntetve.

A Hans Guldenmund mester műhelyéből kikerült lapokon jószerivel a korabeli Európa minden ismert méltóságának arcképe megtalálható, az orosz cártól I. Ferenc francia királyig. A metszetek festmények vagy rajzok alapján készültek, de megeshet, hogy ilyenek hiányában a mester kitalált arcképeket is készített. Mégsem hisszük, hogy János király arcképe minta nélküli fantáziarajz volna. Ferdinándról természetesen rengeteg rajz és metszet maradt fenn, hiszen Bécsben sok művész vette körül udvarát. A török árnyékában élő Budán ez már kevésbé lehetett így. János király 1487-ben született, s a metszet egy ötven körüli férfit ábrázol. Kézenfekvő tehát a feltevés: a kép a váradi béke (1538) után készülhetett, s talán az 1539. januári krakkói leánykéréssel hozható kapcsolatba, amely Zsigmond lengyel király leányával, Izabellával kötött házasságát előzte meg. Ilyenkor szokás volt a házasulandó felekről arcképet készíteni, s nincs okunk azt feltételezni, hogy Szapolyai esetében erre nem került sor, hiszen a leánykérés híradásaink szerint fényes külsőségek között ment végbe. Lengyel poéták több dicsőítő költeménye jelent meg a krakkói nyomdákban, köztük egy magyarországi verselőé, Verancsics Mihályé is. Az egyik versezet pl. a magyar küldöttség által rendezett lovagi játékokról számol be. A Szapolyairól készült festmény másolatának és továbbadásának feltételei tehát Lengyelországban adottak voltak.

Érdemes János király ezen arcképét fiáéval, János Zsigmond erdélyi fejedelmével összehasonlítani. János Zsigmond képét Nicolo Nelli készítette 1566-ban, azaz az ifjú 26 esztendős korában (OSZK Apponyi Metszetgyűjtemény). Úgy tűnik, János Zsigmond vonásai felettébb hasonlítanak az apjáéira.

2. Képek


1. Letelepített katonák. Hajdúk a magyar történelembenBENDA Kálmán

Letelepített katonák

Hajdúk a magyar történelemben

„Megtekintve hajdú vitézeink dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeit, őket – régi szabadságaink bajnokait és visszaadóit – egyenként és összességükben a paraszti és nem nemesi állapotból, amelyben születtek és amelyben eddig éltek, kegyelmesen kiemeljük. Elrendeljük, hogy említett vitézeinket, törvényes utódaikkal együtt, Magyar- és Erdélyország igazi nemesei közé számlálják és beírják, őket igaz nemeseknek tartsák, miként mi is azoknak sorába számláljuk és fogadjuk őket. Nevezetesen azokat a hajdú vitézeket, akik nemes Csomaközi András és vitézlő Szilasi János, Kövi Miklós, Pallai Pál, Kovács Albert, Somogyi György, Farkas Mihály, Elek János, továbbá Csatári János, Szénási Mátyás, Nagy Mátyás, Fűzi István és Hajdu Gergely kapitánysága alatt vitézkednek.”

Fenti sorok Bocskai István fejedelem Korponán, 1605. december 12-én kelt ünnepélyes okiratában olvashatók, amellyel seregének 9254 gyalogos hajdú vitézét családostól megnemesítette és letelepítette.

Ez az okirat százéves fejlődést zárt le.

A hajdúkról az első írásos tudósítás 1514-ből, a nagy parasztfelkelésből maradt ránk. A krónikás Székely-Dózsa György „kedves katonái”-nak mondja a hajdúkat. Az országgyűlés megtorló törvénycikke külön szól róluk, halálbüntetéssel eltiltja őket a fegyverviseléstől.

Ezek a hajdúk marhahajtók voltak, vannak, akik a hajdú elnevezést is a hajtó szóból származtatják. A 15–16. században az Alföldön óriási méretű nomád állattartás folyt, s a szilaj marhát tízezer számra hajtották nyugat és délnyugat felé Nürnbergig, Augsburgig és Velencéig. Európa nagy húsellátója Magyarország volt. A lábon hajtott csordákat a hajdúpásztorok védték a vadállatok és a rablók támadásai ellen Ahogy a kortárs történetíró, Istvánffy Miklós írta róluk: „csordák között és a pásztorélet szennyében nevelkedtek és nőttek fel.” Az országgyűlés hiába tiltotta, hogy fegyvert viseljenek, az élet rákényszerítette őket, különösen az 1526. évi mohácsi csatát követő háborús és zavaros világban. Amikor pedig a század második felében a háborúk miatt a marhatenyésztés és a kereskedelem egyre jobban visszaesett, az életlehetőségeiktől megfosztott fegyveres pásztorok mind nagyobb számban álltak be zsoldos katonának. Az 1550-es évektől kezdve a hajdú elnevezés már katonát jelöl. Ahogy ők maguk mondották: „gyermekségünktől fogvást szablyával esszük kenyerünket.”

A Bocskai korában 20-25 ezer főre becsült hajdúkatonaság azonban nem kerülhetett ki egészében a marhahajtók közül. A hajdúk zömét a török harcok és hódítás során földönfutóvá vált parasztok adták. Másutt is feltűntek, ahol az oszmán hatalom lett úrrá. A török a nemeseket elűzte vagy leölte, s a falvak élete is állandó bizonytalanság volt a harácsoló, fosztogató csapatok megjelenése miatt. A magára maradt föld népe, ha tudott, menekült, ha nem, úgy védekezett, ahogy tudott. A Balkán-félsziget albán és szerb parasztjai, részben már a 15. század második felében az erdőkbe, hegyekbe húzódtak. Bosszúvággyal eltelve támadtak rá az úton járó törökökre, kifosztották a kereskedőket, rajtaütöttek a vásárokon, még kisebb janicsár csapatokkal is megverekedtek. Bolgárul hajdutinoknak, szerbül hajdukoknak nevezték őket, s a szó a törökök száján – a rablóval volt egyértelmű. A szultáni kormányzat valóságos rémeivé lettek, s bár naponként került sor embertelen megtorló intézkedésekre, sohasem tudták őket kiirtani.

Hasonló helyzet szülte valamivel később Dél-Ukrajnában a kozákokat. Itt azonban a földesúri elnyomás is közrejátszott abban, hogy a parasztok egy része megszökött és katonának állt. A szabad paraszti szervezetben élő kozákság hetmanjai vezetésével a 17. században szinte államot képezett az államban.

Az 1500-as évek elején a magyar király hadseregében, főleg a déli végeken, már sok, hazájából elmenekült délszláv katona harcolt. Nyilván ez tévesztette meg néhai kitűnő történészünket, Takáts Sándort, amikor úgy vélte, hogy a magyar hajdúk elmagyarosodott szerbek, korabeli szóval: rácok. A hajdúk sorai ugyanis az állandó háborúban gyorsan cserélődtek, de az elesettek helyére mindig újabb vidékek menekültjei álltak. Az 1520–30-as években a hajdúk zömét már nem a szetti menekültek, hanem az akkor még magyar Szerémség adta, majd 1541, Buda török kézre kerülése után soraikat a pusztuló Dél-Alföld ugyancsak magyar parasztjai töltötték fel. Az


1590-ben induló újabb török támadás most már a Nagykunságot és a Körösök vidékét kergette futásba. Bocskai hajdúinak zöme közülük került ki. A 16. század végére a hajdúk – elenyésző töredéküket leszámítva – etnikailag magyarok voltak.

Ez a hajdúság, bár valamennyiőjüket a közös nyomorúság hajtotta ugyanarra az életre, korántsem volt egységes. Nagy többségük a jobbágyságból került ki, de szép számmal akadtak köztük kisnemesek is. Kezdetben szervezetük sem volt, bandákba verődve jártak, fegyverüket annak adták el, aki megfizette őket. Csak a török mellett nem harcoltak soha. A korabeli leírások zabolátlanságukat és halált megvető bátorságukat egyként kiemelik. Nemegyszer előfordult, hogy egy-egy csapatuk szinte az utolsó szálig elesett a harcban, de nem hátrált meg. Ha viszont nem volt háború, rátörtek a nemesi udvarházakra, kifosztották a vásárokat, ellenségnek és jó barátnak egyaránt rémévé váltak.

Báthori István erdélyi fejedelem volt az első, aki az 1570-es években felismerte katonai értéküket. A lengyel királyi székbe emelkedve mintegy tízezer hajdút fogadott szolgálatába, s katonai szervezetet kényszerített rájuk. Tizedekbe osztotta őket, tíz tized alkotott egy századot, élén a hadnaggyal. Négy-öt század fölé egy-egy kapitányt rendelt. A hajdúság István királynak Iván cár ellen vívott hadjárataiban érett a kor színvonalán álló hadsereggé. Ekkor kapott katonai szervezetüket a hazatérés után is megtartották, sőt azt az egész hajdúság átvette.

Ettől kezdve két csoportjukat különböztethetjük meg. Az egyik a „királyi hajdúk”, akik más zsoldosokkal együtt a végvárakban szolgáltak, a király állandó hadereje részeként. Egy 1598. évi összeírás szerint a Muraköztől Érsekújváron, Kassán át Szatmárig és Váradig a védelmi rendszer 34 végvárában szolgáltak hajdúk. Számuk

6-8 ezer körül lehetett, 1600-ban csak a Kanizsa körüli végvárakban 2410 hajdút írtak össze. Zsoldjuk havi 2 forint volt, nemegyszer ez is hónapokra kimaradt. A velük együtt szolgáló német zsoldosok ennek a többszörösét kapták.

A hajdúk másik csoportját a ,,szabad hajdúk” alkották. Ők csak egy-egy vállalkozásra szerződtek le, különben semmilyen hatalmat nem ismertek el maguk fölött. Ha prédálásra nyílt lehetőségük, nem kímélték sem a nemesi udvarházakat, sem a jobbágyfalvakat. Az országgyűlések sorozatos törvényekben fordultak ellenük, felhatalmazva bárkit, hogy „a baromnál is alább való hajdúkat” bárhol és bármikor büntetlenül legyilkolhassák. Az országgyűlés kitagadta őket, s erre ők is megtagadtak minden közösséget az országgal. Basta generális hírhedt hadjárataiban a bécsi kormány zsoldjában ők pusztították el Erdélyt. Amikor pedig Marosvásárhelyen a polgárok térdre esve kérték, legalább életüknek kegyelmezzenek, hiszen ők is magyarok és keresztények, az Isten megbünteti őket kegyetlenségükért, így válaszoltak: „az Istentől pedig semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk.”

A nagy fordulat a hajdúság magatartásában 1604 őszén következett be. A császáriaktól megtámadott bihari nagyúr, Bocskai István, a végső veszélyben a hajdúkhoz fordult. Az évtizedek óta bitangul kódorgóknak, a nemzetből kitagadottaknak földet és békés letelepedést kínált, s ezzel sikerült bennük felkeltenie a nemzeti és vallási szolidaritást. A hajdúk, „magok nemzetinek hóhéri nem akarván lenni” (Bocskai szavai), melléálltak, és ezzel megindult történelmünk első nagy Habsburg-ellenes felkelése, a Bocskai-szabadságharc.

A szabadságharc első hónapjaiban a hajdúk sorai szökött jobbágyok ezreivel gyarapodtak. Úgy vélte a jobbágyság, hogy elérkezett az idő a földesúri alávetettségből való szabadulásra. A kezdetben 10-15 ezer főnyi hajdúsághoz nagyjából ugyanennyi szökött paraszt csatlakozott, komoly problémát okozva ezzel a fejedelemnek is. A nemesek hangos szóval követelték jobbágyaik kiadatását, ami viszont ellenkezett a hadsereg és a háború érdekeivel. A szökött jobbágyokat nem adták ki, ez viszont csak növelte a hadsereg és a nemesség közti ellentétet. Ennél is nagyobb problémát jelentett azonban, hogy mi történjék a termelésből kiszakadt több tízezer katonával a háború befejezése után.

A nemesség úgy vélte, vissza kell őket kényszeríteni jobbágysorba. Bocskai azonban messzebb látott és reálisabban nézte a kérdést. Míg tanácsosait elfogultság és gyűlölet vezette, ő – talán egyedül a felkelők között – hálát érzett a szabadságharc ügyét diadalra vivő hajdúk iránt. Világosan látta azt is, hogy a hajdúk helyzetének rendezése önmagában nem elegendő, az ország határainak védelmét is biztosítani kell. A két kérdés összekapcsolásából született meg a hajdúk megnemesítése és letelepítése.

„Hogy pedig a mi említett vitézeink – olvashatjuk a bevezetőben már idézett 1605. december 12-i okiratban – bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, és idegen joghatóság alá ne kerüljenek, hanem mindenkor meghatározott állandó helyen lakva a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint Magyar- és Erdélyországnak minél hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek, és hogy együttesen mindig készen


találtassanak: nekik adományozzuk Szabolcs vármegyében fekvő, tokaji várunkhoz tartozó egész Kálló városát, hasonlóképpen Nánás, Dorog és Varjas puszta birtokainkat, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid nevű részjószágainkat, minden hasznával és járulékával.”

1606. szeptember 2-án Kassán kelt okiratában a fejedelem ugyanezekkel a feltételekkel megnemesítette és Szoboszlóra telepítette a Halasi Fekete Péter kapitány alatt harcoló lovas hajdúkat.

A kereken tízezer hajdút – családtagokkal együtt mintegy 40 ezer ember – érintő kiváltságlevél kiadása a hajdúk és az ország történetében egyaránt nagy fontosságú mérföldkő. A kiváltság értelmében a letelepülő hajdúk földesúr alá nem tartoznak, robotra nem járnak, szabad paraszti közösséget alkotnak, belső ügyeiket maguk intézik. Egyetlen uruk az erdélyi fejedelem, akinek szavára bármikor kötelesek kardot kötni és háborúba vonulni. Ezzel a hajdúk bekerültek a kiváltságos rendek közé, igaz, a feudális hierarchia legalsó fokára. Az állam pedig egy mindig kész hadsereget nyert, amelyet nem kellett zsolddal fizetni, s amely a török vagy a császár ellen egyaránt használható volt. Az elkövetkező évszázad harcaiban a hajdúkat mindenütt ott találjuk, mindig az élvonalban. Végül azt se felejtsük el, hogy a hajdúnemesítés első ízben törte meg a magyar feudális rendszer merevségét. Két évszázadon át a hajdúkiváltság volt az az irigyelt és elérendő példa, amelyre az egész ország parasztsága vágyakozott.

Bocskai telepítésével azonban a hajdúkérdés korántsem zárult le végleg. Alig halt meg a fejedelem 1606 végén, a nemesi országgyűlés kétségbe vonta a hajdúkiváltságok érvényességét, s azt csak akkor volt hajlandó becikkelyezni, amikor a hajdúk újra fegyverhez nyúltak. Kállót azonban végül is fel kellett adniuk, helyette 1609-ben Böszörményt kapták. Egy másik csere Polgárt juttatta nekik. A hajdúvárosok sora végül is így alakult: Nánás, Dorog, Hadház, Vámospércs, Szoboszló, Böszörmény és Polgár. (A 18. században azután Polgár kiváltságait megszüntették.)

Az utolsó évtizedek kutatásai kimutatták, hogy a tízezer hajdúnak legföljebb a fele települt le 1606-ban. Hogy miért nem fogadták el a kiváltságlevelet, nem tudjuk, csak sejtjük: a zsákmányt jelentő harcos életmóddal nem volt könnyű szakítaniuk. A későbbi években Rákóczi Zsigmond, Báthori Gábor és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek számos újabb, kisebb hajdútelepet hívtak életre. A kapitányok között a Bocskai-időkből jól ismert nevekkel találkozunk. Végig az erdélyi és partiumi török határt kiváltságos hajdútelepek védték. De nemcsak a Tisza mögött, egyes nagybirtokosok a Dunántúlon is adományoztak hajdúkiváltságot határ menti jobbágyfalvaknak. Számuk országos viszonylatban megközelíti a 150-et. Időben az utolsó hajdúszabadságot II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem adományozta Tarpa mezővárosának 1709-ben.

A török kiűzése után, a 18. században immár nem volt szükség az állandó fegyveres vigyázásra, s a földesurak megkezdték a hajdúkiváltságok felszámolását. Hosszú küzdelemben újra jobbágysorba kényszerítették a szabad parasztokat. Csak a Bocskai által kiváltságolt hat hajdúváros tudta szabadságát megőrizni.

2. Képek


1. Katonák és polgárok a végvárban. GyõrGECSÉNYI Lajos

Katonák és polgárok a végvárban

A Bécs elleni 1529. évi szultáni felvonulás nyomán Buda és Fehérvár, illetve a nyugati határ között középkori falvak sokasága égett porrá; lakosságuk rabszíjra került vagy menekülésre kényszerült. A következő évek állandósult török portyái, a polgárháború belső harcai mind sürgetőbben jelezték, hogy a vidék várai megerősítésre, városai pedig védelemre szorulnak. A Buda–Bécs útvonal mentén a kiépítendő nyugat-dunántúli védvonal kulcsfontosságú pontjául a győri vár kínálkozott. A vár őrsége ellenőrzése alatt tarthatta nemcsak a rábai és dunai átkelőhelyeket, de kelet és dél felé összeköttetést biztosított a vértesbeli, a Duna bal parti és Balaton-felvidéki várakkal is.

Ezekben az évtizedekben a „civitas”-ként emlegetett Győr még őrizte középkori jellegét. A Duna és a Rába találkozásánál fekvő, fallal körülvett dombon állt a püspöki palota, körötte a püspöki belsőváros terült el. A Váralján, a tulajdonképpeni városban, a káptalan volt a földesúr; ehhez kapcsolódtak a falusias jellegű külvárosok, melyek birtoklásán a káptalan, a püspök és a Héderváry család osztozott. A kis területű vár alkalmatlan volt nagyobb létszámú katonaság befogadására. Védelmét a falakon kívül sem a természeti adottságok, sem árkok és sáncok nem biztosították, a 16. század elején még nem számított jelentős erősségnek. A város viszont nemcsak a vidék egyházi és világi igazgatásának, hanem a mezőgazdasági termékek és nyugati iparcikkek cseréjének is fontos középpontja volt.

A váraljai városrész ún. magyar módon – sáncokkal és palánkokkal való – megerősítése 1542 táján kezdődött a környező megyék jobbágyainak közmunkájával. A város területét is magában foglaló erőd 1574-re készült el, ám az itt állomásozó katonaság létszámát már az építkezésekkel egy időben jelentősen megnövelték. Egy 1543. decemberi mustrajegyzék szerint 1556–1682 között a győri magyar őrség létszáma az ismert adatok szerint átlagosan már 700–750 fő között mozgott. Ehhez további két német gyalogzászlóaljat, 600 embert számolhatunk.

Az őrség zsoldját az alsó-ausztriai nemesség rendkívüli adómegajánlásaiból fizették; így a katonák fizetése kezdettől fogva teljesen rendszertelenül, tetemes késedelemmel történt. A fizetőmesterek, takarékossági okokból, a zsold jelentős részét posztóban adták ki, mivel a posztó nagy tételben való beszerzése és kis tételben való kiadása közötti áreltéréseken több ezer forintot tudtak megtakarítani. A csekély zsold és a természetbeni fizetés, miként valamennyi végvárban, Győrben is már a 16. század derekán súlyos megélhetési nehézségeket teremtett. 1579-ben, 1581-ben, 1582-ben, 1586-ban kis híján lázadássá fajult az elégedetlenség.

Mindez rányomta bélyegét a katonaság és a polgári lakosság viszonyára, meghatározta annak lehetséges kereteit. Pénz híján ugyanis a hadsereg nem jelentett megbízható felvevő piacot a városi ipar és kereskedelem számára, sokkal inkább élt viszont a közvetlen külső beavatkozás eszközeivel.

A településszerkezet változása jelentősen befolyásolta a városban lévő hatalmi viszonyokat. A püspöki palotában az 1550-es évektől a főkapitányok ütöttek tanyát, a püspökök pedig, ha a városban tartózkodtak, udvarbíráik kúriájában találtak szállást. A püspökök földesúri jogait a káptalan gyakorolta, a Héderváry család birtokjogai pedig a külvárosok pusztulásával elenyésztek.

A város kizárólagos földesura a székeskáptalan lett, ám hatalmát a végvári katonaság és mindenekelőtt a főkapitányok jelenléte erősen meggyengítette. A várban a hatalom legfőbb letéteményese a főkapitány – „a király képe” – és helyettese volt, akik a vár biztonságának minden más érdeket alárendeltek. 1577-ben például Andreas Teuffel főkapitány a városbíróval és egy esküdttel megüzente a nagyprépostnak, hogyha szembeszegül intézkedéseivel, kivezetteti a városból. 1626-ban a főkapitány a káptalanra hivatkozó városbírónak azt mondotta: ,mire az magistrátusod hírt kap ez felől, addig fel is akazhatnak, niarsban is vonhatnak”.

Az ellentéteket élezte, hogy Mohács után két évszázadon át – csekély kezdeti megszakítással – osztrák nemesek és főnemesek töltötték be a főkapitányi tisztséget, s csupán helyettesük került ki a magyarországi nemesség soraiból. Miután a város elsőrendű fontosságú volt Ausztria védelme szempontjából, az őrségen belül jelentős volt az osztrák és német birodalmi katonaság létszáma. A várban állomásozó idegen zsoldosokkal együtt sok külföldi iparos is érkezett Győrbe, akik részben a speciális katonai igényeket (fegyverkészítés és javítás, ruházati ellátás stb.) elégítették ki. Többségük megőrizte a katonai hatóságokkal való szoros kapcsolatát, sőt azok alá helyezve magát elkülönült a polgári iparosoktól. A német vargák céhprivilégiumait például Andreas


Teuffel főkapitány bocsátotta ki (1582): eszerint a céh ügyeinek fellebbviteli fóruma a regimentsoltész lett. A 17. században más főkapitányok is adtak ki hasonló kiváltságleveleket, és ezzel a városban tartósan kialakult a katonai illetve földesúri fennhatóság alatt álló céhek kettős rendszere.

A nagy létszámú katonaság állandó megtelepedése a városban elsőként a lakásviszonyokban és az élelmezés területén éreztette hatását. A polgári lakosság egy része a katonai megszállások, a háborús pusztítások következtében már az 1530-as évektől kiszorult házaiból, és kunyhókba, fabódékba kényszerült. Ez a folyamat a hatvanas években felerősödött és az 1600–1603 között készült telek- és házösszeírás szerint a „régi” (az 1594. évi török ostrom előtti) katonai háztulajdonosok aránya meghaladta az 50%-ot. Jellemző lehetett a katonai foglalásokra Lukács János polgár esete, akihez 1567-ben egy lovas vitéz szállásolta be magát, s a ház egyes részeit tataroztatta, majd saját tulajdonaként eladta egy katonatársának. A tulajdonosok házaik kímélésére, a szükséges férőhelyek biztosítására udvaraikon szállások (kvártélyok) építését kezdték meg. 1589-től a házak tartozékaként adták-vették ezeket. 1637-ben a káptalan azt panaszolta, hogy a lakosságot nem csupán egy, de két kvártély építésére kényszerítik. Ha ez sem volt elegendő, akkor a német katonák „a gazda ágya mellé vetetnek vele ágyat, oly iszonyú betegesekkel es tetvesekkel, kik myá egynéhány polgártársaink immár betegségben is estenek...”. Ilyen körülmények között gyakorta folytak viták, sőt zajlottak véres összecsapások a polgárok és a beszállásolt katonák között. Ezek szenvedő alanyai majd mindig a polgárok voltak; sűrűn előfordult, hogy magyar és német katonákat gyilkosság vádjával idéztek bíróság elé.

Igen sok gondot okozott a katonák élelmezése. A katonai élelmezési hivatal beszerzési nehézségek és a gyakori pénzhiány miatt csak nagy ritkán tudott gondoskodni az őrség ellátásáról. A várbeliek önellátásra, azaz részben rablásra, hosszú távon pedig földművelésre, kereskedésre kényszerültek. Gyakori volt a piaci fosztogatás, a városkapunál az élelmiszert szállítók megtámadása, a marhatőzsérek csordáinak „megvámolása”. A polgárok városi istállóiból éjjelente elhajtották az állatokat, a bástyákon lelőtték és feldarabolták azokat; a város környéki (sokorói) dombságon levő szőlőket leszüretelték, a városi pincék borát megitták. A katonai szolgálat ellátásához nélkülözhetetlen pénz előteremtése érdekében a város piacán lakó gazdag kereskedőket a német regimentsoltész rendszeresen zsarolta, tőlük adót szedett. Elterjedt a kényszervásároltatás szokása is; 1590-ben Gregoróczy főkapitány-helyettes romlott búzáját, 1592-ben Hardegg főkapitány juhai húsát, 1649-ben a zsold fejében kapott sót kényszerítették a polgárokra.

Mindezzel egy időben a nincstelen magyar vitézek és tisztek megkezdték a város körüli szántóföldek birtokba vételét. Az 1592. évi püspöki urbárium az egykori Királyfölde külvárosról megjegyezte, hogy földjeit a katonák használják. 1606-ban a győri, a pápai és veszprémi őrség közös levélben írta az alsó-ausztriai rendeknek: „az takarasnak ideie raitunk vagion, mast keöll szenat, abrakot takarnunk, es azon kívül magunknak való eletet szereznünk”. 1667-ben Miskey József lovashadnagy jelentette Montecuccoli generálisnak, hogy Győr visszafoglalása (1598) után a város körüli műveletlen földeket a katonák saját megélhetésük biztosítására művelés alá fogták, ami azért is hasznos volt, mert nem rablással, de tisztességgel keresték a kenyerüket.

Győr kereskedelmi közvetítő szerepe lehetőséget adott arra, hogy a magyar katonák – „az ritkán valo fizetés miatt” – belekapcsolódjanak a nyugat felé irányuló marhakereskedelembe. A Győrbe érkezett alföldi marhatőzsérektől megvásárolt állatokat, miként a polgári renden lévő kereskedők is, Magyaróvárig illetve Bécsig hajtották, és ott igyekeztek azokat haszonnal értékesíteni. 1679-ben egy vámperben öt győri magyar lovastiszt vallotta, hogy évek óta kereskednek marhával, városi polgárokkal is közös társaságban.

A polgárság számára további súlyos megterhelést jelentettek a kifejezetten katonai célú szolgáltatások; a 17 katonai őrhely őrtüzeihez szükséges fa beszerzése, a rendkívüli és ingyenes előfogatok kiállítása a futárok számára vagy éppen a harcba induló ágyúk vontatásához, a gyalogosok szállítása. Ilyen alkalmakkor a kocsisok maguk is részt vettek az ütközetben, mint 1577 augusztusában a Győr és Szentmárton közötti összecsapásban, ahol 33 polgár lelte halálát.

Miután a kiváltságolt mezőváros státusát élvező Győr polgársága számára a katonai hatalmaskodások ellen sem kiváltságai, sem a panaszok kivizsgálására kiküldött országgyűlési bizottságok nem nyújtottak védelmet, a rendkívüli terhek és adók elhárítására csupán egyéni utak kínálkoztak. Ezek közé tartozott a katonai zsoldlajstromba történő feliratkozás, azaz a katonai szolgálat – valójában látszólagos – vállalása. A megoldás hátrányára egy 1558-ban kelt káptalani memorandum is figyelmeztetett, hangsúlyozva: ezekre a katonákra, akik folytatták polgári foglalkozásukat, a várparancsnokság sem számíthat portya vagy ostrom idején. Ennek ellenére 1609 januárjában is 52 személy vonta ki magát ily módon a város kötelékéből.

A katonák és a polgárok együttélése nemcsak a gazdasági-társadalmi életben, hanem a jogi kapcsolatokban is éreztette hatását. A bonyolult társadalmi viszonyok, az eltérő jogi helyzet (nemes és nemtelen polgárok, magyar és német katonák, megyei nemesek) következtében a kapcsolatoknak igen összetett és bonyolult formái jöttek


létre. Az osztrák tartományokból és a birodalomból érkezettek bűnügyeivel a soltészek és a prófoszok foglalkoztak. A magyar vitézek az 1590-es években – a seregbíró, a seregírnok személyében – ugyancsak önálló bírói szervezetet kaptak. Amikor egy-egy peres ügy magyar katonát és polgárt egyformán érintett, ún. „vegyes” ítélőszék járt el, azaz a bírák között katonák, városi és megyei tisztségviselők egyaránt helyet foglaltak. Természetesen mindez nem zárta ki, hogy a főkapitányok és helyetteseik a kialakult gyakorlatot mellőzve, parancsnoki jogkörükben járjanak el a polgárok és nemesek ellen, és katonákat vonjanak ki az igazságszolgáltatás alól. 1627-ben Kláris Péter vajda halálra sebzett egy polgárt, de nemességére való tekintettel a káptalan, mint a polgár földesura, a vármegye székén emelt ellene vádat. Az elmarasztaló ítélet végrehajtását foganatosító alispánt és tisztviselőtársait Zichy Pál főkapitány-helyettes azonban letartóztatással fenyegette. 1637-ben Iványos Miklós kereskedő nemesembert városi házából hurcolták el és a piacon vertek rá 25 pálcát a törökkel való kereskedelmi kapcsolatok miatt.

Az igazságszolgáltatással foglalkozó katonai szervek hatásköre azonban nemcsak az ítélkezésre terjedt ki A soltészek foglalkoztak a német katonák „polgári” ügyeivel is; okmányokat állítottak ki ház- és telek-adásvételi ügyekben, végrendeleteket készítettek.

A magyar vitézlő rend tagjai zömükben a káptalan hiteleshelyi hatósága előtt intézték ügyeiket és ezzel – még ha formálisan is – kötelezettséget vállaltak a telek- és háztulajdonnal járó földesúri terhek viselésére. Így legalább elvileg elismerték a káptalan városi birtokjogait és azok csorbítatlanságát, noha adót természetesen nem fizettek, a polgári terhekhez nem járultak hozzá.

Összességében mindezek vezettek ahhoz, hogy az azonos területen, szoros egymásmellettiségben élő nagy létszámú magyar és német katonai közösség, valamint a város polgári lakossága sajátos gazdasági-társadalmi viszonyokat alakított ki Győrben. A hasonló adottságú Komárommal, Érsekújvárral, Pápával együtt joggal illethetjük a várost a magyarországi városok és végvárak csoportjában a végvár-város elnevezéssel. Ezek az állapotok maradtak fenn lényeges változás nélkül a török kiűzését követő évtizedekig, amikor a végvári jelleg megszűnésével Győr egy valóban polgárosultabb városi fejlődés útjára léphetett, megszabadulva mindattól a tehertől, melyet a katonaság jelentett.

2. Képek


1. Hadsereg, háború, élelemellátás, 1418. század�MŰHELY

PERJÉS Géza

Hadsereg, háború, élelemellátás

14–18. század

Módszertani szempontból a hadsereg-élelmezés vizsgálatánál mindenekelőtt két kérdésre kell választ kapni: 1. Mennyi volt a hadsereg élelemszükséglete? 2. Mekkora volt a hadszíntér eltartó kapacitása?

Fejadag, kalóriamennyiség

1. Az első kérdésre viszonylag könnyű választ adni a rendelkezésre álló adatok rendkívüli gazdagsága miatt: a katona napi 3500 kalóriát adó élelmiszeradagot kapott, és ez az adag magában foglalta a szokásos élelmiszereknek szinte mindegyikét. Ez azonban csak a téli szállásokon és kvártélyokban volt így, mert a hadjárati időben csak a kenyér és a hús számított élelemnek. Miután pedig húsellátásra nem mindig volt lehetőség, igen gyakran előfordult, hogy a katona csupán kenyéren élt. A napi kenyéradag 1 kg, a húsadag 0,3 kg körül mozgott. Ennek a táplálékmennyiségnek kalóriaértéke 2500-ra, fehérjetartalma 100–100 g-ra rúgott.

A hátaslovak és igásállatok élelemellátásában két periódus különböztethető meg a hadjárati időben: az elsőben – ti. az aratás előtti hónapokban – a rétek és legelők hozama, valamint a lábon álló, még éretlen gabona volt a táplálékuk, a másodikban – tehát aratás után – a learatott gabona, elsősorban persze a zab, a széna és a legelők termése. Az első időszakot a zöldtakarmányozás, a másodikat a száraz takarmányozás időszakának nevezték. Zöldtakarmányból egy állatra havonta kb. 25 kg-ot számítottak, száraz takarmányból 10 kg-ot.

Miután a hadsereget tömegnyi szolga, kisegítő személyzet, nő és gyermek kísérte, ezen felül a magasabb beosztású tisztek nagyobb élelemadagot kaptak, a tényleges harcosok számánál jóval több személy és állat számára kellett biztosítani az élelmet. A többlet elérte a harcosoknak járó élelemadag felét is. Egy 30 000 gyalogosból és 10 000 lovasból álló hadsereg napi élelemszükséglete például 60 000 adag kenyérre és 15 000 adag lótápra emelkedett. A napi szükséglet tehát kenyérből 600 q-t, húsból 180 q-t tett ki, a lótáp pedig a takarmányozási időszaktól függően kb. 380, illetve 150 q-t.

2. Miután az élelembeszerzők a hadseregtől 10–15 km-nél messzebb nemigen távolodhattak el, a szűkebb hadszíntér területe 300–700 km2 lehetett. A továbbiakban számoljunk 500 km2-es átlaggal. Hogy a hadsereg mennyi gabonára, illetve kenyérre, húsra és takarmányra számíthatott ezen a területen, az két körülménytől függött: a lakosság fogyasztásától és a népsűrűségtől. A 16–18. században a lakosság 80–90%-át kitevő parasztság évi fogyasztása fejenként 3,5 q gabonára és 20–25 kg húsra rúgott. Abból kiindulva, hogy egy adott vidék fogyasztásának megbecsülésénél sem jelentősebb importtal, sem exporttal nem kell számolni, elfogadhatjuk, hogy a termelés egyenlő volt a fogyasztás és a vetőmag összegével. Az is könnyen belátható, hogy a hadszíntéren található élelemmennyiség nem volt azonos az év minden szakaszában: a hadjárati idő elején (áprilistól június közepéig-végéig) a teljes termés 8–25%-ával, míg a hadjárati idő végén 75%-ával lehetett számolni. Az alapul vett 500 km2-nyi hadszíntér népsűrűsége természetesen igen eltérő lehetett, ugyanakkor a hadseregek létszáma sem volt egyforma a vizsgált öt évszázadban, de még egyazon évszázadon belül sem. Vizsgálatainkban vegyük alapul a 16. század viszonyait, a hadsereg létszámaként pedig 40 000 harcost. Miután ebben az időben Franciaország népsűrűsége 34, Itáliáé 44, Hollandiáé 40, viszont Spanyolországé és Magyarországé csupán 17 körül, Németországé pedig 28 körül mozgott, vegyünk átlagosan 25 fő/km2-t. A szűkebb hadszíntér lakosainak száma így 12 500 lesz.

Ebben az esetben csupán a fogyasztást számítva közvetlenül aratás után 44 000, az aratás előtti hónapokban 3500–11000, a hadjárati idő vége felé 33 000 q gabona volt a hadszíntéren. Láthatjuk tehát, hogy a gabonakészlet a hadjárati idő bármelyik szakaszában bőven fedezte a hadsereg napi 600 q szükségletét. A hadszíntér a hússzükségletet is fedezhette. Egy lakóra egy marhát és egy marhára 1 q húst számítva 12 500 q húst kaphatott a hadsereg. Kedvező volt a helyzet a zöld- és száraz takarmány szempontjából is. A lábon álló gabona, valamint a rétek és legelők hozama legalább tízszer annyi állat táplálékát biztosította, mint amennyivel a hadsereg rendelkezett.

Mindazonáltal mégsem volt ilyen kedvező a helyzet. Egyrészt a korban oly gyakori rossz termésekmiatt gyakran


előfordult, hogy a vidék nemhogy a katonaságot, de még saját lakosságát sem tarthatta el. Másrészt a háborús pusztításokmaguk is csökkentették az élelmiszer-mennyiséget. És ezek a pusztítások annál is inkább súlyosabbak voltak, mivel a több éven át elhúzódó háborúk rendszerint ugyanazon a hadszíntéren folytak és azt szinte teljes pusztasággá változtatták.

Mindehhez még technikai természetű nehézségek párosultak. Mi a gabonaterméssel számoltunk; a gabona azonban még nem kenyér, s hogy azzá lehessen, meg kellett őrölni, a lisztből pedig kenyeret kellett sütni, amire a hadseregnek napi menete végrehajtása után már semmiképpen sem (14–18. század) volt ideje. Így egyetlen megoldás maradt: elvenni a lakosságtól a kész kenyeret. És ebben az esetben az előbb még oly derűsnek látszó kép egy csapásra megváltozik. A paraszti háztartásokban egyszerre egy-két heti kenyeret sütöttek, így a hadsereg maximum 175 000, de inkább csak ennek fele, 88 000 porcióra számíthatott. A hadsereg szükséglete viszont, mint láttuk, 60 000 porció volt. Mi volt azonban akkor, ha a lakosság elrejtette kenyerét vagy egyáltalán nem is volt kenyere? Rekvirálás, kontribúció, vállalkozók

Az első módszer arekvirálásvolt, vagyis a katonaság maga gyűjtötte össze a lakosság élelmi készleteit. Ez volt az élelembeszerzésnek a hadsereg és az állam szempontjából a leggazdaságtalanabb, a lakosság szempontjából pedig a legpusztítóbb módja. A katonaság ugyanis nem kímélte – gondatlanságból vagy szándékosan – a parasztság készleteit, és azokból rengeteget tönkretett. Ugyanakkor nem is volt teljesen veszélytelen dolog, mivel a rekvirálásban – sokszor puszta rablásban – elmerült hadseregen az ellenség rajtaüthetett, de a lakosság is ellenállhatott és elrejthette készleteit, végül pedig az egész eljárás mélyen aláásta a hadsereg fegyelmét és közönséges rablóbandává változtatta azt.

A második eljárás a kontribúcióvolt: a hadsereg a vidékre kivetett élelmet a közigazgatási hatóságokkal gyűjtette össze. Az ilyen kivetéseket a lakosság – ha volt miből – többé-kevésbé készségesen teljesítette, félve a megtorlástól.

Ez a két eljárás tehát azon a feltevésen alapult, hogy a hadszíntér elegendő élelemmel rendelkezik. Miután azonban kimerült hadszínterek esetében könnyelműség lett volna erre alapozni, a kormányok az egész hadjárati időre szükséges élelem nagy részét már télen összegyűjtötték és raktárakban halmozták fel. Ez történhetett az állam költségén – ezaz élelembeszerzés harmadik módja. Legnagyobb hátránya az volt, hogy az állami hivatalnokok elsikkasztották a rájuk bízott pénzeket és általában minden módon becsapták az államot, ugyanakkor a szakértelem hiánya miatt az egész gépezet akadozott, aminek következtében azután a hadsereg gyakran élelem nélkül maradt.

Ezért fordultak azután a kormányok a vállalkozókhoz. Ez volt az élelembeszerzés és ellátás negyedik módja. Kétségtelen, hogy ez működött a legjobban. A vállalkozó ugyanis rendelkezett szakértelemmel, információkkal, üzleti kapcsolatokkal, készpénzzel és hitellel! Gyakran a vállalkozó segítette ki az államot és előlegezte a költségeket. És éppen ebből eredt óriási kockázata: az állandó pénzzavarral küzdő államok gyakran nem fizették ki adósságaikat, így a vállalkozó tönkrement. Ez az óriási kockázat viszont arra késztette a vállalkozót, hogy a normálist jóval meghaladó árat kérjen szolgálataiért.

A „termelő” hadsereg

Az élelemellátás e két utolsó fajtájánál döntő szerepe volt a raktáraknak: ezekben tárolták a kenyérnek való gabonát. Így a gabonát még meg kellett őrölni, kenyeret kellett sütni és azt a csapatok után kellett szállítani, mégpedig úgy, hogy a szekerek ingajáratban mozogtak a mozgó hadsereg és az álló raktár között.

A hadseregnek azért kellett őrléssel is foglalkoznia, mert a hadszíntér malmainak kapacitása arra nem lett volna elegendő. Számításaim szerint az 500 km2-nyi hadszíntér malmai egy nap legfeljebb a hadsereg napi lisztszükségletének 46%-át tudták volna megőrölni. A hadsereg persze megtehette volna, hogy akár 1000 km2-nyi terület malmait is igénybe vegye, ebben az esetben azonban gabonát szállító szekereinek egy részét 17-18 km távolságra kellett volna elküldenie, így az oda- és visszaúttal, valamint az őrlés tartalmával együtt az akció lebonyolításához legalább három napra lett volna szükség.

A hadseregeknél a 16–17. században használt katonai sütőkemencék naponta átlagosan 2000 kenyeret (darabja 1 kg) süthettek. Miután egy ilyen sütőkemence felépítése több napi munkába került, s arra is tekintettel kellett lenni, hogy a katonák viszonylag friss kenyérhez jussanak, a sütödék üzemeltetését úgy rendezték el, hogy négynapi sütés alatt 12 napi kenyeret készítsenek el. Hadseregünk 12 napi kenyérszükséglete 720 000 kg, egy nap alatt tehát 180 000 kg-ot kellett megsütni. Ehhez 90 kemence, a kemencék fűtéséhez fantasztikus mennyiségű, 1200 szekérnyi tüzelőfa kellett. Éppen a kenyérsütés óriási nehézségei miatt a hadseregek igénybe vették a környék városainak pékségeit is.


A hadsereg négynapi takarmányszükségletét mintegy 860 hektár éretlen gabona lekaszálásával lehetett biztosítani. Ez viszont nem kis nehézséget jelentett, ugyanis egy hektárnyi gabona lekaszálásához napi 8–10 órai munkaidő mellett 7-8 kaszás kellett, így a szükséges kaszások száma elérhette a 7-8000 főt is. A kaszásokat meg kellett védeni az ellenség rajtaütéseivel szemben, épp ezért biztosításukra csapatokat kellett kirendelni. Ily módon a takarmányozás akár 15–20 000 katonát is lekötött. A takarmányozás technikai problémái mellé tehát súlyos taktikai jellegű problémák is társultak.

Az ingajárat

A 16. században egy négy lóval vontatott szekérreátlagosan 6 q terhet lehetett számítani. Mivel a sütödékben 12 napra megsütött kenyérből négynapit a katonák vittek, a szállítandó mennyiség nyolcnapi adag, ami 4800 q-t jelent és szállításához 800 szekérre volt szükség. A négynapi takarmány súlya 20 000 q és szállításához kereken 3300 szekér kellett. Durván tehát 4000 szekérről van szó, és ha egy szekérre 15 métert számítunk, akkor az élelmet szállító vonat hossza 60 km.

Mindezt figyelembe véve a hadsereg így menetelhetett hadműveleti célja felé: négynapi menettel 80 km-t tesz meg, majd megáll; az 5. napon kenyérosztás és takarmányozás következik és a 400 kiürült kenyérszállító szekér visszaindul a raktárhoz. A 6. napon a hadsereg folytatja menetét, de már újabb négy napig nem menetelhet, mert ugyan nyolcnapi kenyere van még, ha azonban további 80 km-t tesz meg, akkor a raktárakhoz visszament és onnan újabb négynapi kenyeret hozó szekerek nem érnék utol, illetve csak 12-13 nap múlva, amikorra azonban a kenyér már elfogyott. A hadsereg tehát nagyjából ötnapi menetre, 100 km-re távolodhatott el raktáraitól, ezután a raktárakat előre kellett telepíteni.

Így nem csodálható, hogy a kor háborúiban oly nagy fontossága volt a vízi utaknak. Ha a folyami szállítóeszközök kapacitása rendkívül tág határok között mozgott is, minden bizonnyal el lehet fogadni Montecuccolinak azt az állítását, hogy egy hajó 50 szekér rakományát szállíthatta el. Hadseregünk élelmiszerkészletének szállításához tehát 4000 szekér helyett 80 hajó elegendő lett volna.

Élelmezés és stratégia

Az élelemellátásnak ez a rendkívül nehézkes mechanizmusa kihatott a stratégiára is. Ezért a háborúk menete rendkívül lelassult és ami a legfőbb baj volt: a döntést egy hadjáratban ritkán lehetett elérni, hiszen azt egyedül a döntő ütközettel lehet kivívni, márpedig arra éppen az élelemellátás miatt nem mindig kerülhetett sor. A gyengébb fél könnyen megtehette, hogy – kihasználva ellenfele ilyen természetű nehézségeit – úgy manőverezett, hogy csatára ne kerüljön sor. De ha le is zajlott a döntő csata, a győztes fél megint csak az élelemellátás nehézségei miatt nem tehette teljessé sikerét üldözéssel, a megsemmisítés legfőbb eszközével. Így azután a vesztes fél a tél folyamán újra erőt gyűjthetett, és a következő évben mindent elölről kellett kezdeni.

Persze sokkal rosszabb feltételek mellett. Az előző háború ugyanis a hadszínteret már. kimerítette, ezért az élelemellátás még nehezebbé vált, így döntést kicsikarni még kevésbé lehetett. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy a kor háborúi oly rettenetesen elhúzódtak. Az elhúzódó háborúk viszont, mivel a háború költségei évről évre emelkedtek, anyagi romlásba döntötték az államokat.

2. Képek


1. Rákóczi hadserege. Interjú R. Várkonyi ÁgnesselVÁRKONYI Ágnes

Rákóczi hadserege

Hosszú ideje vitatott kérdése történetírásunknak a Rákóczi-szabadságharc. Különösen sok koncepció született a szabadságharc hadseregéről, a kurucokról. Az egymást követő korszakok történészei sokszor homlokegyenest ellenkezően ítélték meg e hadsereg társadalmi összetételét, céljait. Erről és a tudomány mai álláspontjáról kérdeztük meg R. VÁRKONYI ÁGNESt, az ELTE Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanárát.

„Városok, faluk, helységek vagy közemberek az Méltóságos fejedelemtől evégre adatott authoritásombul azokat aspecurálom s hitessék el magokkal, ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind magok, mint jövendő maradikok minden adózások, terhek s földesurak hatalmából örökösen föl szabadittatnak és szabadsággal meg ajándokoztatnak, s hogyha valamely helységet egészben föl kelnek és hadakozni szabadulásokért készek lesznek, helységekkel együtt örök szabadságot nyernek és jó hirek nevek halhatatlan emlékezetben a következő nemzetségek elött fog lenni.”

1958-ban, amikor gróf Bercsényi Miklósnak ez az 1704. április 2-án Léván kelt pátense előkerült Bars vármegye Csehszlovákiában őrzött levéltárából, több mint száz éve vitatott kérdésekre kaptunk feleletet. A Rákóczi-szabadságharc vitézei ugyanis már a reformkorban a viták kereszttüzébe kerültek. Történelmi jelentőségükről a 19. század első felében Rákóczi Emlékiratai (Hága, 1739) alapján alkottak fogalmat a polgári átalakulás korának fiatal historikusai. Ők Dózsa kereszteséinek nevéből származtathatónak vélt „kuruc” jelzővel minősítették társadalmi céljaikat. A létükről tudósító, akkor a leghitelesebbnek számító források – a történeti énekek – azonban zavarba ejtően sokarcúnak mutatták őket. Ezek Rákóczi népéről szólva szegénylegények, jobbágyok, katonák, kisnemesek, kereskedőparasztok, rablók, „prédók”, „nagyhegyi tolvajok”, kupecek, városi szegények és nemes fiak rendhagyó társadalomvilágát mutatták. Harcolnak és zsákmányolnak, felgyújtják a nemesi kúriákat, kifosztanak parasztokat és kereskedőket, ott vannak az országgyűléseken és Rákóczi szeretettel és elismeréssel ír róluk. Hangjuk nemegyszer durva, sokszor önmagukat gúnyoló, kérnek, követelnek és fenyegetőznek.

Sokáig azonban mégis az a kép élt széles rétegek gondolkodásában, amelyet a múlt század végének konzervatív romantikája festett a Rákóczi korról. A történetíró Thaly Kálmán eleven megtestesítője volt a tudományos közélet torzulásainak. Árvalányhajas kalpagban, nagy taréjú sarkantyús csizmában járt és a legdrágább szabóval csináltatta „korhű”, arannyal prémezett bársonydolmányát. A „legnagyobb kurucnak” szerette magát nevezni, aki még Mikes Kelemenné is hűségesebb. De hűségének tárgyát maga festette meg az egykori földesúri rétegből a polgári átalakulást kevéssé vállalók csoportjai és a történetileg műveletlen új olvasóközönség igényei szerint. Kiadta a korábbi történészgenerációk által felfedezett, több mint tíz kötetre rúgó forrásanyagot, de alig van még történetíró, aki a forrásoktól szemléletben annyira független történelmet írt volna, mint ő.

Ezekben a lényeges kérdésekben a dokumentumok fölött lebegtetett, művi történelemben Rákóczi hadserege is furcsa metamorfózison ment át: fényes, díszes katonák lettek, egykettőre levetkezték múltjukat, mert az egykori jobbágy, végvári vitéz, kisnemes és szegénylegény nemesi tisztek keze alatt „kemény katonai fegyelemhez szelidült”. Úgy, hogy „riadó lelkesedéssel” követte urai parancsait, és vidám borozgatások közben hullatta vérét a csatatereken. Hogy Rákóczi Emlékirataiban nemesi kúriák felgyújtásáról is ír? Igen, „ott, hol ellenálltak, csinyokat is követve el” járta a vármegyéket ez a katonaság – magyarázta Thaly. Hogy a források szociális igényeikről is szólnak? Íme a felelet: „Az ország összes népét elfogott lázas lelkesedés magas hullámokat vert; ámde a legvakmerőbb áldozatokra kész s ragyogó példákban nyilatkozó tiszta hazafiság mellett, éppen ama föltajtékzó hullámok csapdosásaitól, felszínre kerül sok sár és salak is.” Hogy korábbi neves történetírók éppen a történeti énekanyagra utalva kérték számon a valóságot? Thaly íróasztalfiókjából eddig nem ismert kuruc dalok kerültek elő, s rajongó vagy búsongó kuruc vitézekről, fényes csatákról, amelyek csak az ördögi labancok, barbár idegenek miatt vesztek el.

A Thaly tollán formálódott „kuruc-mítosz”-ban a Rákóczi-hadsereg gazdasági kérdései lényegtelenné egyszerűsödtek. A társadalmi igény a közönséges rablással azonosult. Megszületett egy hazug értékrend, egy tudományon kívül eső szempontokat szolgáló „etika”, amit a jólfésült és valójában soha nem létezett kuruc vitéz hivatott megtestesíteni a maga korfölöttivé lelkesített magyar virtusával.

Rákóczi nem ígérhetett társadalmi szabadságot a fegyverforgatóknak – állította Thaly hatása alatt Márki Sándor


is –, mert az ideális célokkal áthatott fejedelem nem akarta, hogy a jobbágyok „haszonlesésből” fogjanak fegyvert. A kuruc vitézek ügye ezzel a társadalom érzelmi-indulati szféráiba tevődött át.

– Módosította-e ezt a képet Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi című, nagy vihart kiváltott műve?

– Feltétlenül, amennyiben például a vita sokkhatására Szekfű véleménye is módosul, figyelmét egyre inkább a szociális problémák kötik le. Szekfű magyarázata a Magyar Történet lapjain például még romantikus képpel indul: „Rákóczi kilép a vereckei hágón át a Nagyalföldre könyöklő kárpáti sziklára, ahol munkácsi jobbágyain kívül most még egy lélek se várja, nem kívánja, s nem is fogadja. Ügyét a jobbágyokéval összekötni az ő legszemélyesebb elhatározása volt.” Ugyanakkor helyesen hangsúlyozza, hogy Rákóczi gondolatvilágától a jobbágyfelszabadítás eszméje távol állott. A jobbágykatonaságról tájékoztató forrásokat azonban ő sem tudta Rákóczi politikájával szerves egységbe építeni, noha észrevette: a fejedelem a rendi normákat félretolva építette ki hadseregét. Bár Rákóczit „a tömegektől elszakadt” személyiségnek mondta, hadseregének történelmi távlatait már határozott vonallal húzta meg: Rákóczi nyugati típusú hadsereget szervezett, a modern hadseregszervezésben Zrínyi utóda. A hadsereg „életének legnagyobb pozitív teljesítménye – volt idő, amikor 60 000-re is felment –, önálló nemzeti hadsereg volt, minőről Zrínyi álmodni sem mert, s amilyen Hunyadi Mátyás és 48 között magyar földön soha nem volt.”

– E historiográfiai összefoglalás után, kérem, mondja el a történetírás mai álláspontját. Kikből állt Rákóczi hadserege?

A fegyverforgatókat személyes – vagy helységekkel együtt közösségi – szabadság adományozásáról biztosító pátensek egyértelműen bizonyítják azt, amiről az egykori császári források is beszélnek: Rákóczi a társadalom kiváltságokkal nem rendelkező rétegéből építette ki hadseregének magvát. A török háborúk után felszámolt végvárrendszer hivatásos magyar katonáiból, akik az országutakra kerültek vagy jobbágysorba süllyedtek; örökös jobbágyokból, megélhetésüket vesztett vállalkozó parasztokból, mint amilyen a sókereskedésből élő Esze Tamás tarpai jobbágy volt.

A hadseregépítésnek ez a módja – noha vannak jellegzetes vonásai – nem magyarországi sajátosság: az állandó hadsereg megteremtésének súlyos következményeivel küzdő országokban, ahol a jobbágyrendszer uralkodik, mindenütt hasonló megoldásokkal próbálkoznak. Szükségét nem Rákóczi ismerte fel először. Megszervezése képzett katonák, vállalkozó szellemű, művelt nemesek közös munkája. Építettek hazai hagyományokra, merítettek az európai és a magyar hadtudomány és államelméleti irodalomból – Machiavelli, Grotius, Justus Lipsius, Zrínyi Miklós írásaiból –, sőt saját személyes tapasztalataikból is, hiszen sokan szolgáltak a császári hadseregben, mint gróf Forgách Simon, Orosz Pál, vagy tanultak külföldön haditechnikát, mint Sréter János vagy Szirmay András.

Rákóczi és kormányzóköre fokozatosan próbálta kiépíteni az állandó hadsereg magvát: ez kb. 20 lovas és 10 gyalogosezredet foglalhatott magába. Nem csupán magyarokból állott: német ezredeket, mintegy 1500 főnyi franciát, némi rácot, tatárt tartanak számon a mustrakönyvek a szlovák, ukrán, orosz anyanyelvűeken, a lengyel és svéd segédcsapatokon kívül. A hadsereg kiszolgáló-személyzete – seregdeákok, fizetőmesterek, ellenőrök, borbélyok, patikusok, szállítómesterek és a tüzérség – között sok volt a városi származék. Az első időben a közkatonák soraiban végvári katonák vagy olyanok voltak, akik még Thököly alatt estek át a tűzkeresztségen. Sokan verekedték haza magukat a spanyol örökösödési háború nyugati harctereire rendelt ezredekből is. Később egyre nagyobb számban jobbágyok szolgáltatták a közvitézek utánpótlását. A tisztikar kevés kivétellel a nemességből került ki.

Ennek a vegyes összetételű katonaságnak testületté kovácsolásában a legnagyobb nehézséget a rendi társadalom merev normái okozták. Nemcsak a jobbágyok és a fegyverviselők elválasztása volt rendkívül nehéz, amint azt az 1704-es országos összeírások, valamint a katonacsaládokat szolgálatra kötelező földesurak elleni panaszok és vizsgálatok bizonyítják. A nemesi tiszt is nehezen értette meg a nemegyszer szegényebb osztályostársaival szemben kötelező alárendeltséget és fegyelmet. Olyan híres, régi ezereskapitányok szenvedtek hosszabb-rövidebb ideig fogságot, mint Gencsy Zsigmond, Nyiry Mihály, Gödény Pál, mert nem fogadták el Rákóczi hadseregépítő elveit. Az egyik első szervező, Kis Albert életével fizetett, mert a régi szokásokhoz ragaszkodott. A tábornokok közül sem Károlyi az egyetlen, akit 1705 nyarán így utasít rendre a fejedelem: „Parancsolatunkat némelyek bevett szokása szerint ne vitassa.”

E hadseregnek hármas feladatkört kellett ellátnia. Visszafoglalni a királyság és Erdély területéből a császári hadseregtől amennyit lehet, védelmi harcokat vívni egy alig áttekinthető arcvonalon, hiszen a Rákóczi hatalma alá került területeken nincs állandó és biztos határvonal. Az államhatalom is csak egy, a rendektől független hadsereggel láthatta el társadalomszervezői feladatát, hiszen tudjuk: Rákóczi csak a fegyverrel kényszeríthette a


földesurakat, hogy hadba engedjék jobbágyaikat, hogy a közhatalom jelöltjeit a vármegyei gyűlések elfogadják, s hogy a nemesek a központi rendelkezéseket végrehajtsák. Előfordult, hogy az úrbéri szolgálatot megtagadó jobbágyokat katonai erővel kellett megcsendesíteni. Rákóczi hadserege ily módon nemcsak egy, a magyar államiság megőrzését másfél évszázadon át szolgáló politika hagyományát folytatta új körülmények között, hanem a török kiűzése után, az újraegyesített ország berendezkedésében az állandó hadsereg az önálló államiság egyik alapvető, ha nem legalapvetőbb feltétele volt.

– Mekkora volt e had létszáma?

– Az újabb kutatások – a különböző létszám- és élelmezési kimutatások alapján – 30 000 és 110 000 fő között becsülve, megállapítják, hogy a királyság és Erdély területén az 1704–1710 közötti években átlagban 70 000 fős hadsereg harcolt Rákóczi zászlai alatt. Ez messze felülmúlja az összlakossághoz viszonyított reális létszámot. A 17. században mintegy 14-16 000 főnyi katona szolgált a végvárakban. A reformtervek mintegy 20 000 főnyi magyar hadsereggel számolnak. A törököt kiűző háborúban harcoló magyar katonaság létszámát összesen körülbelül 14-17-20 000 főre becsülik. Azok a császáriak pedig, akik a török kiűzése után a magyar rendek igényeinek helyt adva – és magasabb politikai meggondolásból is – komolyan latolgatták egy magyar „nacional milícia” felállításának lehetőségét, 14 000 fős hadseregre gondoltak. Ez az idő azonban, amikor a hadsereglétszámok sokhelyütt megugranak, mint ezt a következő táblázat mutatja:

S Spanyol- Hollandia Francia-

ország ország

Anglia Svéd-

or oszág

O Orosz-

or ország

A Ausztria

161650 10100 000 10 70 000 7 70 000 7 70 000 3 35 000 60 60000

161670 70 70 000 11 110 000 12 120 0000 6 63 000 13 130 000

171700 50 50 000 10 100 000 400 000 8 87 000 10 10 000 1 170 000 16 160 000

– A hadsereglétszámok tehát Európa-szerte jelentősen megnőnek. Miből tartották fenn az uralkodók ezeket a – korábbiakhoz viszonyítva – roppant méretű seregeket?

A korszerűen kiképzett, rendszeresen fizetett hivatásos katonák testülete, az állandó hadsereg, amelynek felszereléséről, ellátásáról az államhatalom gondoskodik, és amellyel az államfő szuverén módon rendelkezik, elkülönül a társadalom többi. rétegétől, benső rendjét külön törvénykönyv szabályozza. A sebesültek, özvegyek, árvák, a rokkant és kiöregedett katonák ellátását – miként a közvitézek és a tisztikar utánpótlását is – intézményesen biztosítják. Olyan követelmények ezek, amelyek egy ország gazdasági és társadalmi életének szinte minden szféráját érintik. Ezeket a gazdag államok is csak nagy nehézségek árán, sok évtizedes munkával tudják megvalósítani. A 17. század végén csak Hollandia volt képes hadseregét valóban rendszeresen fizetni.

1704 nyarán Rákóczi kijelentette: „fizetett hadakkal akarván mind Magyar- mind Erdélyországban erigálni, s ennek utána tartani, hogy így mind a közjó jobban folyjon s mind a földesurak a magok jószágának hasznát vehessék”, és gróf Forgách Simonnal, a császári hadseregben kiváló képesítést szerzett tábornokkal elkészíttette az állandó hadsereg fizetésének tervét. Hatalmas erőfeszítések történtek, hogy a költséget előteremtsék. Az áthidaló megoldásként veretett rézpénzzel és kereskedési kiváltságokkal ideig-óráig – ha rosszul is – meg tudták oldani a katonaság fizetését és ellátását. A katonák sokat nélkülöztek, de voltak közöttük, akik meggazdagodtak. A rendszeres és a nemességet is fizetésre kötelező adórendszer bevezetését csak több évi próbálkozás után, a belső rendi ellenzék véres letörése árán sikerült az ónodi országgyűlésen (1707) törvényre emelni. A hadsereg jobbágyszármazék tagjainak személyi szabadságát, kiemelését a földesúri kötelékből, a katonacsaládok megélhetését adó úrbéri szolgálat alól kivett földet már a szécsényi országgyűlésen (1705) megkísérelték törvénnyel biztosítani, de azt csak három év múlva, a sárospataki országgyűlésen (1708) tudták keresztülvinni. A sebesültellátásról, a foglyokkal való emberséges bánásmódról, kicseréléséről a Habsburg kormányzattal kötött megállapodások a rokkantak gondozása, katonaárvák segélyezése messze a jövőbe mutató kísérletek voltak. A tüzérképző akadémia, a katonai vezető réteg kinevelésére szolgáló román és szász fiatalokat is tagjai közé számláló Nemes Ifjak Társasága is csak hosszú évek múlva hozhatta volna meg eredményét. Erre azonban a nagyon egyenlőtlen erőviszonyok között nem nyílott lehetőség.


2. Képek


1. Vitam et sanguinem Nógrádban. Inszurrekciós költségek 1744-benPRAZNOVSZKY Mihály

Vitam et sanguinem Nógrádban

Inszurrekciós költségek 1744-ben

A magyar hadtörténet egyik különleges színfoltja a magyar nemesség személyes katonáskodása, az inszurrekció. Ennek a 18. századra már teljesen anakronisztikussá vált „kötelezettségnek” a fenntartása gyakorlatilag csak arra volt jó, hogy a nemesség hivatkozhassék valamire, amikor mentelmet igényel a rendszeres katonai adó alól. A magyar honvédelem természetesen nem ezen a bizonytalan s hasznavehetetlen intézményen alapult; a 18. század elejétől már szervezték a főleg jobbágyokból, polgárokból toborzott zsoldossereget.

A kiképzetlen, a tábori élet fáradalmait elviselni képtelen magyar nemesség inszurrekció esetén szívesebben váltotta meg magát s állított önmaga helyett olyan szegény nemeseket és nem nemeseket, akik a hadba szállást alkalomnak tekintették sanyarú helyzetük javítására. Maga az uralkodó sem folyamodott szívesen a nemesi felkeléshez, hiszen tapasztalnia kellett, hogy a korszerű hadviselésben az inszurrekciónak nincs már létjogosultsága. Nem is nagyon éltek vele. Csak a 18. század negyvenes éveiben, majd a napóleoni háborúk idején rendelték el.

Amikor 1740 decemberében II. Frigyes porosz király – nem ismervén el a Pragmatica Sanctiot (a Habsburgok nőági örökösödését) – rátámadt a Habsburg birodalomra, fegyverbe szólították a magyar nemességet is. Az 1741. január 26-i fegyverbe hívásra Nógrád megye is igennel válaszolt, de a sereg felállítását Mária Terézia koronázása utánra halasztotta. Bár a nemesség az országgyűlésen 1741. szeptember 11-én lelkesülten ajánlotta fel életét és vérét – de zabot nem! – az ifjú királynő védelmére, a koronázás után nemigen foglalkoztak már a hadszervezéssel, hanem inkább sérelmeiket emlegették. Eközben a porosz és francia csapatok egyre mélyebben nyomultak a birodalom belsejébe.

Jó két héttel a szeptemberi lelkes felajánlás után Nógrád nemesei is elhatározták a sereg egybehívását. Megállapították, hogy az adóporták után hány jobbágykatonát kell állítani (portális insurrectio), illetve a nemesek közül ki megy személyesen és ki kit állít (helyettest) maga helyett (personalis insurrectio). Újabb két hónap múlva a megyei közgyűlésen megkezdődtek a viták a szükséges pénz és fegyverzet előteremtéséről. A következő év februárjában aztán kiderült, hogy a nagy nekikészülődés eredményeként mindössze 20 nemesjelentkezett személyesen, a többiek pedig összesen 92 armalistátvagy éppen jobbágyot küldenek maguk helyett. A portális lovasság száma is csak 81 fő lett, így Nógrád nemessége igencsak elmaradt a kiállítani szükségeltetett 732 katonától.

Az ódzkodás mögött minden bizonnyal a magyar nemesség gazdasági helyzetét kell keresnünk. A csekélyke gazdaság, a minimális jövedelem lehetetlenné tette számára nemcsak a személyes katonáskodást, hanem birtoka huzamosabb időre való elhagyását is.

A század közepén a szűkebb Magyarország területén összeírt mintegy 70 000 nemes családnak megközelítően a fele birtoktalan armalista nemes (Nógrád megyében például 53%) volt. Közismertek, de hitelesek azok az adatok, amelyek olyan köznemesekről szólnak, akik jobbágyaiknál vállalnak zsellérmunkát, szolgálatot vállalnak (kocsisok, hajdúk lesznek), sőt akadt rá példa, hogy koldulással szerezték meg mindennapi betevő falatjukat.

Igaz, a „felülés” költséges mulatság volt. Egy ránk maradt lista szerint a nógrádi inszurrekciós katonát az alábbi felszereléssel kellett ellátni: .

forint dénár

egy dolmány 3 66

egy mente 1 49


egy nadrág 1 52

egy öv 1 40

egy süveg 60

egy csizma, sarkantyúja

és patkolása

2 20

szőrfátyolbul

egy nyakravaló

34

egy nadrágszíj 10

az gombok alá való irha 2

egy köpenyeg 3 40

egy pár pisztoly

és egy karabély

11

egy kard 3 12

egy pantallér, kard

és lódingszíj

2 62

egy tarsoly és lóding 1 45

egy pokróc 1 75

egy pár puskatok 1

egy zabola 32

egy pár kengyelvas 32

egy nyeregszerszám,

úgy mint kantár,

szügyellő, Farmotring,

két heveder,

egy pár kengyelszíj,

egy pár puskatokot

szorító és öt

hermetszíj

4 15


összesen: 40 46

Ehhez még a ló, esetleg a szekér árát is hozzá kell számítani (egy tábori szekér 40 forintba került), valamint az élelmezést, a ló vagy lovak ellátását s az egyéb kiadásokat. Nagyobb összegre volt szüksége az önmagát felszerelő nemesnek, hiszen neki akkor is csillognia-villognia kellett osztályos társai sorában, ha ehhez erején felül kellett költenie. (Ismerős mentalitás ez...) (Az egyéni kiadások mellett érzékenyen érintette a megye nemességét a Nógrádon átvonuló, más megyékből indított inszurrekciós hadak ellátása is.)

Az 1744-es újabb hadba vonulás után egyre kevésbé sikerült a megye nemességét mozgósítani. Megszaporodtak a megyei közgyűléshez beadott kérvények, amelyekben a nemesek – általában igen átlátszó indokokra hivatkozva – kérik felmentésüket a hadviselés alól. Szakaly János, tekintetes Nógrád vármegye egyik bandériumának strázsamestere 1745. július 15-i kérvényében előadta, hogy az elmúlt év októberében indult ő is a nógrádi csapatokkal Sziléziába, s december 12-én esett fogságba. „Paripáinkat, ruháinkat és fegyverünket elvesztvén, majd nem csak életem is elfogyott és annak utána nem kevés nyomorúság egész négy hónapig omlott nyakamra, mert mind az Poroszoknál létemkor kemény éhség, mind pedig a ruhátlanság miatt az erős hideg úgy megrongálta volt egészségemet, hogy majdnem csak egész három holnapig sinlöttem.” Továbbra is a királynő alázatos szolgája és a tekintetes vármegye feltétlen híve, de már nem tud harcba menni; „az újonnan való hadi felkészüléshez igen erőtlennek érzem magamat” – írja.

A hazatért nógrádi inszurrekciós csapatot 1745. október 14-én a losonci kisgyűlésen vették számba. Leginkább az iránt érdeklődtek, hogy a lovát hazamenekítette-e a hadbavonult, majd részletesen felsorolják, kinek milyen felszerelése maradt meg. A listából kiderül, hogy a visszatértek közül négy nemest a megye szerelt fel, 10-et a királynő költségére állítottak ki, 50 nemes állt ki saját költségén személyesen, míg 76 embert a megyei nemesek állítottak önmaguk helyett.

2. Képek


1. Fegyverben a magyar nemességKÁVÁSSY Sándor

Fegyverben a magyar nemesség

1805. december 26-án, a pozsonyi békében Ausztria lemondani kényszerült Velencéről, Istriáról és Dalmáciáról, sőt ősi tartományairól, Tirolról, Voralbergről is. Népességének egyhatodát, állami bevételeinek egyhetedét veszíti el máról holnapra. Mindennek tetejébe még 40 millió aranyforint sarc fizetésére kötelezik.

Mindezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a bécsi Burg a visszavágás lázában ég. Az 1808. évi országgyűlés II. törvénycikke rendkívüli és kivételes hatalmat ruház az uralkodóra: három éven át háború, külső támadás, vagy akárcsak nyilvánvaló fenyegetés esetén is előzetes országgyűlési felhatalmazás nélkül szólíthatja fegyverbe a nemességet, s a felhívásra minden nemesi háztartásból (famíliából) egy egyén köteles azonnal táborba szállni illetve hadba indulni. A III. törvénycikk pedig – mindezek előkészítésére – azt rendeli el, hogy minden törvényhatóság pontos lajstromban írja össze a területén élő nemességet, és az összeírást háromévenként igazítsák ki.

Az utóbbira, ti. a nemesség összeírására, lajstromozására Szatmárban – gondos előkészítés után – 1809 januárjában és februárjában kerül sor. 12 fóliókötetbe kb. 5800 háznép adatait jegyzik fel. Az összeírásból ma 11 kötet áll a kutatás rendelkezésére, egy elveszett vagy ismeretlen helyen lappang. A meglévő kötetek alapján 5479 háznép és azok 21 156 főre tehető népessége tanulmányozható. Közülük 4917-nek volt a feje férfi, korabeli szóhasználattal házigazda és 526-é nő, vagy ahogy akkor mondták, gazdaasszony.

A házigazdák közül 4804 életkorát ismerjük. A korcsoportok szerinti megoszlást az alábbiak szemléltetik:

Korcsoport (év) Lélekszám

0–20 113 2,35

21–30 1010 21,02

31–40 1208 25,15

41–50 1159 24,13

51–60 859 17,88

61–70 378 7,87

71–80 59 1,23

81–90 15 0,31

91–100 2 0,04

100 fölött 1 0,02

Összesen 4804 100,0

A legnagyobb számú korcsoportot a 31–40 évesek alkották, akik a 21–30 és 41–50 évesekkel együtt összesen 3377 főt jelentettek és az életkorral összeírt házigazdák 70,28%-át képezték.

Mint megállapítható, az összeírás egyszersmind afölött is szemle, vizitáció volt, vajon kik, hányan alkalmasak fegyverfogásra, a felkelésben való részvételre; előzetes felmérése tehát a megyében élő nemesség harci


értékének. Az összeírás 7620 férfi és fiatalember szemléjéről tudósít. Ez a szám a házigazdák (4917) és háztartásokban élő 15 évesnél idősebb fiúk és férfiak (2703) számának összege. A házigazdák közül, tehát az apák nemzedékéből 1816-ot találtak szolgálatra alkalmasnak az összeírók, ez a házigazdák 37,04%-a. A fiúk köréből 1303 felelt meg, 282-t a háztartásfők jelöltek ki és 14 jelentkezett önként (ami praktikusan tulajdonképp elhanyagolható, de világosan tanúskodik arról, hogy Szatmár nemesifjúságát nem kerítette hatalmába harci láz, és nem repesett az örömtől, hogy a francia ármádiával kell majd összemérnie az erejét). A fiúk közül tehát összesen 1599-et vettek nyilvántartásba, akivel mint inszurgenssel lehet számolni, ez összlétszámuk 59,15%-a. A lajstromozás eredményeként tehát első tekintetre 3415 egyént találtak fegyverforgatásra alkalmasnak és ez az itt említett 7620 főnyi férfi népességnek 44,90, a figyelembe vehető 21 156 főnyi nemesi népességnek 16,14%-a.

A fegyverforgatásra alkalmatlannak minősített házigazdáknál 613 esetben olvashatunk konkrét bejegyzést. Eszerint 292 (47,63%) szenvedett mai fogalmak szerint valamilyen testi-szellemi fogyatékosságban. 10 volt megháborodott, hibás elméjű, 1 dadogó, hibás beszédű, 59 nyomorék, 3 tökös, 51 vak, hibás szemű, 38 siket, nagyothalló, 7 fogatlan, 52 hibás karú, nyomorék kezű, 39 sánta, bicegő, 5-en állították, hogy szakadásuk van, végül 6-an voltak alacsonyak, feljegyzésre érdemes módon kis termetűek, hogy csupán a fontosakat említsük. 321 (52,37%) volt beteg. 150-nél – közelebbi meghatározás nélkül – csak annyit jegyeznek fel, hogy egészségtelen, beteges. Pontosabb kórismét csak 171 esetben olvashatunk. Csupán a nevezetesebbeket említve: 16 volt gyenge, meggyengült, megromlott állapotú, 1 szélütött, 13 nyavalyás, nyavalyatörős [epilepsziás], 8 séréses [sérves], 21 sűlyős [skorbutos], 8 hibás fogú, 5 golyvás, más szóval gugás, 14 beteg mellű, fulladozó, hektikás, 22 podegrás, köszvényes, végül az összeírás idején 10 volt beteg.

Csak néhányan voltak, akiknek fogalmai lehettek a katonai mesterségről, netán a hadtudományokban is volt (lehetett) valamelyes jártasságuk. (1 fő strázsamester, 4 kapitány és 1 közelebbről nem ismert rangú tiszt – valamennyien nyugalmazottak.) Két tucat se volt, aki gyakorlatból ismerte, ismerhette jól a katonaságot, egy pensionatus káplár (nyugállományú tizedes) és 19 obsitos (13 évi szolgálat után elbocsátó levéllel, obsittal elengedett, kiszolgált katona). Fél tucat, vagy alig több volt azok száma, akik a vármegye szolgálatában tettek szert a fegyverforgatásban bizonyos jártasságra. Rég leáldozott már az a világ, amikor még a nemesember elsősorban, döntően,vagy jobbárakatona, fegyverforgató vitéz volt. Többségük – legalábbis Szatmárban – ekkor már békés földművelő és mesterember (csizmadia, varga, molnár, mészáros stb.). Jellemzően tanúskodik erről egy másik, ugyancsak 1809-ben kelt összeírás, mely összesen 258 puskáról, 168 pisztolyról és 253 kardról tud a megye nemessége körében.

Bécsben sem lehetett kétség afelől, hogy nem örvendhet „túlzott” népszerűségnek a már negyedízben meghirdetett inszurrekció. Ez indíthatta Ferenc királyt, hogy a lelkesedés lángjának fellobbantására József nádort és Károly Ambrus főherceget, az ország prímását – ahogy ma mondanánk – agitációs útra küldje. József nádor 1809. március 23-án Nagykárolyban rövid, de általános tetszést arató beszédet mondott a megyeházán összegyűlt nemesek előtt. „Mely nagy örömmel és tisztelettel fogadtatott légyen el ő császári-királyi főhercegsége a nemes rendek által, az mindnyájoknak szemekből és tekintetekből kitündöklött” – olvashatjuk a korabeli jegyzőkönyvben. Ezt követően 1809. február 19-ről kelt királyi parancsot adott át Wéchey Miklós főispánnak, amit azonnal magyar nyelven is ismertettek. A nádor által átadott királyi parancsban a király a dicső elődök példájára hivatkozva kért pénzt, paripát, fegyvert, és az inszurrekcióval kapcsolatos felajánlások teljesítését sürgette. Wéchey ékesszólásának eredményeként egyhangú határozatban mondták ki, hogy minden szükséges intézkedést megtesznek a királyi parancs teljesítésére. A megyeházán ülésezők a következő napokon egy sor fontos ügyben döntenek. Megállapodnak, hogy április 5-től 20-ig 15 napon át lustrát (szemlét) tartanak, melynek lebonyolítására két deputatiót(bizottságot) rendeltek ki. Elrendelték, hogy a fegyver alá való nemességről április 24-ig kimutatást kell készíteni. Hogy a lovasság számára biztosított legyen a szükséges lóállomány, május 1-ig eladási tilalmat,továbbá az egész megyére kiterjedően lóösszeírástrendeltek el.

A nemesség széles tömegei hidegen vagy ellenérzéssel figyelték a fejleményeket. Kényszeredetten, kelletlenül tettek eleget a megyei határozatoknak, sokan már a lustrán sem jelentek meg.

Első menetben – láttuk – 3415 egyént találtak alkalmasnak, hogy fegyvert fogjon. A lustra eredményeként végül 1804 főnek tették kötelezővé a felkelésben való részvételt. Ez az alkalmasok 52,82, a számításainknál figyelembe vett nemesi népesség 8,52%-a. Ugyanez alkalommal 34-35 000 forintot ajánlottak meg a felállítandó sereg költségeire azok a nemesek, akik mentességet kaptak. (Egy huszármundér ekkor 103 Ft 40 krajcár, egy nyereg a hozzávalókkal 51, kard, tarsoly, patrontáska 19 forint, s 180 forint körüli összegért lehetett egy katonalovat venni.)

A felkelő sereg bázisát a kisnemesség, illetve egészen pontosan a szegény kisnemességadta. Félreérthetetlenül utal erre, hogy a szatmári inszurgensek közt csak 76-an voltak, akik maguk gondoskodtak ellátásukról, a többiek


egy szálig a concurrentionalis cassa (hozzájárulási pénztár) költségére fogtak fegyvert. De ezt támasztja alá az a megyei határozat is, amely megtiltja, hogy a földesúr háborgassa vagy kitehesse az olyan nemes inszurgens feleségét, aki „földesúri hatalom alatt s szolgálatbeli telken lakik”.

Május és június a szervezés jegyében telt el. Egymást érték a gyűlések, százával születtek az utasítások és a rendelkezések. Mindenekelőtt arról határoztak, hogy Ő császári és királyi felsége kegyelmes atyai kívánsága szerint a megye inszurgenseit egy fél lovas regementbe (= ezredbe) és egy gyalog bataillonba (zászlóaljba) szervezik, 528 fővel három lovas svadronyt (századot) hoznak létre. A bevonulást május 23–26-ra időzítik, a lovasságot Nagykárolyban, a gyalogságot Csanáloson, Fényen, Mezőpetriben, Kálmándon, Kaplonyban és Vállajon szállásolják el. Egyidejűleg kimondták, hogy a király hadba hívó parancsát, mely meghirdeti az általános nemesi felkelést, magyarra fordítják és az egész megyében nyilvánosságra hozzák. Május 13-án közgyűlésen választották a sereg tisztikarát. A lovasok parancsnoka Wéchey Lőrinc báró,a gyalogosoké Hagara Lászlónyugalmazott kapitány lett, mindketten főstrázsamesteri kinevezést kaptak.

Nem lehet feladatunk, hogy részletesen ismertessük a szervezést. Mégsem hagyhatjuk említetlen, hogy a korabeli Szatmár adottságai közt az majdhogynem erőt meghaladó, de mindenképpen igen nehéz feladat volt. Csupán a lovasok számára 500 csákó, köpönyeg, mente, dolmány, nadrág, lovaglónadrág, öv, kardszíj, tarsoly, posztó átalvető, sapka, kengyelvas, zabla, trensli (feszítőzabla), 140 huszárkard, 460 patrontáska, 350 pisztoly, 450 vakarókefe, 5 trombita, 170 pár pisztoly volt szükséges. De hol vannak még a lovak, a lovak lábára a patkó, az abrakostarisznyák, a nyergek, a béklyók, szénahordó kötelek, minden 10 lovasra egy kasza és egy sarló, pokrócok, nyeregtakarók, lószerszámok, szíjak, csatok stb. Hasonló leltár a gyalogosoké is – és mindezt máról holnapra kellett előteremteni, úgyszólván a semmiből. Mindezen túl orvossal, pappal, gyógyszerésszel, gyógyszerekkel, kováccsal is ellátni és élelmezni kellett a sereget.

Mindezek ismeretében érthetjük csak meg, hogy Győr mellett már lezajlott a hírhedt ütközet (1809. június 14.), amikor Szatmárban még mindig a szervezésnél tartottak. Pedig éjjel-nappal varrták a ruhákat, szakadatlan dolgoztak a lakatosok, kovácsok, szíjgyártók stb. És mégsem készült el minden. Június 26-án úgy kelt útra a lovas sereg, hogy Wéchey bárónak – közvetlenül az elindulás előtt – pénzt utaltak ki: pótolja menet közben a hiányokat.

A tárgyi nehézségeken túl nyilván bénítólag hatott, hogy híre-hamva se volt a régi „vitam et sanguinem”-es lelkesedésnek, és a nemesség tulajdonképpen nem támogatta a szervezést. Sorozatosan kérték felmentésüket a tisztek. Vontatottan tettek eleget a felajánlásoknak a birtokos urak. Nem szolgáltatták be idejében a megajánlott lovakat. Jellemző, hogy közvetlenül az elindulás előtt még lórekvirálást kellett tartani, hogy végre útra kelhessen a sereg. A közvitézek közt állandó volt a dezertálás. „Végeztetett, hogy járásbeli 12 szolgabírák helységrül helységre kimenvén, mind akár a szabadsággal elment, akár pedig ez ideig is companiájoknál meg nem jelent [egyéneket] összehajtván, ha szép módokkal nem lehetne, kemény módokkal is, sőt kötözve is folyó holnap 16. napjának déli óráira minden időhalasztás nélkül személyesen Nagykárolyba bekísérjék” – olvashatjuk az állandó deputáció 1809. június 18-i üléséről felvett jegyzőkönyvben.

A felvonult gyalogság létszáma 1236 fő, a lovasság pontos számáról hallgatnak a források. Biztosan csak annyit tudunk, hogy az elindulás után többen maradoztak le a csapattestüktől. Végeredményben mintegy 1700 fő körül lehetett azok száma, akik megjárták a hadak útját.

A lovassereget Pest alól Győr megyébe, a Csilizközben fekvő Nyárádra vezényelték. A gyalogosok Szőnyig jutottak el, ahol a nádor is megszemlélte és nyilvános dicséretben részesítette őket. Nincs nyoma a forrásokban, hogy harcba kerültek volna, balesetek és betegség következtében azonban volt halottja a felkelésnek.

Karácsonykor érkeztek vissza Nagykárolyba, ahol a megye nevében ünnepélyes fogadtatásbanvolt részük. A nádor utasításának megfelelően még néhány hétig együtt tartották a sereget, végleg 1810. január 19-től engedték haza őket.

2. Képek


1. A szabadságharc hadinépe. Interjú Varga JánossalVARGA János

A szabadságharc hadinépe

A történelmi közgondolkodásban az a kép él 1848–49 történetéről, hogy a magyar nép egy emberként, önként és nagy lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Erről kérdeztük meg VARGA JÁNOS-t, az Országos Levéltár főigazgatóját..

– Milyen haderő állt 1848 tavaszán a Batthyány-kormány rendelkezésére, milyen lehetőségei voltak e haderők fejlesztésére, mi tette szükségessé a honvédség létrehozását?

A polgári átalakulás időszakában a birodalmi seregnek meghatározott egységei állomásoztak Magyarországon. Ezek létszáma – nem számítva a határőr-katonaságot – 20 ezer fő körül mozgott. Ez az ország különböző részein állomásozó sereg jórészt idegen származású katonákból állt, hét gyalogezredből mindössze egy volt magyarajkú.

A Batthyány-kormány kezdettől tisztában volt azzal, hogy ez a haderő egyrészt elégtelen lesz az ország rendjének megóvására, esetleges külső támadások vagy belső rendbontásokkal szemben történő megvédésére, másrészt abban sem bízott, hogy ez a katonai állomány minden vonatkozásban hajlandó lesz a magyar kormány utasításait követni. Ezért a minisztertanács legelső ülésén döntés született, amelynek értelmében az uralkodót felkérték, hogy a birodalom más területein állomásozó, ám magyar összetételű katonai egységeket vezényelje haza Magyarországra, az ittenieket pedig irányítsa máshova. Ennek szükségessége a dél-magyarországi szerb felkelés kitörésével még inkább fokozódott. A kormány e kívánságát időről időre megismételte, sürgetésének azonban nem lett foganatja.

Május második felében – amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Horvátországban Jelačić nyíltan készül fellépni a magyar kormány ellen, illetve hogy a délvidéki szerb mozgolódás nem nyomható el olyan egyszerűen, ahogy azt kezdetben képzelték – a minisztertanács egyetértésével és hozzájárulásával Batthyány rendeletet adott ki tíz úgynevezett honvéd zászlóalj felállítására, méghozzá toborzás útján. A rendeletet az uralkodó utólagos jóváhagyása reményében bocsátották ki, mert a hadi ügyekben a végső döntés jogát az áprilisi törvények is – mint felségjogot – a királynak tartották fenn.

Megkezdődött a toborzás és néhány héten belül valóban megszerveződött a tíz honvéd zászlóalj. Elsősorban értelmiségiek, diákok, másodsorban kispolgári elemek, mindenekelőtt városi és mezővárosi rétegekből érkezők, azután mesterlegények léptek be önkéntesena honvéd zászlóaljakba. Ezekben a parasztság – számarányához képest – meglehetősen kis mértékben volt képviselve, s ők is jórészt mezőgazdasági jellegű toborzókörzetekből érkeztek. Ennek a tíz honvéd zászlóaljnak – amelyet hamarosan be is vetettek a délvidéken a szerb felkelés leverésére – nagyon fontos funkciója lett a későbbi honvédsereg megszervezésénél. Az eljövendő új honvédsereg „káderállományát”, tisztikarának egy részét ez a tíz honvéd zászlóalj biztosította. Biztosíthatta összetétele folytán, mert aránytalanul nagy számban jelentkeztek ezen önkéntesek közé értelmiségiek, meg azért is, mert a felkelők ellen harcolva meglehetős harci tapasztalatokra tettek szert.

– Hogyan alakult ki ez a honvédsereg 1848 őszén, hogyan zajlott le a toborzás?

– A minisztertanács határozata folytán Mészáros hadügyminiszter 1848 nyarán a nemzetgyűlés elé terjesztette az úgynevezett hadkiegészítési törvényjavaslatot. Ez meghatározott számú, a létezőkatonai egységek csapatszámához igazodó új zászlóaljak szervezését mondta volna ki. A nemzetgyűlésben nagy vita folyt arról, hogy a felállítani tervezett zászlóaljakat a valóban létező sorezredek kiegészítésérehasználják-e fel, vagy pedig teljesen önállómagyar csapategységeket alakítsanak belőlük? A továbbiak szempontjából nem is lényeges a vita kimenetele. Lényeges azonban az, hogy a nemzetgyűlés elfogadta azt az elvet, hogy minden 127 fő után 2 katonát állítson ki az ország.

Amikor augusztus végén nyilvánvalóvá vált, hogy Jelačić fegyveres intervenciója küszöbön áll, a belügyminiszter elrendelte a sorkötelesek összeírását, tehát a 19–22 éves férfilakosság számbavételét. Majd amikor Jelačić támadása valóban bekövetkezett, Batthyány miniszterelnök utasítást adott ki, hogy kezdjék meg a toborzást újabb zászlóaljak felállítására. Batthyány először kötelezően kívánta előírni a katonaállítást, miután azonban ilyen kötelező rendelet kibocsátásához változatlanul uralkodói jóváhagyásra lett volna szükség, úgy módosította szándékát, hogy a kötelező katonaállítás helyett a toborzást irányozta elő.


Ekkor már a törvényhatóságoknak rendelkezésére állt a felosztási terv, tehát hogy egy-egy törvényhatóságnak és azon belül egy-egy helységnek hány katonát kell kiállítania. Először a törvényhatóságok is toborzást kezdtek, de hamar kiderült, hogy ez nem vezet olyan eredményre, mint amilyent az ország vezetése várt. Erre részint maguk a törvényhatóságok – majd hozzájuk igazodva Batthyány is – visszatértek a kötelező katonaállításelvéhez. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy először mindenütt az önkéntes jelentkezőketvették lajstromba azzal, hogy orvosi vizsgálat dönti majd el, alkalmasak-e vagy sem. Utána, még mindig kikerülve azt, hogy a szó szoros értelmében kötelezésről van szó, a korábbi hagyományokhoz visszanyúlva bevezették az úgynevezett sorshúzásmódszerét. Ez annyit jelentett, hogy a katonakorúak közül a legfiatalabbakkal, tehát a 19 évesekkel kezdve sorsot húzattak az összeírtakkal, és akit a sors ért, azt állították katonának. Ahol az önként jelentkezők és a 19 évesek összlétszáma nem tette ki a kvótát, ott a 19 éves korosztályt egészében sorkötelesnek nyilvánították, a még hiányzó létszámra pedig sorsot húzattak a 20 évesekkel. Ahol nemcsak a legfiatalabb évjáratból, de a számba vett négy évjáratból sem került ki az a létszám, amely a katonaság szempontjából a helységre esett, ott mellőzték a sorshúzást és az illető évjáratokat teljes egészében katonakötelesnek minősítették. Más kérdés, hogy ezeket a sorozó bizottság újoncoknak alkalmasnak találta-e vagy sem. A lényeg az tehát, hogy az ország legnagyobb részén először megkísérelték a toborzást, azután bevezették a sorshúzást, ahol pedig a kívánt katonalétszám sorshúzás útján sem volt előteremthető, ott az összes egybeírt korosztályt sorozó bizottság elé állították.

Ha még így sem telt ki a létszám, akkor mentek a 23–24 évesekig, és így tovább.

A kibocsátott rendelkezések, rendeletek – ugyancsak a régi katonaállítás gyakorlatára visszanyúlva – azt is lehetővé tették, hogy meghatározott feltételek esetén az egyébként „újoncköteles” maga helyett más embert állíthasson. Tehát felélesztették, pontosabban fogalmazva életben hagyták az úgynevezett helyettesítésrendszerét.

Azok fogadtak maguk helyett katonát, akiknek arra anyagi alapjuk volt, tehát a gazdagabb rétegek. A fogadási díjak vidékenként különbözőek voltak, országosan azonban mégis kialakult egyfajta irányár jellegű tarifa. A legtöbb esetben pénzért vállalta a helyettesítő a katonáskodást. Az összeg általában 250–370 váltóforint között mozgott, attól függően, hogy az adott vidéken milyen volt a kínálat és a kereslet. De fennmaradtak olyan szerződések is, amelyekben 500 váltóforintot fizetett a katonát fogadó annak, aki őt helyettesítette. Akadtak olyan szerződések is, amelyekben a helyettest állító arra kötelezte magát, hogy – pénzzel együtt, vagy esetleg pénz nélkül – meghatározott mennyiségű élelmiszert, elsősorban gabonát, bort bocsát a helyettesítő illetőleg a családja rendelkezésére. De találunk olyan szerződést is, amelyben a fogadó házhelyet ígért a helyettesítőnek, természetesen csak hazatérte után.

E bérért katonáskodók aránya elég magas volt a honvéd hadseregben. Ezt az is érzékelteti, hogy Windischgrätz 1849 márciusában rendeletet adott ki, melyben az újoncokat fogadókat felmentette a szerződésben vállalt kötelezettségeik teljesítése alól. Nyilvánvalóan arra számított, hogy ennek híre a honvédsereghez is elhatol és ott egyfajta bomlást idéz elő. De a kérdés súlyát jelzi az is, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány nem késett egy ellenrendeletet kiadni, amelyben biztosította a helyettesítőket: igenis meg fogják kapni és a fogadók igenis kötelesek megfizetni a kialkudott díjat.

Ezeket figyelembe véve az ország különböző területeiről fennmaradt, korántsem teljes, nem az ország egészét átfogó, de az ország különböző helyeiről birtokunkban lévő összeírások alapján nagyjából meg lehet állapítani, hogyan jött létre ez a hadsereg, hogyan alakult a különböző módon beállottak aránya a katonák között. Megalapozott becslések szerint – ide most nem számít bele az 1848 májusában felállított 10 honvéd zászlóalj – az 1848 őszétől szerveződő honvédseregnek kb. 8-10%-averbuválódott tényleg önkéntesekből. Ez az arány a magyarlakta területeken 10-12%-ot a nemzetiségi területeken pedig 6-8%-ot érhetett el. A helyettesítők aránya elérte a 18-22%-ot,bizonyos körzetben még a 25%-ot is. A sereg zömét, mintegy 70%-áttették ki tehát azok, akik azzal a bizonyos sorshúzással, vagy tulajdonképpen sorshúzás nélkül, kötelezettség alapjánlettek a honvédsereg katonái.

Persze felmerül a kérdés, hogy akkor nem is önkéntesekből állt ez a honvéd hadsereg. Ez tény. A lakosságnak, elsődlegesen a parasztságnak a katonáskodáshoz és a szabadságharchoz való viszonyát azonban nem lehet ezen az egyetlen tényezőn lemérni. Nem lehet, mert az ország lakosságának legnagyobb része minden sérelme, panasza és igénye ellenére ezt az új rendszert mégiscsak magáénak érezte, és nem a régi rend visszaállítását, hanem inkább e rendszer továbbfejlesztését kívánta. A katonának állás módjánál, de legalább vele egyenlő mértékben fejezte ki a lakosság hozzáállását és hangulatát az a körülmény, hogy a magyar etnikumú területeken csak elvétve nyilvánult meg ellenkezés a katonáskodással szemben. Az viszont, hogy nem tolakodtak a zászló alá és nem nagyon vonzotta az embereket a négyéves katonáskodás, magától értetődő és természetes, hiszen ekkor már nyilvánvaló volt: nem babra, nem parádéra, hanem vérre megy a játék.


Bárhogyan kerültek is be a honvédseregbe az újoncok, ez a sereg olyan kohónak bizonyult, amelyben összekovácsolódtak a különböző módon érkező elemek. A legtöbb csapategységben olyan szellem alakult ki, amely a tudatosságnak magasabb fokát képviselte, mint az újonccá válás alkalmával domináló hozzáállás. Jobban megértették, hogy miért harcolnak, mit akar a politikai vezetés. Mindez a tisztikar szellemiségétől is függött, s ez az összekovácsolódás tette lehetővé, hogy a honvédsereg 1849 tavaszán az ismeretes diadalmas csatákat arathatta egymás után.

– 1849 tavaszán újabb 50 ezer újoncot ajánlott meg a debreceni nemzetgyűlés. Lát-e különbséget az 1848 őszén–-telén és az 1849 tavaszán felállított hadseregek között?

– A katonaállítás módja tekintetében nincs különbség. Talán annyi, hogy a kormány igyekezett megszorítani a helyettesítés feltételeit, gyakorlatilag azonban nem sok sikerrel. Különbség abban mutatkozik, hogy egyrészt az újoncállítás az 1848 őszétől 1849 elejéig elhúzódott első újoncozásnál is lassabban ment, és a legtöbb körzeten még Világosig sem tudták kiállítani a kirótt újoncszámot. Másrészt lényegesen – persze csak az arányokat értem ez alatt – megnövekedett a szökések száma.Szemben 1848 őszével, amikor az újoncok kb. 2-3%-a próbálkozott szökéssel, 1849 tavaszán ez az arány 8-10, egyes körzeteken 10-12%-ra is felemelkedett. 1849 tavaszán ugyanakkor sokkal több helyen kellett – egyébként a törvény által tiltott – erőszakos módszereketalkalmazni a katonaállításkor, mint 1848 őszén. Nem szabad azonban arról sem elfeledkezni, hogy a legfiatalabb korosztályok gyakorlatilag már 1848 őszén bevonultak, és az 1849 tavaszi újoncozás már olyan évjáratokat ért, amelyeknek tagjai jórészt nősek, családosak, gyerekesek voltak, akiket jobban a lakóhelyükhöz, foglalkozásukhoz kötött hozzátartozóik ellátásának kötelessége.

Persze hangulati tényezők is szerepet játszottak ezekben a különbségekben. Az éppen most sorra kerülő évjáratok szempontjából ugyanis még fontosabb lett volna, ha a magyar politikai vezetés idejekorán előbbre lép a parasztlakosság jelentős része által igényelt területen, a feudális maradványok felszámolásában, a jobbágyfelszabadítás körének kibővítésében. Ennek elmaradása természetszerűleg nem éppen előnyösen befolyásolta a katonáskodási hajlamot. Jellemző viszont, hogy az ország osztrák császári sereg által megszállott részein ellentétes tendenciák figyelhetők meg.

Ott a lakosságban az osztrák sereg s a velük érkező császári biztosok intézkedései nyomán inkább az tudatosult, hogy ettől a rendszertől ők nem sokat várhatnak, és mégiscsak a forradalmi kormányzat az, amelytől sorsának további javítását remélheti.

– Háború esetén a hadseregbe állás csak egyike a lehetséges szembefordulási formáknak. Mi volt az irreguláris népi ellenállás jelentősége 1848-49 folyamán? Hogyan tükrözi ez a parasztság hangulatát?

– A lakosságnak a honvédelemhez, az ország politikai vezetésének támogatásához való hozzáállása a reguláris hadseregen túlmenően a nép nem reguláris, népfelkelés jellegű akcióin mérhető. Az közismert, hogy 1848 őszén Jelačić ellen meglehetősen nagyarányú népi megmozdulások bontakoztak ki. Természetesen felső aspirációra és felső irányítás mellett. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Dunántúl különböző területein működő népfelkelőknek valójában komoly szerepük volt a pákozdi győzelemben. Ők apasztották, demoralizálták Jelačić hadseregét. Az is közismert, hogy Kossuth toborzó körútja milyen óriási sikerrel járt az Alföldön. De figyelembe kell venni azt is, hogy a népfelkelés és a katonáskodás két különböző dolog. A népfelkelés 1848–49-ben is meghatározott, konkrét védekezésre, a lakóhely védelmére irányult, amikor a védekezők közvetlenül érezték magukat veszélyeztetve. Ellentétben egy hadsereggel, melyet oda vezényelnek, ahol szükség van rá, esetleg az ország egészen más tájára. A másik dolog, hogy a népfelkelés egyedi jellegű, az önfenntartási készség formájában megnyilvánuló akciónak tekinthető. Ezzel összefüggésben időben korlátozott, tehát nem jelent folyamatos, állandó katonáskodást. Erre egy egész nép nem is képes. Nem lehet képes, hiszen dolgoznia, termelnie kell. Ennyiben nyilvánvaló, hogy lényeges különbség van katonáskodás és népfelkelés között, és e különbség jórészt indokolja, miért mutatkozott meg nagyobb lelkesedés a népfelkelés szervezése során, mint a honvédseregbe való belépéskor.

– Utalt már a népfelkelés jelentőségére a Jelačić elleni harcokban. A továbbiakban, 1849 folyamán és főleg nyarán hogyan alakult ez?

– 1849 tavaszán nagyobb népmegmozdulásra valójában csak a Dunántúlon és a magyar honvédsereg előrenyomulásával párhuzamosan, azzal összefüggésben a hadműveleti területeken került sor. Ismeretes, hogy Noszlopy Gáspár irányításával a somogyi népfelkelők egymaguk szabadították meg megyéjüket a megszálló, egyébként kis létszámú császári csapatoktól. A Dunántúlon a későbbiekben is történtek kísérletek a nép megmozgatására, ezek azonban már korántsem vezettek olyan sikerre, mint a somogyi akció. E sikertelenség egyik összetevője, hogy a jobbágyfelszabadítás tágítása még mindig késett. A másik, hogy a szervezett


népfelkeléseket – a kormány intencióival és mindenfajta katonai szabállyal ellentétben – reguláris seregek ellen próbálták meg felhasználni, ami természetesen nem megy. Hiszen kaszás-kapás népfelkelőket ágyúkkal szembeállítani kész – nem is öngyilkosság, hanem – gyilkosság. A harmadik tényező viszont a csüggedés volt, a remény fokozatos apadása, nem a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését, hanem a magyar hadsereg győzelmét illetően. Május óta köztudott volt, hogy a cár beavatkozik, azután az egész ország előtt ismertté vált, hogy a cári csapatok júniusban el is özönlötték Magyarországot, s nemcsak a katonai vezetés egy része mérte úgy fel, hogy két nagyhatalommal szemben kilátástalan és csak vérpocsékolás lenne a további küzdelem, hanem ez a tény önmagában is elbátortalanította, kishitűvé tette a lakosság jelentős részét is. E csüggedésnek nagy szerepe volt abban, hogy éppen olyan helyeken, ahol erre valójában nagy szükség lett volna, például a cári csapatok oldalában vagy hátában, a hatóságok minden erőlködése ellenére sem sikerült jelentős népmegmozdulásokat, népmozgalmakat létrehozni. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a nyári betakarítás időszaka nem is kedvezhet ilyen indíttatású akcióknak, hiszen egy esztendő kenyere forog kockán és mehet veszendőbe akkor, ha azok, akiknek a termés betakarítása az elsődleges feladata, elmennek népfelkelőnek. Ugyanakkor a nehézségek, az ellátatlanság, egyes csapategységek éhezése stb. miatt a hadseregben is kezdett keserűvé válni a hangulat. Világos után viszont mindez az ellenkezőjébe csapott át, és kezdtek nosztalgiával visszagondolni a honvédseregben töltött időszakra.

2. Képek


1. Háborúk és a történetírásGLATZ Ferenc

Háborúk és a történetírás

Ma már minden pszichiáter abnormálisnak nevezné azt a civilizált-fejlett országból hozzá bevitt pácienst, aki képesnek nyilvánítaná magát, hogy bajonettet puskára tűzve életében nem látott, ellenségesnek minősített jámbor parasztnak, vagy szemüveges tisztviselőnek mellébe szúrjon. Majd taszítva egyet a rángó testen, hogy fegyvere a csontok közül kiszabaduljon, a vértől az acélt tisztára törölje és visszahelyezze tokjába. Európai falvakból kinevelkedett parasztgyermekek már egy csirke nyakára, disznó tokájára sem képesek a kést illeszteni, de kénytelenek tudomásul venni, hogy elvont célok nevében – melyeket elvben ők is követnek, a világ innenső vagy túlsó felén növekedve és élve – holnap ölésre késztethetik őket.

Korunk értelmisége derékhadában már a háborús pusztítások után érlelődött felnőtté. Azt hitte, a civilizáció gyors fejlődésével, kulturáltsági, higiénikus szintjének robbanásszerű emelkedésével, azzal, hogy az embernek mind többet van ideje, módja magával, az emberi élettel, az élet örömeivel foglalkozni, végleg eltűnik az emberi élet erőszakos kioltásának igénye a politikából. A mai idők rádöbbentik: csak hitte, de nem gondolta végig a körötte zajló eseményeket. Filmhíradókból látta, hogy Koreában, Vietnamban, majd Afrikában – pontos ismeretei sem voltak ezekről a világokról, utoljára földrajzórán volt kénytelen a térképre nézni – több ezer kilométerre tőle emberek tízezrei pusztultak, olvasta magazinokban az új fegyvereknek közvetve az ember nembeliségét roncsoló kihatásait, szörnyű képekkel illusztrálva, de mindez távol zajlott tőle, békés konzumtársadalmától. Valahol összeolvadtak ezek a képek a film-, tévé és szépirodalom-ipar szórakoztatás és információközlés keverékműfajaival, vagy éppen a másik fél kegyetlenkedéseit az unalomig ecsetelő programszólamokkal.

Most azután, amikor a háború kézzelfogható lehetősége eléri büszke „fehér emberi” világát, amikor képesújságjainak hasábjain ábrákat lát arról, hogy kilövése után néhány perccel egy atomrakéta miként semmisíti meg környezetét, és utcasarkokon, sátrakban osztogatják a meggyőző anyagot, hogy mindezzel szemben ellenrakéták miért szükségesek néhány kilométerre város környéki házacskájától, kénytelen újragondolni történelmét.

A történelemből talán megtanulhatja: a gyilkolás művészete intézményesebb és mind kevésbé szörnyű lett. A szúrófegyverek mentesítették az ősembert, hogy puszta kézzel vagy kődarabbal verje szét a más hajszínű, vagy más istenséget imádó fejét, a lőfegyver még kegyeletesebbé tette a más nyelvet beszélő, vagy más urat szolgáló magafajtabélijének mészárlását. S noha szüleinek, nagyszüleinek képein – ha azokat nem éppen olyan oldalon vitték a pusztulásba, melyet ma szégyellnie kell – még látja a gyalogsági fegyvereket, elbeszélésekből még hallotta a „szuronyt szegezz”, „roham” parancsszavakat, ma már azzal nyugtatja magát, hogy egy új háború már meghozza a fájdalom nélküli halált.

A teoretikusok nem tudnak mit kezdeni a világháborúk történetével. Szinte minden munkából a jól ismert múlt századi és alapjaiban igaz tézisek köszönnek vissza: a háború a politika folytatása, csak más eszközökkel; az imperialista háborút forradalmi háborúvá kell formálni; a hazáját védő népet nem lehet legyőzni és folytathatnánk... Az asztalokon tankcsatákat rekonstruáló játékos kedvű specialisták pontosan elmondják a lőszerek, tűzfegyverek átütő- és a páncélok védőerejét, s vitatják a vezérkari tervek, megvalósult hadmozdulatok eredményességét vagy hibáit. Összefoglaló munkák szerzői meggyőzően bizonyítják: az igazságtalan háborút nem lehet megnyerni (talán nem utolsósorban azért sem, mert a történelmet sohasem a vesztesek írják). Beláttatják olvasóikkal: szinte minden jelentősebb technikai vívmány a hadibefektetésekkel függ össze a 20. században. Elemezhetnék továbbá megcáfolhatatlanul: birodalmat, hatalmas kiterjedésű politikai-termelési egységeket modern történelmünkben csak a hadseregek, fegyveres erők tarthatnak össze.

De vajon nem bölcsebb-e ismét az egyszerű olvasó? Aki ugyan tudomásul veszi, hogy a radar, de szinte az egész modern közlekedéshez szükséges légi navigáció a világháborúnak volt „köszönhető”, hogy a már tömegcikként gyártott, nyakában lógó szuperautomata fényképezőgép lencserendszere a műholdak kémlelőrendszerének részeként került kifejlesztésre, s hogy a racionális modern társadalomszervezés mennyit köszönhet a katonai igazgatásnak. De aki a számtalan technikai csodáról, vívmányról olvasva becsukja könyveit, felnéz a feje felett elhúzó szuperszonikus vadászgépekre s elkezdi számolni köznapi fejével a köznapi dolgokat: hányszor kell gyakorlatozásból felrepülni egy modern pilótának, mennyi üzemanyagot fogyaszt egy ilyen technikai csodalény – netán hány évig autózhatna ő egy próbarepülés üzemanyagából –, mennyibe kerül a távolról – talán


tengerentúlról – idetelepített bázis ellátásának szállítási költsége? Hány tisztviselőt, szakértőt, óriási apparátust mozgat ez a gépezet, hogyan terjeszkedik mind erősebben a modern államapparátuson belül a hatalom mind döntőbb pozícióit kézbe ragadva rákszerűen ez a lassan önállósuló társadalmi-politikai erő? S itt már talán nem is számol tovább költségeket – hiszen beláthatatlanok azok –, eltartott létszámokat – hiszen államtitkok azok –, nemzeti jövedelmet emésztő hadiinfrastruktúrát – hiszen áttekinthetetlenek azok. S nem számol, mert azt társadalmi-politikai mozgásokban, hadügy és politika összefüggéseiben iskolázatlan fejével is tudja, hogy az interkontinentális fegyverek az interkontinentális háborút és a nukleáris fegyverek a totális háborút hozták el századunk végére. S mindazok, amit hadi elméletekről, átkaroló hadműveletekről, lelkesítő honvédelemről olvas, számára már lomtárba való ismeretek. Félreteszi ceruzáját, s zsörtölődve kérdi történész kertszomszédját: vajon miért nem az szerepel a történelemkönyvekben, hogyan jutottunk ide?

2. Képek


1. Az 1918-ban egyesített román állam együtt élõ nemzetiségei.MUŞAT, Mircea– TĂNĂSESCU, Florian

Az 1918-ban egyesített román állam együtt élő nemzetiségei

A Bukarestben megjelenő Anale de istorie 1982/5. száma cikket közölt „Az 1918-ban egyesített román állam együtt élő nemzetiségei” címmel. Szerzői M. Muşat és F. Tănăsescu, a román történetírás ismert egyéniségei.

A cikk 16 nyomtatott oldal terjedelemben azt igyekszik nyomon követni, hogy az 1918-ban területileg megnagyobbodott Román Királyság területén hogyan alakult a társadalmi-gazdasági életben a különböző nemzetiségek szerepe, aránya.

A királyi Románia alkotmányának kitételeire hivatkozva kívánja bizonyítani az alkotmány egyik pontjának igazát: „Az államban nincs helye semmiféle születés- vagy társadalmi osztály szerinti megkülönböztetésnek.” Majd a román állam politikáját vizsgálja gazdasági téren „a nemzetiségekkel szemben”. Megállapítja – néhány nyugat-európai, sőt chilei korabeli újság értékelésére hivatkozva -, hogy a romániai agrárreform mennyire „széles körű, demokratikus jellegű” volt s nélkülözött minden megkülönböztetést a nemzetiségekkel szemben. Statisztikai adatokkal bizonyítja, milyen nagy volt a magyar, német, zsidó nemzetiségűek aránya az ipari tőkések, magántulajdonosok sorában (a „román” nemzetiségűek a 20%-ot sem érték el).

A cikknek az első részét közöljük teljes fordításban, amelyik Magyarország történetét tárgyalja, a Tanácsköztársaság, valamint az ellenforradalmi rendszer születésének korát. Folyóiratunk szerkesztősége – a kollegiális vita követelményéből indulva ki – kérte a cikk közlésének lehetőségét. A hozzájárulást őszintén köszöni. Úgy gondolja, hogy a két szomszédos ország történetírásai között meglévő vitás kérdések tisztázásának előfeltétele, hogy behatóan megismerjük egymás álláspontját, mérlegeljük és tárgyilagosan elemezzük a felsorakoztatott tényeket, a közöttük teremtett összefüggéseket. (A szerk.)

Az 1918-as esztendő döntő fontosságú volt az emberiség történetében, a közép- és délkelet-európai egységes és független államok kialakulásának, illetve kiteljesedésének folyamatában. A kontinens ezen részén levő nemzeti államok kialakulása, kiegészítése nem véletlenek és nem is a korabeli nagyhatalmak „nemeslelkűségének” eredménye. Ez a folyamat az elnyomott nemzetek szabadságukért és az európai összhangban álló egységes nemzetté nyilvánításukért folytatott harcának objektív következménye. A világháború utáni béketárgyalások így törvénybe iktatták a nép akaratának vívmányait és jogilag szentesítették az egykori többnemzetiségű birodalmak elnyomott népeinek egységes és szabad akaratát.

A történelem teljes alapossággal bizonyította és bizonyítja ma is az egységes nemzeti államok létrehozásának rendkívüli jelentőségét, mint az európai és a teljes emberi közösség fejlődésének alapvetően fontos lépcsőfokát. A nemzeti államok mindenkor fontos szerepet játszottak a bonyolult nemzetközi kapcsolatok megoldásában, hozzájárultak az emberiség anyagi és szellemi értékeinek létrehozásához.

Az egyes közép-európai népek fölötti hosszas idegen uralom, az abszolutista nagyhatalmak heves elnemzetietlenítő politikája, az idegen népcsoportok tömeges betelepítése is azonos célt szolgált, azt, hogy a közép- és kelet-európai1 országok 1918 után más nemzetiségű népeket is magukba foglaljanak, s százalékos arányuk is országonként változzék.2

E jelenség jól illusztrálható Románia példájával is. 1918 után az egységes román állam lakossága más nemzetiségekkel, magyarokkal, németekkel, szerbekkel stb. egészült ki. Az 1930-as népszámlálásnak megfelelően az akkori Románia lakossága 18 052 000, amelyből 12 983 000 (71,9%) román és 5 052 000 (28,1%) az együtt élő nemzetiségi*. Ugyanakkor a közép- és kelet-európai országok új, a háborút követő béketárgyalásainak határozatai alapján meghúzott határvonalain túl jelentős román lakosságú csoportok maradtak. Egyes források szerint Magyarországon közel 16 000 román lakos volt, az illető ország összlakosságának 0,2%-a.3 Más becslések szerint az 1918 utáni magyarországi román lakosság száma megközelítette a 60 000-et; Csehszlovákiában a románok száma 14 000-re (az ország lakosságának 1,1%-a [helyesen 0,1%-a – A szerk.]), Jugoszláviában 135 000-re (1,0%), Bulgáriában közel 200 000-re, Ukrajnában pedig 250 724-re tehető.4

A közép- és kelet-európai országokban élő nemzeti kisebbségek léte nem változtatta meg az egyes országok


egységes nemzeti jellegét, mivel Európa ezen országainak nemzetei évszázadok óta léteznek, a változó idők ellenére maguk alakították saját sorsukat, saját anyagi és szellemi életüket.

Az egyesített Románia – rendkívül komplex kérdések megoldásával szembesülve – mégis rátalált a maga természetes fejlődési útjára, nemzeti színvonalra emelte anyagi és szellemi kincseit, összehangolta az erőfeszítéseket az ország új gazdasági és szociálpolitikai potenciáinak megerősítésére; a világháború utáni status quo külpolitikai megvédésére és megszilárdítására összpontosított, a békés nemzetközi egyetértés légkörének kialakítására, a világ összes országaival széles körű és gyümölcsöző együttműködésére törekedett.

A román állam külpolitikájának alapja a többi országgal való korlátlan együttműködés, függetlenül az illető ország gazdasági vagy katonai erejétől. Ebből az elvből kiindulva Románia – mindjárt az első világháború befejeztével – tapogatózó akciókat kezdeményezett, miként adódna lehetőség a Szovjet-Oroszországgal, Magyarországgal, Bulgáriával való kapcsolatok normalizálására. Együttműködést épített ki Jugoszláviával, Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Törökországgal és Görögországgal – amely országok népeihez nagy múltú kapcsolatok fűzték –, bővítette hagyományos kapcsolatait Angliával és Franciaországgal, igyekezett kiszélesíteni az együttműködési területeket más országokkal is.5

A román–magyar kapcsolatokat illetően egyes magyarországi események és az ország vezető köreinek a román államhoz való viszonyában mutatott hajthatatlansága, valamint az akkori román kormány némely állásfoglalása létrehozta a két ország között kialakult bizalmatlanság, a gyanakvás és a feszültség légkörét.

Mivel Románia és Magyarország között az első világháború befejeztéig nem húzták meg a végleges államhatárokat, bekövetkeztek azok a közismert katonai összecsapások, amelyek Budapest és a magyar terület egy részének román csapatok által történő elfoglalását eredményezték.6 Az összecsapások a fegyverszüneti szerződésben meghúzott ideiglenes demarkációs vonalon túl maradt békés román lakosság ellen változatlan hevességgel folytatott mészárlások következményei voltak, valamint annak, hogy a forradalmi magyar kormány fegyveres intervencióval fenyegette Romániát, amelyet a magyar Vörös Hadsereg 1919. július 19–20-i offenzívája követett.7 Mindehhez hozzájárult még Szovjet-Oroszországnak és Szovjet-Ukrajnának a kiegészült Romániával szembeni álláspontja, miszerint ultimátumban követelték Besszarábia és Bukovina kiürítését.8 A magyar csapatok támadása a román hadsereg ellen bizonytalan és veszélyes helyzetet teremtett a román állam számára, amelynek következtében Románia katonai intézkedéseket hozott, keresztezve a magyar csapatok támadását.

A katonai ellenségeskedést követően létrehozott magyarországi román katonai adminisztráció nem volt megtorló és rabló jellegű, mint az első világháború idején a központi hatalmaké az ideiglenesen elfoglalt román területeken, vagy a későbbiek során a Bécsi Diktátum után a horthysta Magyarországé, Románia északnyugati részein. Budapest parancsnoka, Holban tábornok, megoldotta a lakosság heveny élelmiszerellátási gondját, újra bevezette a forradalom által fölszámolt állampolgári és szabadságjogokat, sajtószabadságot engedett, szorgalmazta a vállalatok és közintézmények újramegnyitását, engedélyezte a színielőadásokat. Az akkori helyzetet jól ismerő tanúk egyike kiemeli: „Ezt a rendteremtő munkát megfelelően megbecsülte a magyar lakosság. Az elfoglalt ország és főváros okozta fájdalom ellenére... a lakosság és a megszálló hadsereg közötti kapcsolatot az udvariasság, sőt a szívélyesség jellemezte.”9

Hasonlóképpen elismerően vélekednek a vezető magyar szociáldemokraták, Garami Ernő és Peyer Károly is, akik 1919. szeptember 30-án a budapesti román küldöttel, C. Diamandival beszélgetve elismerően szóltak a román katonai hatóságok által Magyarországon létesített rendszerről. A két magyar szociáldemokrata kifejezésre juttatta aggodalmát, miszerint a román csapatok „hirtelen kivonása a Fővárosból (Budapestről – a szerző megj.) a fehér Gárda és a reakciós elemek esetleges túlkapásaihoz és üldözésekhez vezethet”10.

A két vezető magyar szociáldemokrata aggodalma indokoltnak bizonyult, mivel rövidesen a román csapatok magyarországi visszavonulása után, a magyar reakciós körök 1920 márciusában Horthy Miklós admirálist juttatták a kormány élére, aki majd létrehozza az első európai fasiszta diktatúrát, Románia és a környező országok ellen pedig nyílt revizionista politikába kezd.

Románia nem adott okot Magyarország új külpolitikai irányvonalának, igyekezett enyhíteni az ellentéteket, csökkenteni a feszültségeket és létrehozni a két ország együttműködésének légkörét. Hol saját erőből, hol a kisantant szövetségeseinek közbejárásával, Románia diplomáciai kapcsolatokat indítványozott, közvetlenül is, majd a Népszövetség keretein belül is a magyar állammal való jószomszédi viszony megteremtésére törekedett. Csehszlovákiával és Jugoszláviával együtt a román állam támogatta a Népszövetségben Magyarország kölcsönfolyamodványát, amelyet a korabeli gazdasági nehézségek leküzdéséhez kért, azzal a határozott kikötéssel, hogy a kölcsönt nem használja fegyverkezésre és irredenta propaganda céljaira.11 Ugyanakkor


Románia szorgalmazta a diplomáciai kapcsolatok normalizálását, valamint a Magyarországgal való gazdasági kapcsolatok előmozdítását, hogy létre hozza az enyhülés és az együttműködés légkörét a két ország között. Az ilyen jellegű erőfeszítések következményeként 1921 elején újra megnyíltak Bukarestben és Budapesten a magyar illetve a román követségek, ami a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok újrafölvételét jelentette.

Románia a maga hagyományos külpolitikája szellemében lépéseket tett a más országokkal való elvszerű, kölcsönösen előnyös kapcsolatok létesítésére, és ugyanakkor közreműködött egy kollektív biztonsági rendszer kidolgozásában, amely a nemzetközi szabályok, szerződések megszegését hivatott megelőzni és kivédeni, hogy szavatolja a békét és minden nép szabad fejlődését.

A szenvedésekkel teli múlt tapasztalatával, amelyeket a korabeli nagyhatalmak politikája okozott, Románia rátért a nemzeti egység megszilárdításának útjára; széles körű demokratikus nyilvánosságot kívánt létrehozni minden állampolgár részére, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A románok nem akarták megfosztani a más etnikumból származó lakosokat jogaiktól és szabadságuktól; a magukéval azonos létfeltételeket és szellemi megnyilvánulási lehetőséget kínáltak nekik is. Benne volt ebben a saját mivoltuk, hogy „mindnyájan egy föld emberei vagyunk”; azok felnőtt megértése, akik mindenkor rendületlenül megmaradtak a maguk tájain, akik a magasrendű erkölcsi szemlélet mélységesen emberi vonásainak szellemében nem utasíthatták el azok természetszerű jogainak tiszteletben tartását, akik letelepedtek melléjük és évszázadokon át velük együtt éltek.

Jegyzetek

1. Az itteni országok mindegyikében éltek és élnek nemzetiségek (lásd: Les problémes de l’Europe centrale, Librairie Félix Alcan, Paris, 1923. 86. p.)

2. Pl. Lengyelországban, az 1921-es népszámlálásnak megfelelően, a 27 177 000 lakosból 18 632 000 (69,2%) a lengyelek, 8 532 000 (30,8%) az együtt élő nemzetiségek száma (Milicá Moldoveanu, 1926 Polonia, az „Anale de istorie”-ban, XXV. évf., 4/1979. 124. p.). 1930-ban a csehszlovák állam 14 730 000 lakost számlált, amelyből 9 757 000 (66,3%) a csehek és szlovákok száma, a többi 4 973 000 (33,7%) az együtt élő nemzetiségek: 3 318 000 (22,5%) német, 720 000 (4,9%) magyar, 569 000 (3,9%) rutén, 100 000 (0,7%) lengyel stb. (Belügyminisztérium Archívuma, továbbiakban Arch.M.I., dokum. alap, 546 sz. dosszié, 51. köt., 384. p.). Magyarország lakosainak száma 1930-ban 8 688 000, amelyből 92,1% a magyar lakosság, míg a fennmaradó 7,9% más etnikumokhoz tartozik: 479 000 (5,5%) német, 105 000 (1,2%) szlovák, 28 000 (0,3%) horvát, 7000 (0,1%) szerb, 5000 (0,1%) szlovén, 5000 (0,1%) lengyel, 1000 (0,02%) olasz, 37 000 (0,8%) egyéb (uo. 383. p.). Az 1930-as jugoszláviai adatok szerint az ország lakóinak száma 13 931 000; a szerbek, horvátok és szlovének együttesen 11 108 000 (79,8%), a többi más nemzetiségű, így: 496 000 (3,6%) német, 466 000 (3,3%) magyar, 9000 (0,1%) olasz, stb. (uo. 386. p.).

* Az együttélő nemzetiségek összetétele a következő: 1 426 000 (7,9%) magyar, 745 900 (4,1%) német (szász és sváb), 725 000 (4%) zsidó, 582 000 (3,2%) rutén és ukrán, 407 800 (2,3%) orosz, 365 700 (2%) bolgár, 262 000 (1,5%) cigány, 154 000 (0,9%) török, 105 000 (0,6%) gagauc, 51 500 (0,3%) cseh és szlovák, 50 800 (0,3%) szerb, horvát és szlovén, 48 100 (0,3%) lengyel, 25 000 (0,1%) görög, 22 000 (0,1%) tatár, 13 400 (0,1% alatt) örmény, 12 400 (0,1 % alatt) hucul, 4600 (0,1 alatt) albán, 61 300 (0,3%) egyéb (dr. S. Manuila, D. C. Georgescu, Populaţia României, Imprimeria natională, Bucuresti, 1937. 5051. p.; C. Verdes, Potenţialul de război a/ României, „Revista fundaţiilor regale”. VI. évf., 1939. ápr. 1., no. 4., 110–111. p.)

3. Arh.M.I., dokum. alap, 546. sz. d., 51. köt 383. p.

4. Uo. 384., 386. p.; „Le monde slave”, IV évf., 1927. november–december 11–12. sz.

5. Gheorghe Zaharia, Dezvoltarea României in anii 1919–1944, „Anale de istorie”, XXVI. évf. 1980/3. 41–46. p.

6. Const. Kiritescu, Istoria războiului pentru întregirea României. 1916–1919. 2. kiad. III. köt. Editura Casei şcoalelor, (f.a.) 385–502. p.

7.Afirmarea statelor naţionale independente şi unitare din centrul şi sud-estul Europei (1821–1923) I. köt. Editura Academiei R. S. România, Bucuresti, 1979. 197. p.

8. Gheorghe Unc, Vladimir Zaharescu, Din cronica relaţiilor româno-ungare în anii 1918–1920. „Anale de istorie”, XVII. évf. 1981/4. 116–117. p.

9. Const. Kiriţescu, im. III. köt. 494–495. p. 10. Arh. st. Bucureşti, Minisztertanács 426. dosz. 212–213. p.


11. Gheorghe Zaharia, im. 43. p.

2. Képek


1. Román csapatok Magyarországon. Válasz Musat, M.Tanasescu, F. cikkére.�KENDE János–SIPOS Péter

Román csapatok Magyarországon

M. Muşat és F. Tănăsescu írásának szemléletével nem kívánunk foglalkozni. Ezért nem fejtjük ki álláspontunkat a marxista történetfelfogásnak megfelelő módszerről, értékrendről, valamint az osztály és a nemzet viszonyáról. A jobb megértés érdekében csupán néhány ténybeli kiigazításra szorítkozunk.

1. A szerzők szerint a közép- és kelet-európai országok soknemzetiségű jellegét „az abszolutista nagyhatalmak heves elnemzetlenítő politikája, az idegen népcsoportok tömeges betelepítése” okozta. A Habsburg abszolutizmus, és ezt követően a dualista kormányzat azonban a történelmi Magyarországnak az 1920-as békeszerződéssel Romániához csatolt területein – tudomásunk szerint – nem hajtott végre olyan intézményes, nagyobb mérvű telepítéseket, amelyek a magyarság javára módosították volna a népesség etnikai összetételét. Ha erről újabban előkerültek volna hitelt érdemlő adatok, akkor ezeket publikálni kellene.

2. M. Muşat és F. Tănăsescu úgy vélik, hogy „Románia és Magyarország között az első világháború befejeztéig nem húzták meg a végleges határokat”. Tény azonban, hogy történelmileg kialakult, majd a nemzetközi jognak megfelelően mindkét fél részéről kölcsönösen elismert államhatár húzódott Románia és a dualista monarchia részét képező Magyarország között 1914 előtt.Még az 1915. július 2-i román minisztertanács is – az ország semlegességét deklarálva – elismerte az akkori határokat. Ez a helyzet csak a királyi Románia hadba lépésével változott meg. Egyébként évszázadokig nemcsak mindkét országban, hanem Európában és a világ többi részében is ezt tekintették – a létező, köztük hivatalos térképek tanúsága szerint is – „végleges”-nek.

3. A cikk szól „közismert katonai összecsapások”-ról, amelyeknek oka úgymond a demarkációs vonalon túl maradt „békés román lakosság mészárlása”, valamint az, hogy „a forradalmi kormány intervencióval fenyegette Romániát”; majd megemlíti a magyar Vörös Hadsereg 1919. július 19–20-i offenzíváját a román hadsereg ellen.

Minthogy a szerzők elmulasztották az egyes történelmi időszakok elválasztását, szükséges hangsúlyozni, hogy az említett állítások a Magyarországi Tanácsköztársaságra vonatkoznak.

A román burzsoá-földesúri királyságot a Magyarországi Tanácsköztársaság részéről fenyegető „intervencióval” kapcsolatos tényeket igen tömören az alábbiakban összegezzük:

A román Koronatanács a Magyarországi Tanácsköztársaság elleni fegyveres támadást 1919. április 10-én határozta el. A következő napon a vezérkari főnök parancsot adott a támadás megkezdésére. Az offenzíva célja a Vásárosnamény–Debrecen–Orosháza–Szeged vonal, majd azon túl a Tisza folyó volt. Április 15-ről 16-ra virradó éjszaka megindult a támadás, amely nem ütközött számottevő akadályba, néhány előőrsön kívül. Tehát a demarkációs vonal magyar oldalán nem volt Romániára veszélyt jelentő fegyveres erő.

A román hadsereg május 1-jén elérte a Tisza vonalát. Az előző napon a román kormány a párizsi Legfelső Tanácstól hivatalos jegyzékben kért felhatalmazást Budapest megszállására. Ezt nem kapta meg, mert a nagyhatalmak még előnyben részesítették a politikai eszközöket a proletárdiktatúra felszámolására. Nyilvánvaló azonban, hogy a román burzsoá államnem csupán új területek és hadizsákmánymegszerzésére törekedett, hanem már május elején közvetlen fegyveres erőszakkal kívánta megdönteni a Tanácsköztársaságot.

1919. június 14-én Clemenceau francia miniszterelnök ultimátumban követelte, hogy a magyar Vörös Hadsereg ürítse ki az északi hadjáratban elfoglalt területeket és vonuljon vissza a békekonferencia által véglegesnek nyilvánított határok mögé. Ígéretet tett arra, hogy „a román csapatokat abban a pillanatban visszavonják, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát”. A Vörös Hadsereg végrehajtotta a visszavonulást, a román csapatok azonban nem mozdultak. Kétségtelen volt, hogy az antant hamis ígéretével elámította a tanácskormányt. A Forradalmi Kormányzótanács július 10-én hozzájárult a Tiszántúl visszafoglalásáraindítandó támadás előkészítéséhez. Az offenzíva július 20-án indult meg. A túlerőben levő és sokkal jobban felszerelt román haderő 4 nap múlva már ellentámadásba ment át, a július 29-ről 30-ra virradó éjszaka átkelt a Tiszán és augusztus 4-én megszállta Budapestet.

4. A szerzők szerint – ellentétben az I. világháború idején Romániát elfoglaló német, osztrák–magyar


alakulatokkal, vagy az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatokkal – a román megszállás „nem volt megtorló és rabló jellegű”, a román katonai adminisztráció gondoskodott a lakosság ellátásáról, sőt „újra bevezette a forradalom által fölszámolt állampolgári és szabadságjogokat”(!). Eszerint tehát a2 1919-es román bojár-királyi megszállási rezsim haladóbb volt a munkáshatalomnál, szocialista Tanácsköztársaságnál, amely nemcsak „korlátozta”, hanem meg is szüntette a kizsákmányolás „jogát”. A napilapok megjelenését Budapesten szeptember 28-tól, tehát több mint másfél hónappal a főváros megszállása után engedélyezték. A szerzők szerint helyreállított sajtószabadság nélkülözhetetlen kelléke volt a román katonai cenzúra, amelyet minden lap címében is jeleztek. A román haderő bevonulását nem egy helyütt terrorisztikus események követték. Távolról sem teljes, és nem visszaemlékezésekbőI, hanem egykorú halotti anyakönyvekből, exhumálási jegyzőkönyvekből, diplomáciai és rendőri jelentésekből merített adatok szerint Kisvárdán, Hódmezővásárhelyen, Jászszentandráson, Monoron, Vácott végeztek ki politikai foglyokat és vöröskatonákat a román királyi csapatok. A kivégzettek zöme civil volt, s az áldozatok közt voltak 14 és 16 évesek is.

A román megszállás rendszeres kísérőjelensége volt a foglyok nyilvános botozása.

A román megszállók – egykorú plakátjaik tanúsága szerint – a tanácshatalom felszámolásáról, a vöröskatonák, kommunisták, forradalmi tisztségviselők kötelező bejelentéséről, kijárási tilalomról, cenzúráról, kivetendő hadisarcról intézkedtek. A román parancsnokság Budapesten első proklamációjában bejelentette: tilos bármilyen gyűlést tartani vagy akár az utcán 5 személyt meghaladó méretű csoportban közlekedni.

5. Kétségtelen, hogy a megszálló hatóságok szeptember végén, október elején hozzájárultak ahhoz, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek több gyűlést rendezzenek. Ennek oka az volt, hogy az MSZDP a Friedrich-kormány eltávolítását kívánta, ami egybeesett a román politika céljával. A bukaresti vezetés ugyanis olyan kormányt óhajtott volna hatalomra segíteni, amely teljesíti Románia további gazdasági és területi követeléseit. Úgy véljük, hogy a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetés részéről helyes lépés volt, hogy igyekezett kiaknázni az említett ellentét nyomán kialakult lehetőséget a munkásmozgalom érdekében. A cikkben említett „elismerés”-ről persze szó sem volt. Az MSZDP vezetősége november elején végül azért értett egyet a Horthy vezette Nemzeti Hadsereg bevonulásával a fővárosba, mert – Garami Ernő, vezető szociáldemokrata politikus szavaival – ,,a magyar hadsereg bevonulásának elhalasztása egyértelmű volt a román megszállás meghosszabbításával. Ennek ódiumát pedig nem vállalhattuk magunkra, annál is kevésbé, mert mindannyian a legmelegebben óhajtottuk, hogy az a megszállás minél hamarább érjen véget.”

6. A történelmi tényekhez tartozik: a román királyi hadsereg igen jelentékeny mennyiségű termelőeszközt, nyersanyagot, árucikket és járművet szállított ki Magyarországról. A leszerelt és elvitt gépek, berendezések értéke elérte a másfél milliárd aranykoronát. Csupán Csepelről 1516 gépet, 6000 tonna fémet és más anyagot vittek el, szinte teljesen leszerelték a Győri Ágyúgyárat, ahonnan 1930 gépet szállítottak el. Brăţianu miniszterelnök Clerk angol diplomatával közölte, hogy a rekvirálás mennyiségét az ellenséges területen, tehát Magyarországon, a különböző árucikkek 30%-ában maximálták. Ténylegesen ez inkább a minimumot jelentette... A román rekvirálás olyan méreteket öltött, hogy a többi, Magyarországtól jóvátételt kívánó szomszéd állam érdekeit féltve tiltakozott a párizsi Legfelső Tanácsnál. Ezért a budapesti antant tábornoki bizottság tiszteket küldött a tiszai vasúti átkelőhelyhez, hogy akadályozzák meg, vagy legalább regisztrálják a kiszállításokat. Borrow angol őrnagy 1919. október 6-i jelentése szerint október 4-ig 32 168 vagon és mozdony haladt át a Tiszán Románia felé, ebből 10 384 kifejezetten nem hadianyaggal, hanem egyéb árukkal megrakottan. S ezután még hónapok teltek el a román haderő teljes kivonásáig Magyarország területéről.


1. ...tisztelve egymás hitét, nyelvét, függetlenségét, �szabadságát... Hóman Bálint és Barbul Jenõ �levélváltása 194041-ben�GLATZ Ferenc

„... tisztelve egymás hitét, nyelvét, függetlenségét, szabadságát...”

1940-ben a királyi Románia elvesztette az 1918–19-ben szerzett területeinek jelentős részét. Besszarábia a Szovjetunióval egyesült, Dél-Dobrudzsát visszakapta Bulgária, legnagyobb területgyarapításának, Erdélynek északi felét pedig visszajuttatta Magyarországnak a német és olasz külügyminiszteri vezetés alatt hozott bécsi döntőbírósági ítélet. Az augusztus 30-i döntést követően szeptember 5–13. között a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe és a Székelyföldre. A visszacsatolt területen katonai közigazgatást vezetnek be, amely november 26-ig áll fenn.

Ennyi a kézikönyvekből is ismert eseménytörténeti háttere az alább közölt levélváltásnak. De hogy ezek az „események” milyen indulatokat, érzelmi viharokat váltottak ki az átélőkből, arról maguk a levelek vallanak. Szerzőik polgári, konzervatív értelmiségiek, majd politikusok. Valamikori jó barátok, akik 1918 óta nem találkoztak, nem is érintkeztek egymással.

Barbul Jenő ekkor már öreg, beteg ember, 67 esztendős, nyugdíjas. 1873-ban született az erdélyi Szamoslippón (Románia), magyarosodott román középosztálybéli családból. 1897-ben a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem hallgatói között találjuk, majd közvetlenül végzés után, 1900-tól az Egyetemi Könyvtár gyakornokai között. Doktori disszertációját 1900-ban „Az avasvidéki nyelvjárás” címmel védi meg. A kis dolgozat néprajzi ihletettségű táj- és népleírása arról tanúskodik, hogy szerzője alaposan ismeri és szereti Szatmár két nemzetiség – román és magyar – lakta vidékét. Ahol a hegyi patakok – mint írja – sok zúgót alkotnak, s ahová, a tiszta román falvakba is, feljárnak a magyar gubások gyapjút mosni, s le is telepednek. A román nyelv származásának kérdésében megkerüli a Dáciából vagy a Balkánról származtatás kérdését, de felfogásához mégis a valamikori, 10. század előtti Dáciából eredeztetés áll közelebb. Mindez nem vezet valamiféle kontinuitás kereséséhez. Az avasi románok ősének azokat a katonáskodó románokat tekinti, akiket Kun László a 13. század végén hívott be, s telepített le Máramarosban. Higgadt, tudományos felfogás a politikailag kiéleződött román–magyar vita előtti időkből.

Az Egyetemi Könyvtárban ismerkedik meg 1903-ban a még egyetemistaként kisegítő tiszt”-nek odakerült, nálánál 12 évvel fiatalabb Hóman Bálinttal. A ranglétrán együtt emelkednek – Barbul mindig egy-egy fizetési osztállyal Hóman előtt. Barbul 1904-ben könyvtártisztté lép elő (Hóman itt 1908-ban követi). 1914-ben Barbul már „egyetemi könyvtárőr”, ami az igazgatói cím utáni legmagasabb könyvtárnoki beosztás. (Hóman 1915-ben kapja meg ezt a kinevezést.) Ferenczi Zoltán igazgató, a neves irodalomtörténész keze alatt rendkívül színvonalas, és részben a későbbi években is barátságban maradt garnitúra tevékenykedik itt: a későbbi neves művészettörténész, Hóman jó barátja Pasteiner Iván, a neves történész Lukcsics Pál, az irodalomtörténész Dézsi Lajos. A fiatal Hóman közülük a legtehetségesebb: már huszonévesen több kisebb dolgozatot publikál tudományos folyóiratokban, társaságok választmányi tagságát kapja, környezete által is a jövő emberének tekintett történész és tudományos hivatalnok; aki ugyanakkor nagy társasági életet is él. S ez utóbbiban láthatóan jó társa Barbul Jenő, aki ekkor már használja neve előtt a „gaurai és sómezei” nemesi előnevet. Egyik belső híve a századelő pesti társasági élete vezéralakjának, Szemere Miklósnak, Krúdy barátjának és regényhősének. (Mint ismeretes, A vörös postakocsi főhősét Krúdy Szemeréről mintázta.) Mellette szerkesztősködik folyóiratánál a „Cél”-nál és a „Szent-Lőrinczi Céllövészeti Lapok”-nál. Feltehetően az ő révén jelenik meg Hóman dolgozata is a folyóiratban. A két jó barát könyvtárnok még egy utcában is lakik: a könyvtártól nem messze eső, ekkor kiépülő Baross utcában.

Miután Erdély Romániához kerül a világháború után, Barbul hazamegy s kinevezik a nagy múltú kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatójának. Politikai szerepet is vállal a királyi Romániában: szülőföldje – Szatmár megye – mandátumával két cikluson át parlamenti képviselő. 1935-ben megy nyugdíjba.

Hóman Bálint a háború után – mint az olvasó lexikonjainkban olvashatja – gyors és dicséretes tudományos, s legalább ilyen gyors, de rosszkimenetelű politikai karriert fut be. Könyvtár –, majd múzeumigazgató az 1920-as években, s megírja barátja, Szekfű Gyula társaságában a korszak reprezentatív történeti összefoglaló művét, a Magyar Történet-et. 1932-ben Gömbös Gyula kormányában vallás- és közoktatásügyi miniszter, s egy évtől


eltekintve 1942-ig tagja minden kormánynak. Így ő áll a VKM élén 1940-ben, Teleki Pál kormányában is, a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszacsatolása idején. A bevonulást követően természetesen azonnal Erdélybe látogat.

Talán azt is mondhatnánk, politikai pályafutása mintegy reprezentálja a két háború közötti politikai vezetés lépésről lépésre bekövetkező útvesztését. Történészként meggyőződése, hogy a magyar politika fő kérdése az elszakított területek, a történelmi Magyarország visszaszerzése. S miután 1938-ban Németország bekebelezi Ausztriát, majd Cseh- és Morvaországot és a területi sikerek mellett diplomáciai téren is biztosítja hatalmát Közép-Európában, Hómannak meggyőződésévé válik, hogy Magyarország csakis Hitler mellett érheti el revíziós céljait. Ezen célok érdekében tartja szükségesnek a németeknek teendő belpolitikai engedményeket is. A néhány évvel korábban a liberálisok és a jobboldali reformnemzedék közvetítőjéből, a nagy tekintélyű tudósból a kormányon belüli jobboldal egyik miniszter-exponense lesz.

Ugyanakkor Hóman, ahol az általa szükségesnek gondolt külpolitikai kényszer nem kívánja, megőrzi liberális elveinek maradékát. Így a nemzetiségpolitika területén is. Fő támasza gróf Teleki Pálnak, aki a magyar érdekekre hivatkozva igyekszik türelmes nemzetiségpolitikát megvalósítani a visszacsatolt területeken. Levonván a következtetést a magyar kormányok 1918 előtti nemzetiségpolitikájának hibáiból, vallja: ha azt akarjuk, hogy a visszakerült szlovák, román nemzetiségű lakosság kötődjék a magyar államalakulathoz, akkor biztosítani kell számukra a nemzetiségi lét alapjait is. Ez a megfontolás áll azon türelmes nemzetiségpolitikai intézkedések mögött, amelyet a „kultusz” – ahogy a hatalmas termetű és díszmagyarban furán festő Hómant kortársai nevezték – levelében is említ fiatalkori barátjának, s amelyekből a valóságban – nem utolsósorban a magyar politikai élet állandó rákfenéje, a helyi igazgatási szervek jóvoltából – oly kevés valósult meg. És a mindennapok embere ezt a valóságot érzékelte, látta...

Végül egy személyes emlék. 1972-ben egy évet töltöttem külföldi intézetben, korombéli fiatal román kollégával. Hosszú, éjszakákba nyúló viták oldották csak fel ellenérzését. Néki ismertettem először – nyári itthoni szabadságomról visszatérve – a Hóman hagyatékában rejlő levélváltást, mint akiúttalanságba vesző viták dokumentumát. Azóta vagyunk barátok. Most, 12 esztendő után, mikor újra és újra lángra lobban az „évezredes” érvelés történészek, publicisták között, talán nem érdektelen egy letűnt kor mába is visszamaradt rögzüléseire figyelni.

DOKUMENTUM

1

Nagyméltóságú

Dr. Hóman Bálint úrnak

vallás- és közoktatásügyi miniszter Budapest

Kegyelmes Uram,

Kedves Barátom,

Közölték velem, hogy legutóbbi kolozsvári hivatalos látogatásod alkalmával fölkerested az Egyetemi Könyvtárt és az ott talált példás rend és tisztaság feletti teljes megelégedésedet fejezted ki. Hallom, különösen megörvendeztetett az a körülmény, hogy a tisztelgő tisztviselők között ott találtad azt a régi magyar gárdát, melyet 1919-ben a román kormány átvett és mindvégig megtartott magas állásaikban. Ott találtad Valéntiny Antal főkönyvtárnokot, Kelemen Lajos főlevéltárost, Monoki, Balogh, Andrásovszky könyvtárnokokat, Balogh Margit gépírónőt, Nagy József, Erdei Farkas, Máthé, Kovács stb. laboránsokat..., hiányoztak a régiekből csupán azok, akik elhaltak, vagy a korhatár miatt nyugdíjba mentek, mint jó magam is.

Jól tudod, a könyvtárnak 1920-tól 1935 szeptemberéig, tehát 15 éven át, én voltam a vezérigazgatója és magyar–román munkatársaim közreműködésével igyekeztem azt európai színvonalra emelni.

Kormányaim intencióinak megfelelőleg a régi magyar személyzetből kivétel nélkül megtartottam azokat, akik letették a kötelező hűségesküt és soha sem tettem különbséget magyar és román munkatársaim között az előbbiek rovására. Amint hallom, ezt Előtted egyhangúlag elismerték a magyar tisztviselők és hangoztatták, hogy szigorú, de jóakaratú, igazságos főnökük voltam.

Kedves Bálint, mi régi jó barátok vagyunk. Közel 20 esztendőt töltöttünk együtt mint könyvtárnokok a


budapesti Egyetemi Könyvtárban, mint egymást megbecsülő, szerető kollégák. Mindig tiszteltem, becsültem Benned a munkás, nagytehetségű férfiút, és az igazi magyar, nemes gondolkodású feddhetetlen jellemű urat és hosszú évekre terjedő barátságunk igazolja, hogy Te is hasonló érzelmeket tápláltál velem szemben.

Ez a barátság jogosít fel engem, hogy jelen soraimmal felkeresselek és megkérdezzem Tőled, hogy kolozsvári tapasztalataid után, mit szólsz ahhoz a kegyetlen bánásmódhoz, melyben részesül az Erdély átengedett részén lakó szerencsétlen román lakosság?

Hiszem, fájó szívvel értesültél, mint gyilkolják az ártatlan, fegyvertelen aggokat, asszonyokat, gyermekeket. Hogy üldözték ki vagyonukból, mily megalázó módon vagonozták be a román intellektüeleket vasúti kocsikba. Püspököket, papokat, úrinőket, gyermekeket együtt, negyvenet egy-egy kocsiba és étlen-szomjan tologatták őket 2-3 napon át a síneken, míg végre áttették, aléltan, sok esetben a szenvedésektől, kínoktól őrjöngő állapotban a határon1.

Kedves Bálint, Magyarország kultuszminiszterétől és az igazi magyar úrtól kérdezem, megengedhető-e ez az eljárás a 20-ik században? Megfelel vajjon ez a bánásmód az eviani döntőbírósági ítélet szellemének?..., mely állítólag békét és barátságot óhajtott teremteni a népek között Kelet-Európában!

Mi Bálint, ifjú korunkban egy magyar–román barátságról álmodoztunk. Úgy gondoltuk, hogy ez közös életérdekünk. Itt a szláv tenger közepén él két nem szláv nemzet: magyar és román, körös-körül veszik az oroszok, bolgárok, szerbek, bosnyákok, horvátok, ruthének, tótok. Egy igazi szláv óceán és ennek közepén a kis magyar–román sziget kitéve a teljes nemzeti megsemmisülésnek egy erős vihar esetén. És egyformán mindketten. Ilyen körülmények között, megindokolható, megengedhető-e ez a gyűlölködő, bosszúból fakadó eljárás? Hová vezet ez? A visszacsatolt Erdély területén él közel 1 400 000 román egy tömegben, kiirtható, kiüldözhető-e ez a hatalmas tömeg?2 Hová jutnánk, ha a román kormány szintén bosszúból a „szemet-szemért” a „fogat-fogért” politikai elvre helyezkedve hasonló bánásmódban részesítené a Romániában élő magyarokat?!3 Isten óvjon bennünket! Gyűlölködő politikával mészárolhatjuk egymást kegyetlenül, de román–magyar barátságot nem teremthetünk sohasem!

Téged a régi barátsággal üdvözöl

régi, igaz híved:

Dr. Barbul Jenő

2

41. január 29.

Méltóságos

dr. Barbul Jenő

ny. könyvtári főigazgató úrnak

Bukuresti

Kedves Jenő!

Rendkívül nagy elfoglaltságom és hivatalos utazásaim miatt csak most jutottam abba a helyzetbe, hogy múlt hó első napjaiban vett szíves, soraidra részletesen válaszolhassak. A késedelemért elnézésedet kérem.

Magam is örömest emlékezem vissza a budapesti Egyetemi Könyvtár hivatali szobáiban együtt töltött másfél évtizedre s mindig szíves és barátságos érintkezésünkre. Én is emlékezem a magyar és román népek egymásrautaltságáról s a megértés szükségességéről folytatott beszélgetéseinkre. Sajnos, az akkor remélt közeledés helyett nem sokkal utóbb teljes eltávolodás következett be, nem ugyan a népek, hanem a történelmi múlttal és a tényleges viszonyokkal szemben egyaránt érzéketlen államférfiak jóvoltából. Az erdélyi magyarságnak húsz év alatt igen nagy megaláztatást és kegyetlen sérelmeket kellett elszenvednie. Ha akadtak is oly megértő és humánus állami főtisztviselők aminő a magyar tisztviselők tanúsága szerint Te is voltál, az új urak túlnyomó része minden eszközt felhasznált ősi földjén élő magyar népünk életének megkeserítésére, gazdasági és kulturális törekvéseinek elgáncsolására, jóvoltukból mély, szinte már áthidalhatatlan szakadék támadt az erdélyi magyar és román nép között, amikor a múlt nyáron bekövetkezett a nagy fordulat.


Az ezeréves magyar államterület jókora erdélyi részének visszakerülése alkalmával a magyar kormány mégsem élt megtorlással, sőt minden eszközzel elő kívánta és kívánja ma is mozdítani a bizalom és megértés szellemének kialakulását. A Miniszterelnök Úr tüstént a bevonulás után érintkezésbe lépett a románság egyházi és világi vezetőivel. Meghallgatta panaszaikat és kívánságaikat és propozíciót kért tőlük azon román nemzetiségű személyekre vonatkozólag is, akik a magyar képviselőházba behívhatók volnának. Hogy ez a behívás mindeddig nem történt meg, az kizárólag a román kormánynak a megegyezés kérdésében tanúsított magatartására és a Dél-Erdélyben maradt magyarok ezreinek kiűzésére vezethető vissza, mely események igen rossz hangulatot teremtettek a magyar közvéleményben s a Miniszterelnök Úr nem kívánta a román képviselőket esetleges tüntetések központjába állítani4. Minálunk minden hivatalos személy és Erdély magyar lakossága is a megértést kívánta és munkálta. Sokat szenvedett erdélyi magyarok hangoztatták előttünk ennek szükségességét. Mi pedig, a kormány tagjai, a hatósági közegekkel együtt igyekeztünk ezt a megértő szellemet munkálni. Magam állami eszközökkel gondoskodtam az önként távozott román tanítóknak román nyelven beszélő tanítókkal való pótlásáról; nehogy a nép fiai nélkülözzék az anyanyelven való oktatást. A tényleges szükséglethez képest gondoskodtam román tannyelvű középfokú iskolák, illetőleg osztályok fenntartásáról és felállításáról. Az ősi székhelyén új életnek induló kolozsvári magyar egyetemre minden korlátozás nélkül felvétettem a jelentkező román hallgatókat. A román papokat a többiekkel azonos elbánásban részesítem, nekik a folyamatban lévő adatfelvételek befejezéséig kifizethetetlen kongruára előleget adtam s ezt épp a közeli jövőben kívánom kiegészíteni. Az állásukban maradt román tanítókat, éppúgy, mint többi minisztertársaim a tisztviselőket, nagy számban erősítettem meg hivatalukban. Ezekkel az intézkedéseimmel csak jellemezni kívánom, mily szellemben foglalkozunk a magyarországi román nemzetiség ügyeivel5. A béke és megértés szelleme vezetnek, mert célunk az ittlévő sokfajta nép együttélésének megkönnyítése, gazdasági és művelődési fejlődésüknek előmozdítása magyar hazánk javára. A magyarországi románok helyzete sokkalta biztonságosabb, életük sokkal nyugodtabb, mint a magyaroké volt Erdélyben húsz év alatt s aminő ma is román impérium alatt maradt magyar véreinké.

Nálunk nem fordultak elő fegyveres összeütközések a lakosság különböző csoportjai között. Ha a bevonulás alatt, vagy az azt közvetlenül követő időben szükség is volt erélyes katonai intézkedésekre, és kemény ítéletekre, ilyesmire minden esetben csak megtorlásképpen került sor, ha lelketlen izgatás hatása alatt egyesek vagy kisebb csoportok fegyverrel támadtak a magyar honvédekre, merényleteket követtek el, avagy tettleg ellene szegültek a hivatalos rendelkezéseknek. Ha történt is néhány száz kiutasítás – szemben ezer meg ezer magyar kiüldözésével – s ennek során némelyeket érdemtelenül ér személyükben sérelem, ez csupán válasz volt arra, hogy a déli részekről ezrével menekültek hozzánk magyarok, akiknek életét zaklatásokkal elviselhetetlenné tették s akiket ha nem is hivatalos papírral, de nyomatékos figyelmeztetéssel távozásra hívtak fel. A kormány és a hadsereg főparancsnoksága minden egyes ilyen esetet szabályos vizsgálat tárgyává tett s ezek eredménye alapján tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nálunk a román üldözésekről beszélni nem lehet.

„Ártatlan gyermekek, gyenge asszonyok és fegyvertelen aggok gyilkolásáról, a román intellektüeleknek vagyonukból való kiüldözéséről” meg – amiről leveledben írsz – éppen semmit nem tudunk, legfeljebb a romániai sajtó és rádió hangulatkeltő gonosz közleményeiből6. Engedd meg, Kedves Barátom, hogy őszinte csodálkozásomnak adjak kifejezést afölött, hogy ilyen híreszteléseknek Hozzád hasonló műveltségű urak is hitelt adtak, különösen Te, aki oly jól ismersz bennünket magyarokat és ismered történelmünket is. Ezek a hírverések sajnos nagyon elrontották nálunk a hangulatot és csupán arra voltak alkalmasak, hogy az elmúlt húsz esztendőre visszaemlékező magyarokból újra az elkeseredés érzéseit váltsa ki és szemrehányásokat a hatóságokkal szemben, melyek még most sem hajlandók a szeget-szeggel elve alapján kemény büntetéssel sújtani a mindezekben ártatlan hazai román tömegeket.

De ha már így van, hogy hitelt adtatok ezeknek a híreszteléseknek, megértem, ha fáj Neked, mikor arról értesültél, hogy néhány száz kiutasított román intellektuel vasúti teherkocsikban szenvedett két-három napig. Nagyon is megértem, mert felelevenedik lelkemben a húsz év előtti események emléke, mikor fővárosunk és nagyobb vidéki városaink pályaudvarain hónapokig ezerszámra álltak vasúti teherkocsiban a román üldözés elől menekülő és Erdélyből tömegesen kiutasított magyar tisztviselők, iparosok, kereskedők és más értelmiségiek. Mi nem voltunk berendezkedve akkor kétszázezer kiutasított és kiüldözött magyar méltó elhelyezésére; kénytelenek voltunk hónapokon át meghagyni őket a román kormány által elszállításukra rendelt „marhaszállító kocsikban”; kénytelenek voltunk tehetetlenül nézni, hogy sok jó magyar ily körülmények között halt meg és született, közöttük nem egy személyes ismerősöm is.7

De ismétlem, amit levelem elején mondottam, mi feledni igyekezünk ezeket az emlékeket, semmiféle megtorlás szándéka nem forog eszünkben, mert tudjuk, hogy együtt és egymás mellett élő népeknek kölcsönösen megértésre és bizalomra van szükségük, nem perlekedés és acsarkodás, hanem békés munka a hivatásuk. Sajnos, eddig nem tapasztaljuk, mintha ezt a felfogásunkat a másik félen is osztanák s épp ezért örülök, hogy


leveled nyomán mindezeket elmondhattam Neked. Remélem, hogy ha a tényeket és álláspontunkat ilyképpen megismerve, arról a Magad ismerőseit s netalán hivatalos személyeket is tájékoztatni tudsz, igen nagy mértékben mozdíthatjuk elő a gonosz hírkeverők és ravasz zavartkeltők munkája nyomán támadt légkör tisztulását.

Az én felfogásom és gondolkodásom történeti tanulmányaimban gyökerezik, semmiben sem változott azóta, amióta együtt dolgoztunk a könyvtárban. Osztja ezt velem a magyar kormány minden tagja és minden számottevő magyar tényező s ennek a felfogásnak kívánunk hivatalos minőségben és a társadalmi életben is mindenkor érvényt szerezni. A loyalitással szemben azonban loyalitást, az őszinteségért őszinteséget kell kívánnunk, mert különben a kölcsönös bizalom és megértés kialakítására irányuló minden igyekvésünk kárba menne. Igazad van abban, hogy „gyűlölködő politikával sohasem teremthetünk román–magyar barátságot” – de hozzá kell tennem –, mi sohasem folytatunk s jövőben sem kívánunk ily gyűlölködő politikát folytatni.

A régi barátsággal üdvözöl

igaz híved

3

Kedves Bálint,

Csak a napokban kaptam meg f. évi január 29-ikén kelt szíves leveledet és mindenekelőtt kérlek, fogadd köszönetemet, hogy nagy elfoglaltságod dacára szakítottál annyi időt, hogy részletesen válaszolj egy régi, Téged igazán tisztelő híved bizalmas soraira.

Végtelenül sajnálom azonban, hogy leveled elolvasása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az az eszme, melynek érdekében felkerestelek és amelynek én egy emberöltőn híve voltam, utópia. Most már hiszem, hogy egy esetleges magyar–román megegyezésről, testvériségről álmodozni, kárba veszett dolog. Ha mi ketten sem tudjuk megérteni egymást, mit várhatunk olyan emberektől, akik egyrészt nem ismerik olyan jól a lefolyt eseményeket, mint mi ketten és talán a tárgyilagosság és elfogulatlanság sincs meg bennük olyan mértékben, mint mi bennünk.

Te, Kedves Bálint, még fiatal ember vagy, hiszem, megéred még azt az időt, mikor mindenki belátja majd, hogy mennyire üdvös lett volna, ha az a két nemzet: magyar és román, mely évszázadok óta él egymás mellett az óriási szláv tenger közepén, megértette volna egymást és gyűlölködés helyett örök barátságot, véd- és dacszövetséget kötött volna, tisztelve egymás hitét, nyelvét, függetlenségét, szabadságát...

Fogadd kedves Bálint szívélyes üdvözletemet mellyel maradtam igaz híved:

Barbul Jenő

Herkules-fürdő 1941. május 16.

Jegyzetek

1. Az atrocitásokat a miniszterelnökségre jelenteni kellett. A bevonulás után a szenvedélyek elszabadulásáról, a helyi hatóságok korlátolt magatartásáról vö. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Bp. 1967. 286–287. p. A tisztviselő-kérdésről uo. 296–297. p.

2. Valójában visszakerült: 2 185 546 lakos, melynek 51,4%-a magyar, 42,11%-a román.

3. Lásd Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar–román viszony, 1940–1945. Bp. 1968.

4. Lásd juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája 1939–1941. Bp. 1964.

5. Vö. Barcs Sándor: Budapest–Nagyvárad. Találkozások Teleki Pállal c. cikkét a História 1984/2. számában. 6. Ezekről az esetekről vö. Tilkovszky i. m.

7. Vö. Szabolcs Ottó: Tisztviselők az I. világháború után c. cikkét a História 1982/1. számában.

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Fond 15.


2. Képek


1. Kurkó Gyárfás (19091983)�LIPCSEY Ildikó

Kurkó Gyárfás

1909–1983

Kurkó Gyárfás a romániai magyarság politikai vezetője, népi író, 1909. december 2-án született Csíkszentdomokoson. A csíkszeredai és szászrégeni iskolaévek után Brassóban lakatosmesterséget tanult. 1934-ben egyik alapítója a román parlamentben és szenátusban is jelentős számú képviselővel rendelkező Magyar Pártból kivált baloldali szervezetnek, a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének (MADOSZ), amely a társadalom demokratikus átalakítását, a kisebbségek egyenjogúságát és a közép-európai népek sorsközösségét írta zászlajára. A MADOSZ 1935 szeptemberében szövetséget kötött a Groza-féle radikális parasztpárttal, az Ekésfronttal, s ennek nyomán bontakozott ki Romániában a népfrontmozgalom. 1937 októberében a Marosvásárhelyi Találkozón, a magyarság demokratikus parlamentjén Kurkó tagja volt a kisszámú MADOSZ-küldöttségnek; a szervezet első országos értekezletén megválasztotta elnökké, az év végi parlamenti választásokon pedig Csík megye jelöltje volt. 1939-ben az ún. kolozsvári „Népi Találkozó”-n a – Vásárhelyi Találkozón domináns – Tamási Áron-féle értelmiségi-polgári iránnyal szemben ő egy, a parasztságra és a munkásságra alapozott demokratikus magyar mozgalom kimunkálásán dolgozott.

1940. június 19-én a MADOSZ több vezetőjével, kommunista értelmiségiekkel, szociáldemokratákkal együtt letartóztatták a román hatóságok és Caracalba (Oltenia) szállították. November 7-én kiutasították az országból és Tordánál áttették a magyar határon. Itt a csendőrök keze közé került, akik visszaadták a román hatóságoknak. Mivel 1943-ban nem tett eleget az Antonescu hadseregébe szóló behívásnak, a brassói Fellegvárban bebörtönözték, ahonnét csak 1944. augusztus 23. után szabadult.

1944. szeptember elején, az aradi és tordai magyar betörés idején Kurkó és Csákány Béla, a MADOSZ két vezetője felkereste a Gyulafehérváron háziőrizetben lévő Márton Áron római katolikus püspököt, aki már 1944. május 18-án, a magyar egyházi vezetést megelőzve tiltakozott a deportálások ellen, és egy háborúellenes népfrontmozgalom érdekében a baloldallal is hajlandó volt kapcsolatba lépni. (Nem ez volt az egyetlen találkozó és politikai eszmecsere Erdély katolikus püspöke és a MADOSZ, illetve jogutóda, a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ elnöke között. 1945 júniusában Márton Áron 3 millió lejes adományával hozták létre az ún. „Petőfi alapot”, a romániai magyarság önsegélyező pénzügyi alapját – ez biztosította két esztendeig a tanügy és a színházak személyzete részére a fizetéseket; 1946 nyarán segítséget nyújtott az aszály sújtotta megyéknek, gyereküdültetést vállalt stb.; s hozzá fordult Kurkó az 1946-os országos választások előtt is, hogy támogassa a Magyar Népi Szövetséget.)

1944. október 16-án a Brassóba összehívott országos értekezleten határoztak arról, hogy Magyar Népi Szövetség néven újjáalakul a MADOSZ, mely a magyar néptömegek és a román demokraták bizalmát egyaránt élvezte. A bizalom kölcsönös volt, ugyanis a két világháború között, egyedül a kommunista párt nem ismerte el a versailles-i békerendszert, és határozatba foglalta a népek önrendelkezésének elvét. Mivel a háborúból való kiugrást követő koalíciós kormányok lényegében – bizonyos reformintézkedéseket kilátásba helyezve – a két világháború közötti rendszer jogfolytonosságának alapján állottak, a baloldali pártok kidolgoztak egy, az ország szocialista átalakulását is tervbe vevő programot, és ezt az Országos Demokrata Arcvonal jelöltjének, a Groza-kormány megalakulásának függvényévé tették. Az MNSZ október elején csatlakozott az Országos Demokrata Arcvonalhoz, amelynek az volt a legelső célja, hogy a két koalíciós partnert, a Brăţianu-féle Nemzeti Liberális Pártot és a Maniu vezette Nemzeti Parasztpártot háttérbe szorítsa.

Az MNSZ, az erdélyi magyarok népfrontos alapon megszervezett tömegszervezete Kurkó Gyárfás elvi és gyakorlati irányítása alatt elismert szerepet játszott mind az ország demokratikus és szocialista átalakításában, mind a nemzetiségi egyenjogúság kivívásában. Tizenhat ügyvéd iktatta, rendezte, irányította a beérkezett iratokat, panaszokat – ennek alapján tekintették sokan panaszirodának az egész szövetséget. A szervezet levéltára felmérhetetlen kincseket rejt magában, de – sajnos – még az egykori vezetők számára is hozzáférhetetlen.

Közép-Európa – és természetesen Erdély – számára a háború befejezése új korszakot nyitott. Románia és Magyarország hivatalos politikáját 1940. augusztus 30. után sajnálatos módon olyan kölcsönösség jellemezte, amely diszkriminálta a kisebbségeket. Az anyaországi rezsim nagy bűne – mondották az erdélyi magyarok –, hogy hozzá nem értéssel avatkozott be az észak-erdélyi közéletbe, hivatalossá tette az intoleranciát, terrorizálta a


baloldalt, és súlyos károkat okozott az itt élő népek egymás közötti kapcsolatában is: először a románokat, majd a zsidókat téve másodrendű állampolgárokká. Természetesen a diktatúrák Romániája sem fukarkodott a válasszal: üldözték a baloldalt, a magyar értelmiség internáló táborokba került, de nemzetisége, vallása föladásáért cserébe bárki bármit megkaphatott. A feszültségek levezetésére – mint annyiszor a történelemben – a zsidóságot és a magyarságot tették meg bűnbaknak. Jól látta tehát Kurkó, hogy „amikor az ország munkássága magasabb bért és földművestársa földet követelt, hogy leszereljék jogos harcait, az áldemokraták »üsd a magyart«-t üvöltöttek. Mentők jelentek meg, vallásváltoztatást, más pártba lépést helyeztek kilátásba, és nem lesz bántódásuk. Az igazi demokrácia nem tehet nemzetiségi különbséget demokrata állampolgárok között.”1944. augusztus 23. után, az esetleges észak-erdélyi kilengések ellensúlyozására Dél-Erdélyben túszokat szedtek, ismét csak a magyar értelmiség köréből, de kommunisták, baloldaliak, Nansen-útlevéllel rendelkezők, sőt a Horthy-hadseregben a katonai szolgálatot megtagadó magyar földművesek is munka- és internáló táborokba kerültek: Méliusz József szerint 50-60 000 magyar került a két „haláltábor”, Földvár és Hídvég, valamint Tîrgu Jiu, Livezeni, Sárkány, Brád,.Craiova, Dealul, Mănăstirea stb. internáló és munkatáboraiba 1944–1945 folyamán. Az előrenyomuló szovjet hadsereg háta mögött pedig megalakultak a Maniu-gárdák, amelyek rettegésben tartották Székelyföld lakosságát – ismét csak a kölcsönösség jegyében: Ippért és Ördögkútért cserébe Csíkszentdomokossal és Szárazajtával fizettek... A sorozatos terrorcselekmények miatt a szovjet katonai hatóságok 1944. november 14-én 24 óra alatt kiparancsolták a román közigazgatást Észak-Erdélyből és közös magyar–román autonóm irányítás alá helyezték; a SZEB indokolása szerint: mivel a hadban álló Szovjetunió békességet akar a háta mögött, addig tartják fönn az átmeneti állapotot, amíg Romániában nem alakul egy, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát biztosító kormány. Amikor a polgári pártok 1944 őszétől kezdve a kollektív felelősségre vonást és kitelepítést a romániai magyarságra is ki akarták terjeszteni, akkor egyedül a román baloldal utasította vissza, hogy a bűnbak szerepét – mint tegnap a zsidósággal – most a magyarsággal játszassák el. Ezt figyelembe véve nyilvánvaló: számukra nem volt más alternatíva, mint egy baloldali kormány, adott esetben a Groza-kormány támogatása. S azok szava háttérbe szorult, akik nem látták felhőtlennek a magyarság jövőjét, hiszen a kormányfő első nyilvános szereplése alkalmával arra tett fogadalmat, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása egyrészt „a demokrácia próbaköve” lesz Romániában, másrészt a két ország közötti gyümölcsöző jószomszédi viszony alapja is. Groza elgondolása szerint az általános európai integrációban kialakul a közép-európai országok szoros együttműködése is, melynek első lépése a vámunió, amin „az árucikkek és szellemi értékek és személyek szabad forgalmát”, az útlevélkényszer eltörlését, a határok jelképessé válását értette.

Kurkó Gyárfást elgondolásai alapján az erdélyi hagyományok követőjének, reálpolitikusnak tekinthetjük. Felismerte, hogy a háborúból való kilépéssel elkésett a magyarság, tehát a jövőben vállalnia kell ennek minden következményét. Bár az álom, Erdély autonómiája őt is megérintette, mégis azt mondta: ilyen körülmények között nem lehet szó „nemzeti elkülönülés”-ről, de annál inkább politikai, gazdasági szempontból is önálló nemzetiségi szervezetről, amelyben helye van minden demokratikus érzelmű, a társadalmi változásoknak elkötelezett magyarnak. Vállalta azt a románok szemében nem mindig népszerű felfogást, mely szerint az erdélyi magyarság harcolni fog a jogegyenlőségért, hogy biztosíthassa sokoldalú fejlődését: nyelvhasználatát a közéletben, a hivatali és magánéletben, hagyományai ápolását. És vállalta azt a saját nemzete tagjai körében sem egyértelműen népszerű állítást, hogy Romániában kell megtalálniuk boldogulásukat, ki kell venniük részüket az ország újjáépítésében a román demokraták oldalán. A román politikusok jelentős része, Grozától kezdve Lucán, Gheorghiu-Dejen keresztül a romániai magyarokat tekintette legfőbb támaszának a történelmi pártokkal szemben. A támogatásért Kurkó nem kért és várt mást, mint tényleges jogegyenlőséget. Nem tűnik megalapozottnak azonban az az állítás, hogy az MNSZ és Kurkó rátartibb magatartással, nagyobb biztosítékokkal olyan státust is elérhetett volna, mint a szlovákok Csehszlovákiában. Amíg a nemzetközi helyzet megváltozása, a világ két részre szakadása, majd a szocialista táboron belüli ellentétek nem befolyásolták károsan az egyes országok, így Románia belpolitikai életét, a romániai magyarság helyzetének alakulása mindenképpen Kurkó Gyárfást igazolta, akár a román–szovjet fegyverszüneti szerződés 19. pontja által támasztott reményeket – miszerint Erdély, „vagy annak nagyobb része” tartozik a jövőben Romániához –, akár a jogegyenlőség alakulását nézzük.

Az 1945. év ígéretesen indult: megkezdte magyar adását a román rádió, magyar egyetem nyílt Kolozsvárott, és az MNSZ a magyarság minden problémájának orvoslására ígéretet kapott. Az év végén pedig megtörtént a hivatalos kapcsolatfelvétel a két ország között.

„Megalkuvással nem győzhet a demokrácia” – adta ki a jelszót az új esztendőben Kurkó. A jövő függ attól – folytatta –, hogy minden jogos nemzetiségi igény kielégítésére megnyerjék a román demokratákat.

Kurkó szívós és meg nem alkuvó munkájának nem kis része van abban, hogy 1945–1946 között létrehozhatta az erdélyi magyarság alapvető nemzetiségi intézményeit: szakiskolákat, egyetemeket, kiadókat, színházakat, sajtót,


s többé-kevésbé biztosították számára a hivatali, a köz- és a mozgalmi életben, tömeggyűléseken, hivatalos kiadványokban stb. nyelvének használatát. A szervezet eljárt a romániai magyarságot érintő legkülönbözőbb ügyekben is. Pl. tragikus hangvételű távirata után rendelte el a kormány 1945 áprilisában az internáló táborok felszámolását; figyelemmel kísérte a földosztást a nemzetiségi vidékeken; elérte az állampolgársági listáról lemaradt kb. 300 000 magyar ügyének rendezését; a CASBI, az ellenséges javakat kezelő intézmény által lefoglalt, de háborús bűnöket el nem követett magyarok javainak visszaadását; az észak-erdélyi magyar és dél-erdélyi románok között lebonyolított lakáscserék, ingatlanvásárlások visszaperlésekor elkövetett jogtalanságok orvoslását stb.

Az 1946. évben a romániai magyarságnak belpolitikai téren a választásokkal kapcsolatban kellett színt vallani, külpolitikai téren a békeszerződést illetően választ adni. Az MNSZ véleményét Erdély kérdésében már 1946-ban megfogalmazta: miszerint ez nem határkérdés, hanem a demokrácia kérdése. Kurkó Gyárfás vallotta: egy ország érettségének, európaiságának mértéke a demokrácia fejlettségi szintje, és ebben, mint a belpolitika egyik alapkérdésének, a nemzetiségi kérdésnek különleges helye van. A béketárgyalások anyagának, a nagyhatalmak állásfoglalása alakulásának ismeretében azt kell mondanunk: nem volt más alternatíva, mint hogy a romániai magyarság kivegye részét az ország építésében, s remélje, mint azt Kurkó is tette, hogy „a történelem adta új keretek között magyarok vagyunk és magyarok maradunk”. Oka mind az aggodalomra – lásd a csehszlovákiai magyarok helyzetét –, mind a bizakodásra megvolt. Kurkó szorgalmazására, a kormány jóváhagyásával egy nap leforgása alatt dolgozta ki és fogadta el az MNSZ II. kongresszusa 1946 júniusában a nemzetiségek kollektív jogvédelmétbiztosító nemzetiségi törvénytervezetet, amely az MNSZ-t elismerte a magyarság érdekképviseleti szervének, 15% esetében a belső ügyintézésben is biztosította a nemzetiségek nyelvének használatát és lehetővé tette magyar tanácsadó testületek felállítását a minisztériumokban, intézményeknél stb. Sajnos azonban a novemberi választási győzelem mámorában, amelyhez az MNSZ a maga félmilliós szavazatával a hazai és nemzetközi közvélemény szerint is döntő mértékben járult hozzá, a nemzetiségi törvénytervezet törvénybe iktatása elmaradt. (A választások fölényes baloldali győzelméhez szolgáljon adalékként a Groza-kormány 1947-ben megválasztott nemzetiségi miniszterének emlékeiből előkerült adoma: Mari néni dicsekszik ekképp: „Jaj lelkem, én már 11.-szer szavazok az MNSZ / SZDP, RKP stb./ listájára!”)

A kudarc ellenére Kurkó szerint az MNSZ nagyfokú érettségéről és politikai önállóságáról tett tanulságot, amit a magyar gazdasági szervezetek megerősítésével akart stabilabbá tenni. „Politikai szervezetünk önállósága a stabil gazdasági alap megszilárdítása nélkül csak látszatönállóság” – vallotta, s ettől kezdve harcolt az 1200 önálló, 250 000 tagot tömörítő magyar fogyasztási, értékesítési és hitelszövetkezetért. A székelyföldi műszaki egyetem, a vasút kiépítése, a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szakoktatás fejlesztése, a gazdakörök, a szaktanfolyamok, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület átszervezése stb. mind az MNSZ gazdasági alapjait lett volna hivatott biztosítani.

De közben a sötét felhők nemcsak az önálló magyar gazdasági szervezetek felett gyülekeztek, hanem az egész belpolitikai élet, s szűkebb világuk felett is. S amikor Kurkó ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy „gazdasági létalapjaink ellen intézett minden támadás népünk ellen intézett támadással egyenlő”, a háttérben már megtették az előkészületeket mindenféle önálló gazdasági intézmény felszámolására. Vasile Lucának, az „Elvtelen magyar egység” című, a kolozsvári Igazság 1947. május 22-i számában megjelent cikke – miközben kezdetét vette a hidegháborús korszak, s emiatt Groza májusi budapesti látogatása alkalmával elmaradt a vámunió bejelentése – bombaként robbant. Ez volt az első nyílt támadás Kurkó népfrontos vonala ellen. Kurkó világosan kifejtette: demokráciáról nem lehet szó ott, ahol annak egyik vagy másik összetevőjét félreállítják. Tiltakozása nem számított: az MNSZ 1947. decemberi III. kongresszusán Luca elrendelte a magyar szövetkezetek felszámolását, Kurkót pedig leváltották elnöki tisztségéből.

A szocialista táboron belüli ellentétek következtében sajátos kettősség alakult ki Románia nemzetiségi politikájában: az alkotmány kimondotta a nemzetiségek egyenjogúságát, az iskolákban és a kulturális életben biztosította anyanyelvük használatát, de a beígért nemzetiségi törvény elmaradt. Helyette 1948 decemberében nyilvánosságra hozták a Román Munkáspárt határozatát a nemzetiségi kérdésben, s ebben az ország valamennyi nemzetisége „megkapta” a magáét: a magyarok az elvtelen magyar egység és a nacionalizmus útvesztőjébe tévedtek; a zsidóságnak a cionizmustól kellett magát megtisztítania; a német kisebbség a fasizmus hazai képviselőjévé „lépett elő”; szerbek a titóizmus, oroszok, ukránok a kulákveszély vádjával találták szembe magukat.

A magyarországi Rajk-pert követően Romániában sorra tartóztatták le a magyarság képviselőit. Novemberben elsők között került börtönbe Kurkó Gyárfás az MNSZ vezetőivel, Csőgör Lajos orvossal és Méliusz József íróval. Velük tartóztatták le Márton Áron püspököt, december elején pedig Balogh Edgár írót, majd Jordáky Lajos és Lakatos István szociáldemokrata politikusokat; később, 1950-ben a nemzetiségi törvénytervezetet kidolgozó Demeter János ügyvédet távolították el a közéletből. Az ellenük felhozott vádpontok azonosak voltak


a népi demokratikus országokban lefolytatott koncepciós perekéhez, kiegészítve a magyar nacionalizmus, a nemzeti elkülönülés, valamint a múlt rendszer képviselőinek az MNSZ-ben történt menedéknyújtás vádjával, sőt a Békepárt Észak-Erdély hovatartozásával kapcsolatos álláspontját is revizionistának minősítették. Kurkó helyzetét súlyosbította, hogy személyes, jó kapcsolatban állt Rajk Lászlóval, és hogy semmit nem volt hajlandó visszavonni politikai koncepciójából. A vádakra, az aktákból felolvasott képtelenségekre megtette azt, amit sem Pálffy, sem Kosztov, sem Slansky nem tett meg: asztalt borított kihallgatóira. Míg a romániai perek magyar áldozatait 1955-ben szabadlábra helyezték, Kurkó néhányadmagával csak az 1964. évi amnesztia idején szabadult, szellemileg súlyosan károsodva. Saját kérésére Brassóba, abba a gyárba került, ahol a két világháború között lakatosmesterként dolgozott. Innen vonult vissza írószövetségi nyugdíjjal.

Míg a többiek talpraálltak, folytatták életüket, munkájukat ahol abbamaradt – a gyakorlott mozgalmi emberek a szocializmus gyermekbetegségének tekintették a történteket, amelyen minden országnak túl kell esnie –, Kurkóban, aki tizenhárom évig volt magánzárkában, megszakadt valami. A börtönt, az internálást kibírta, azt, hogy saját „elvtársai” forduljanak ellene, hogy népáruló, hogy konspiratőr, hogy kém és potenciális likvidátor legyen, nem. Szervezete nem volt erre felkészülve, vagy talán csak a taktikázást, a besúgást, a lelket torzító rugalmasságot nem ismerte. Összeroppanásához mégis azok a kínzó kérdések vezettek, amelyeket önmagának tett fel: vajon minden, ami a jogegyenlőségről elhangzott, nemcsak arra szolgált, hogy a béketárgyalásokig elkábítsák vele a magyarságot? Hol tévesztett utat a népi demokratikus tábor? Hol a romániai magyarság? És végül ő, Kurkó Gyárfás?

2. Képek


1. 19451948. A románmagyar kapcsolatok � �kronológiájaKRÓNIKA

BURUCS Kornélia

Magyar–román kapcsolatok, 1945–1948

1945. január 20. A magyar fegyverszüneti egyezmény aláírása Moszkvában, melynek 2. pontja az 1937. december 31-i határokat állítja vissza.

1945. május Petru Groza beszéde Kolozsvárott, melyben hitet tett a magyar–román testvériség mellett. „Erdély földjén minden uszítás meg fog szűnni és nem lesz hely a sovinizmus számára...” (Szabad Nép, 1945. május 18.)

1945. június 14-én Farkas Mihály – az MKP megbízásából – Bukarestbe érkezett 6 napos látogatásra. (Szabad Nép, 1945. június 24.)

1945. július Román és magyar egészségügyi szakszervezetek megállapodása Bukarestben. (Románia nyersanyaggal látja el a magyarországi gyógyszeripart; kondenztejet szállítanak a magyarországi gyermekek téli ellátására stb.) (Szabad Nép, 1945. július 15.)

1945. július Országos Petőfi-hét Erdélyben, melyre meghívták a

Magyar írók Szövetségét is. Július 29-én Segesváron tábori misét celebráltak a Petőfi-emlékmű előtt, ahol 12 magyar és 12 román állt díszőrséget nemzeti viseletben. (Szabad Nép, 1945. augusztus 2.)

1945. augusztus A román és a magyar kormány meghatalmazottai Budapesten a háborús bűnösök kölcsönös kiadására vonatkozó egyezményt írnak alá.

1945. augusztus A bukaresti EGO-filmgyár szerződést kötött a magyar filmgyártással egy magyar–román kétnyelvű film készítéséről. (Szabad Nép, 1945. augusztus 10.)

1945. augusztus 31. Nyilvánosságra hozták az 1945. július 20-án Bukarestben aláírt magyar–román ideiglenes árucsere-forgalmi egyezményt.

1945. szeptember 21. Magyar–román Társaság alakul Budapesten.

1945. október 27. Kolozsvárott román–magyar írótalálkozót tartanak.

1945. november közepe A Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi nagygyűlésén Groza miniszterelnök a magyar–román vámunióról beszélt: „A határok nem alkothatnak gátat, és hajlandó vagyok vámközösségre lépni Magyarországgal. Útlevél nem lesz, a határ kapocs lesz és nem akadály Románia és Magyarország között.” (Szabad Nép, 1945. november 27.)

1945. december 5-én Molnár Erik vezetésével Groza miniszterelnök és a román egészségügyi miniszter meghívására 14 tagú küldöttség utazott Bukarestbe. (Szabad Nép, 1945. december 18.)

1945 december a Debreceni Vásár. (L. História, 1984. 4. sz.)

1946. január 19-én a Maniu-párti Hatzieganu államminiszter Bukarestben külföldi sajtótudósítók előtt terjedelmes magyarellenes nyilatkozatot olvasott fel, amely kizárólag a magyar múlt és az erdélyi magyarság elleni vádakat tartalmazta. Hivatkozva Romániának 1916-ban és 1944-ben hozott áldozataira, kérte a világsajtót, hogy támogassák Romániát a béketárgyalásokkal kapcsolatban. (Szabad Nép, 1946. jan. 3.)

1946. március Bukarestben magyar filmnapokat rendeznek.

1946. április Magyar–román külkereskedelmi egyezmény aláírása. (Magyarország kivitelének 50%-a mezőgazdasági cikk, ezen kívül alumíniumot, ásványi termékeket, villanyégőket, orvosi eszközöket szállít. Romániából fűrészáru, gömbfa, üvegáru, só, marószóda érkezik.)


1946. június 2-ára Bukarestbe tervezett román–magyar válogatott labdarugó-mérkőzés elmaradt, mivel Romániában alaptalan hírek terjedtek el a magyar revíziós hangulatról és törekvésekről. (Szabad Nép, 1946. június 6.)

1946. júliusában Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára Magyarország és Románia kapcsolatát elemezve „... nem megy el a grozai perspektíváig, szerényebben és talán hűvösebb realitással megelégszik a békés egymás mellett élés és jószomszédság szükségességének kihangsúlyozásával.” (Szabad Nép, 1946. július 21.)

1947. április 29–május 6. Román kultúra hete Magyarországon. Május 2-án Petru Groza száztagú küldöttséggel négynapos hivatalos látogatásra Budapestre érkezett. Részt vett a román ösztöndíjasok számára létrehozott Mocsáry Lajos Kollégium felavatásán, ahol Tildy Zoltán köztársasági elnök a következőket mondta: „A magyar nép tudomásul vette a történelem döntését, amely a békeszerződésekben nyilvánult meg... voltak fájó pontok számunkra a békeszerződésben. De nem akarjuk tovább folytatni a pert.” (Szabad Nép, 1947. május 4.)

1947 májusában Bukarestben magyar–román tárgyalások folytak a CASBI-kérdésben. Megállapodtak a zár alatt levő javak felszabadításához és visszaadásához szükséges eljárás leegyszerűsítésében. Biztosították a tulajdonosok jogait és érdekeit, szabályozták a kiszabadított ingóságok kivitelét. A rendelkezés külön szakasza foglalkozott a köztisztviselők ingóságai hazaszállításának feltételeiről.

1947. október A két ország kormánya a politikai missziókat kölcsönösen követségekké alakította át, helyreállítva ezáltal a Magyarország és Románia közötti normális diplomáciai viszonyt.

1947. november 25. Bukarestben aláírják a magyar–román kulturális egyezményt.

1948. január 22-én Petru Groza vezetésével román „kormányküldöttség érkezett Budapestre hivatalos látogatásra. Január 24-én írták alá a magyar–román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt.


1. Tisztikar és politika, 19191944�SIPOS Péter

Tisztikar és politika 1919–1944

Emlékiratok, tanulmányok, regények, színdarabok, publicisztikai művek, televíziós alkotások foglalkoztak az utóbbi időben az ellenforradalmi korszak hadseregével és különösen annak tisztikarával. Az új összefüggések, adatok és értékítéletek alapján több fontos, eddig tévesen, sematikusan megválaszolt kérdésre adható ma már a valóságot fedő vagy ahhoz közelítő válasz.

Nyilvánvaló, hogy a hivatásos tisztikar nem azonosítható egyszerűen az uralkodó osztályokkal,hanem tagjai zömének származását, anyagi helyzetét, szemléletét tekintve az a középrétegek egyike. A tőkés és földbirtokos osztályokhoz annyiban kapcsolódott, amennyiben a magántulajdonon alapuló osztályrendet fenntartó állam szolgálatában állott, és ennek védelmével érdekazonosságot vállalt a vagyonos osztályokkal. A kötődés tehát csak közvetett, ami társadalmilag abban is kifejeződött, hogy csak a tábornoki kar jelentősebb pozícióban levő tagjait lehetett az uralkodó elitbe sorolni.

Az adott államrendhez való kötődésből az is következik, hogy amikor külső erők vagy belső forradalmi válság, esetleg a kettő együttes hatása következtében az államrend szétporladt, megsemmisült, akkor a tisztikart súlyos identitászavarok bomlasztották. Így történt ez 1918–19-ben az osztrák–magyar hadsereg tisztikarának az új független magyar államhoz csatlakozó tagjaival.

A hivatásos tisztikartól egészében véve idegen volt a polgári demokratikus népköztársaság, különösen pedig a szocialista Tanácsköztársaság. Egyiknek a szolgálata sem pótolta számára azt a belső kohéziót jelentő lojalitást, amely korábban a Monarchiát megtestesítő császárhoz és királyhoz fűzte.

Megnehezítette az eligazodást a szokatlan helyzetben, hogy a tisztikar nem rendelkezett az érdekképviselet hagyományos eszközrendszerével. Nem voltak, mint más társadalmi csoportoknak, pártjai, szervezetei, sajtóorgánumai, amelyek programot adhattak volna; illetve kifejezhették volna céljaikat. Egyetlen olyan gondolatkör volt, amely nem kívánt bonyolult artikulációt, s nem állott ellentétben a tisztikarnak az osztálykülönbségre épülő társadalmi rendhez való kötődésével: a nacionalizmus. Ezért vált a nemzeti gondolat tartalma, a történelmi Magyarország területi integritásának védelme, illetve helyreállítása a hivatásos tisztikar politikai szemléletének vezérfonalává. Ez vezette jelentékeny részét a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregébe, amíg abban a területi integritásért küzdő erőt látott, majd fordult vele azonnal szembe, amikor már nem látott reményt a határok legalábbis részleges helyreállítására.

Az ellenforradalom a tisztikar számára nem egyszerűen a háború előtti hatalmi viszonyok restaurálását jelentette. Hasonlóan az úri „középosztály” többi csoportjához, azt vallotta, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintett az összeomlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai, hatalmi viszonyok átrendezése volt a tisztikar politikai felfogását 1919–1920-ban meghatározó kereszténynemzeti szemlélet két alappillére. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szervezetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajtalan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos kicserélése, lépésről lépésre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez ... egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, amelynek célja, akármily furcsán is hangzik, egy nagy imperialista gazdag Magyarország megalapítása... mindez előre kitervelt etapja egy nagy tervnek, amely Magyarországot a Fekete- tengertől az Adriáig tervezi. Ez néhány 30–40 év közötti katonaember terve..., a vezetők ugyanaz a 14 ember, aki a Károlyi-kormány alatt összeverődött – s az irányítója Gömbös Gyula, aki 34 éves és kapitány s mellesleg képviselő is.” – fogalmazta meg Kozma Miklós huszárszázados, Horthy Miklós fővezér, kormányzó egyik bizalmi embere a tisztikar politikai céljainak lényegét. A megvalósítás módját számosan a katonai diktatúrában látták.

A nemzetközi körülmények és a belső hatalmi viszonyok következtében azonban a Horthy-rendszer konszolidációja politikai módszerekkel ment végbe, és a tisztikar közvetlen szerepe, jelenléte a közéletben 1920–21-től mindinkább csökkent.

Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932–1936) idején az 1930-as évek elejétől főként a vezérkari képesítésű tisztek kerültek ismét előtérbe, mint a kormányfő legmegbízhatóbb hívei és politikájának végrehajtói. Ő a vezérkariakat úgy tekintette, mint az államvezetés különösen fontos funkcionáriusait, akikkel „nagyban számol”. A tisztikar berkeiben hallatlan politikai ambíciók kezdtek ébredezni, hiszen itt volt az eleven példa,


maga Gömbös, aki egyszerű vezérkari századosból emelkedett a miniszterelnöki méltóságba. A tiszteket a hadtudomány szakkérdésein kívül, sőt helyett mind gyakrabban foglalkoztatták a kifejezetten politikai problémák. Gondolkodásukban a hivatástudat a háttérbe szorult, és az „országmentő” gondolatok és ambíciók kerültek előtérbe.

A tisztikar különösen a fegyverkezés hiányosságai és korszerűtlensége miatt volt elégedetlen. Mind gyakrabban küldtek ki tiszteket, elsősorban a vezérkartól, a tengelyállamokba tanulmányútra, esetleg iskolába, és ott személyesen tapasztalhatták, hogy a fasiszta diktatúrák minden más igény és szükséglet elé helyezik a hadsereg igényeinek kielégítését. Ez a tanulság is arra ösztönözte őket, hogy politikailag a szélsőjobboldali ellenzék, a nyilasok és a magyarországi nemzetiszocialisták felé forduljanak. A magasabb parancsnokok nem mindegyikének tetszett ugyan a nyilasok szociális demagógiája, de szinte valamennyien eltűrték, ha ugyan nem támogatták.

Soós Károly tábornok, a szegedi Nemzeti Hadsereg volt vezérkari főnöke 1938. január elején memorandumot terjesztett a kormányzó elé. Az irat kilenc pontjából egyetlenegy sem vonatkozott katonai kérdésekre, hanem mind kifejezetten politikai jellegű volt.

A tisztikar azt kívánta Horthytól, hogy nyílt katonai diktatúrát hozzon létre, amely a szélsőjobboldali erők szövetségére támaszkodhatna. Követelte a gazdasági és a szellemi életben a zsidó burzsoázia és értelmiség kiszorítását jelentő „őrségváltás meggyorsítását, a baloldali politikai pártokkal, mozgalmakkal való könyörtelen leszámolást és a nyilasok szervezkedési szabadságát. Horthy a nyílt diktatúra gondolatát elvetette. A dokumentum mégis jelentős bizonyítéka volt a tisztikar politikai szemléletének, amelyet az államvezetés nem hagyhatott teljesen figyelmen kívül.

Az 1938 márciusában meghirdetett győri program egymilliárd pengőt irányzott elő hadikiadásokra, kilátásba helyezte a zsidótörvényt, valamint a szabadságjogok további korlátozását. Horthy fellépett a tisztikaron belül tapasztalható nyilas térhódítás ellen.

Az érdekeltek azonban a tilalmat nem vették túlságosan komolyan. A Honvédelmi Minisztériumban 1938 decemberében készült feljegyzés szerint a „fiatalabb tényleges tisztek nyilvános helyen egyenruhában Szálasit éltették”. Nem volt okuk különösebb megtorlástól rettegni, hiszen néhány havi fogházzal vagy még gyakrabban csak fenyítésszámba menő állomásfogsággal „sújtották” a nyilasokkal nyíltan rokonszenvező tiszteket. A legtöbben a kulisszák mögött tevékenykedtek, míg jó néhányan önként levetették az egyenruhát, hogy a nyilas pártban vezető beosztást vállalhassanak. Távozásuk a hadseregből korántsem jelentette, hogy megszakadtak volna összeköttetéseik, baráti kapcsolataik korábbi környezetükkel.

A győri program gyorsított ütemű végrehajtása; a revíziós politika sikerei; az 1939. évi II. tc., az ún. honvédelmi törvény elfogadtatása mégis átmenetileg mérsékelték 1938–39-ben a tisztikar lázongó indulatait. „Hogy a tisztikar most nem politizál, az nem a kiadott rendeletek eredménye, hanem annak tudható be, hogy komoly hadseregfejlesztés történt” – állapította meg a honvéd főparancsnokság jelentése. Az eredmények azonban újabb igények forrásaivá váltak.

Hogy a magyar haderő felszerelése a jelentős erőfeszítések ellenére korszerűtlen, arra a második világháború első ütközeteiből, elsősorban a lengyelországi hadjáratból leszűrt tanulságok világítottak rá. A tisztikar a haditechnikai ellátottság javítására csupán egyetlen utat látott. ,,...Minden magyar katona tudja, hogy a magyar fegyverkezés csak Németország segítségével volt lehetséges, és csak ... így fejezheti be” – idézte egy német diplomata Werth Henrik vezérkari főnök álláspontját, s utalt arra, hogy ezzel Bartha Károly honvédelmi miniszter is egyetért.

A németek magatartása a Magyarországra irányuló fegyverkivitel kérdésében korántsem adott okot optimizmusra. A magyar katonai vezetők nehezteléssel vegyes aggodalommal vették tudomásul, hogy a potenciális ellenfél, a román hadsereg a Birodalom részéről messzemenő előnyöket élvez, míg a magyar igények gyakran udvarias elhárításba, nemegyszer pedig kifejezett tilalomba ütköznek. A német fegyverkereskedelmi szerződésekben Magyarország 1938-ban 12,9; 1939-ben 3,1; 1940-ben 6,5; 1941-ben 2,0 százalékkal, míg Románia 1938-ban 3,9; 1939-ben, 23,0; 1940-ben 18,9; 1941-ben 34,9 százalékkal részesedett. Hitler 1940 augusztusában a nyugati hadjáratban zsákmányolt hadianyag elosztásának sorrendjére a következő utasítást adta: 1. Olaszország, 2. Románia, 3. Bulgária, 4.. Svédország, míg a többi állam csak esetenként kerülhet szóba.

A magyar katonai körök következtetése kézenfekvő volt: a német magatartás oka Berlin elégedetlensége a Teleki-kormány politikájával. Be kell tehát bizonyítani a németeknek, hogy a magyar politika teljes mértékben kész az általuk megszabott irányvonalhoz igazodni. „A honvédség elégedetlensége elsősorban gróf Teleki


miniszterelnök és Keresztes-Fischer belügyminiszter ellen irányul...” – jelentette Erdmannsdorf budapesti német követ 1939 októberében.

A katonai körök, mint láttuk, már 1938-ban összekapcsolták a hadseregfejlesztést a totális „átállítással”. Azóta hatalmuk számottevően megerősödött, a honvédelmi törvény adta lehetőségekkel élve igyekeztek benyomulni a polgári közéletbe, kézbe venni, de legalábbis ellenőrzés alá vonni a gazdasági és politikai kulcspozíciókat. Törekvéseik sikerének igazolására aligha idézhetnénk érdekeltebb felet Teleki Pálnál. „... Magyarországon két kormányzati apparátus és kormányzat van: egyik a törvényes, a másik a közigazgatás majdnem minden ágára kiterjedő katonai kormányzat, amelynek működését a törvényes kormányzat áttekinteni és ellenőrizni nem tudja” – összegezte másfél éves tapasztalatait 1940 szeptemberében. A gazdasági élet legfontosabb szektoraiban a hadiüzemi rendszer kiterjesztése teremtett beavatkozási lehetőséget, az államgépezet ellenőrzésére pedig az országmozgósítási szervezet kiépítése révén nyílott lehetőség.

A katonai körök a munkáskérdésben is követelték a fasiszta „reformpolitika” folytatását. Céljuk volt az osztályharcos szervezetek felszámolása és helyettesítése a hivatásrendekkel.

A hadügyi apparátus a német érdekeknek megfelelően igyekezett befolyást gyakorolni a kormány tájékoztatási politikájára.

Magyarország hadba lépése után a tisztikar politikai magatartását, államvezetéshez való viszonyát a közösnek tekintett érdek határozta meg: részesedni a biztosra vett német győzelem eredményeiben. Különösen a vezérkarban vélték sokan, hogy az áldozatvállalás mértékének növelése arányosan nagyobb hasznot hozhat, főként a területi revíziós igények kielégítésében. Werth ismételten követelte a hadviselés ütemének fokozását. A politikai vezetők azonban óvatosabb taktikát követtek, s minthogy a kormányzó is ezt a felfogást vallotta, Werth megbukott (1941. szeptember), és helyét Szombathelyi Ferenc foglalta el.

Az új vezérkari főnök híve volt a magyar katonai erő megőrzésének, törekedett a Románia ellen esetleg vívandó különháborúra, hajlott viszont arra, hogy bizonyos engedményeket tegyenek a németeknek, mert úgy vélte, a kívánságok teljesítése egy bizonyos szinten elejét veheti nagyobb mérvű követeléseiknek, amelyeket esetleg még nehezebb lenne elutasítani.

A fronton szerzett tapasztalatok alapján már kialakulóban volt bizonyos németellenes hangulat, amely azonban jobbára csak azok körében jelentkezett, akik személyes tapasztalatokat szereztek a németek viselkedéséről. Másfelől ez a németellenesség nem jelentett szembefordulást Németországgal, a Harmadik Birodalommal, s még kevésbé ösztönzött aktív cselekvésre, esetleg fegyveres szembeszegülésre. Edmund Veesenmayer 1943. decemberi jelentésében megállapította: „Egyetlen dolog biztos, és ezt különböző magas katonai körök önként és nyilvánvalóan szándékosan, nyomatékosan hangsúlyozták: egyetlen magyar katona sem fordítaná fegyverét – még parancs esetén sem – német katona ellen.” Mindennek nem mond ellent, hogy akadhattak olyan hivatásos, sőt vezérkari tisztek is, akik készek lettek volna lőni a németekre. Az egyes alakulatokban, intézményekben elszigetelt személyek viszont nem alakíthattak ki egységes ellenállási frontot.

1944. október 15. ismert fejleményei, úgy véljük, csak abban a szélesebb összefüggésben érthetők, ha figyelembe vesszük a hivatásos tisztikar gondolkodásának formálódását 1918–19-től, s különösen az 1930-as években, a fasizmus európai előretörésének idején.

Horthy fegyverszüneti proklamációja nem volt következetes folytatása annak a keresztény-nemzeti politikának, amelynek ő jelentette a szimbólumát. Amikor a tisztikar a maga egészében nem támogatta a „kiugrási” kísérletet, hűtlenné vált ugyan a Legfelsőbb Hadúr személyéhez, de kitartott amellett a gondolkodás mellett, amelyet számára Horthy jelképezett. Senkitől, egy társadalmi csoporttól sem várható, hogy habitusának belső logikája ellenére cselekedjék.

2. Képek


1. Politizáló hadsereg? A honvédség fõparancsnoka a tisztikarról, 1936-ban.SZAKÁLY Sándor

Politizáló hadsereg?

A honvédség főparancsnoka a tisztikarról, 1936-ban

Az első világháborús vereség és a forradalmak bukása után létrejött ellenforradalmi rendszer társadalmának egyik jelentős, ha nem is a legbefolyásosabb elemét képezte a hadsereg tisztikara. A számban nem túl nagy – néhány ezer fős és a rendszeresített létszámnál sorra-rendre több száz fővel kevesebb – hivatásos tisztikar kialakulása az 1920-as évek első felére esett.

A Teleki Pál (1920–1921) majd Bethlen István (1921–1931) vezette kormányok mindent megtettek azért, hogy a tisztikar kezdeti (1919–1921) rendkívül erős befolyását korlátozzák és szerepét a Monarchia időszakában betöltött funkciók ellátására szorítsák.

A legfontosabb feladat a hadsereg politizálásának megszüntetése volt. A honvédelmi miniszter már 1919. augusztus 30-i rendelete, amelyet a kerületi parancsnokságok – Budapest, Győr, Miskolc, Szeged – és a Magyar Haderők Fővezérlete (Siófok) kaptak meg, többek között ezeket tartalmazza: „A folyó évi augusztus 1-jén napilapokban, falragaszokon majd Rendeleti Közlönyileg is közzétett folyó évi 14416/eln. 5. számú rendeletem 1, pontja szerint a tényleges állományú tisztek, tisztjelöltek és hasonállásúaknak mindennemű politizálását szigorúan betiltom. Tudomásomra jutott, hogy ennek dacára egyes tisztek még mindig részt vesznek politikai mozgalmakban és ily irányú célzattal párthelyiségeket (klubokat) látogatnak.

Az alárendelt póttesteket, intézeteket és katonai hatóságokat azonnal utasítsa, hogy az alárendelt tisztikart ismételten figyelmeztessék fent hivatkozott rendeletem 1. pontjának szigorú betartására azzal, hogy politizáló tiszteknek az új magyar hadseregben semmi esetben sem lesz helye.”

Politizálástól eltiltva

A külföldi közvélemény tiltakozásának hatására a kormány lépéseket tett a túlságosan is nagy hatalomra és befolyásra szert tett különítmények felszámolására. A minisztertanács 1920.június 11-én megtartott ülésén döntött a – zömmel tartalékos tisztekből álló – különítmények megszüntetéséről,továbbá a katonai nyomozók polgári személyek elleni nyomozásainak beszüntetéséről. Katonai alakulatok a későbbiek során csak katonai érdekeket sértő ügyekben nyomozhattak.

A második királypuccs után véglegesen megszűnt a szegedi katonai csoport erős embereinek befolyása. Prónay Pál, Ostenburg Gyula, Héjjas Iván kikerültek a hadseregből, míg a másik jelentősebb csoportot alkotók – Gömbös Gyula, Kozma Miklós, Rátz Kálmán – politikai pályára léptek.

Azonban a felsoroltaknak a hadsereg kötelékéből történt távozása után is jelen volt még a „politika” a hadseregben. Csáky Károly honvédelmi miniszter 1923. szeptember 7-én kelt rendeletében lépett fel a titkos társaságokban, politikai pártokban szereplő tisztekkel szemben. „A forradalmak után indokolt volt, hogy egyes tisztek (katonai tisztviselők) különböző hazafias irányú egyesületekbe, melyek ugyan nem titkosak – de a belépés előtt eskü vagy fogadalom letételét kívánták – beléptek. Ma azonban, midőn már fegyelmezett hadseregünk van, az államrend szilárd alapokon nyugszik, a hadsereg fegyelme és a tisztikar egysége szempontjából sem engedhető meg, hogy tisztek (katonai tisztviselők) más egyesületeknek – társulatoknak – lehessenek tagjai, mint amelyekbe a belépést én engedélyeztem, vagy, hogy tisztek (tisztviselők) a szolgálati szabályzat I. Részében előírt katonai eskün vagy vitézi eskün kívül más esküt vagy fogadalmat letegyenek.”

Az 1920-as évek második felére végül is kialakult az egységes honvéd tisztikar, amely magába olvasztotta a honvédségben, a közös hadseregben, illetve a Vörös Hadseregbenés a Nemzeti Hadseregbenszolgált tiszteket egyaránt. A hadsereg vezetése a Monarchia katonai iskoláiban végzett, hadseregeiben felnőtt, az abszolút tekintélytisztelet elvét valló, első világháborús harctereket megjárt tábornokok kezébe került. Ez a vezetés nagy figyelemmel kísérte a tisztikar helyzetének alakulását, a hadseregnek a társadalom életében betöltött szerepét. Alapvetőnek tartották a hadsereg, a tisztikar társadalmi, anyagi megbecsülését, a tisztikar privilegizált helyzetének (fegyverhasználati jog stb.) érintetlenül hagyását, de ugyanakkor nem látták helyesnek a napi


politikába történő bekapcsolódását.

Harmincas évek

A következőkben a honvédség főparancsnokának, Sónyi Hugó gyalogsági tábornoknak, a vegyesdandár parancsnokságok által felterjesztett jelentések alapján összeállított összefoglalását tesszük közzé, amelyet – minden bizonnyal – egy vezetői értekezlet számára készített 1936 késő őszén. A vezetői értekezlet elé terjesztett összefoglaló reálisan értékeli a tisztikar 1930-as évekbeni helyzetét. Nagy súlyt fektet a tisztikar anyagi helyzetének elemzésére. (Az 1931. évi fizetéscsökkentések a tisztikarra is jelentős hatást gyakoroltak.) Ugyancsak feltűnő, hogy a fiatal – tehát már az ellenforradalmi korszak nevelte – tisztikarról nincs különösebben jó véleménnyel. Tény, hogy a Monarchia hadseregeiben felnőtt tábornokok, tisztek számára szokatlan volt a napi politika felé forduló, abban részt venni akaró tisztek magatartása. Ez az irányzat – a különböző tiltások ellenére is az 1930-as évek végére felerősödött. A hadseregben, különösen a fiatalabb tisztek körében egyre inkább érvényesült a szélsőjobboldali, nyilas befolyás. Hogy ez hová vezetett, arra ékes bizonyíték 1944. október 15–16-a, amikor a Horthy által feltétlenül megbízhatónak vélt tisztikar – de a tábornokok jelentős része is – szembefordult a Legfelsőbb Hadúrral, nem teljesítette annak felhívását, hanem vállalta a nyilas kormányzat kiszolgálását. Bevált ezzel a Legfelsőbb Hadúr 1940. november 5-én kelt „Bizalmas tiszti parancs”-ának „jóslata”, mely szerint „Politizáló hadseregben nincs fegyelem. Amelyik állam hadserege politizál, az az állam halálra van ítélve.”

Az itt közölt dokumentum a Hadtörténelmi Levéltárban, a Honvédelmi Minisztérium 1936. évi iratai között (Elnöki 8. osztály, Elvi ügyek, szám nélkül) található. Az iratot rövidített formában – csak a terjengősen fogalmazott részletek (kb. a szöveg 20%-a) elhagyásával – közöljük.

DOKUMENTUM

A TISZTIKAR ERKÖLCSI ÉS ANYAGI HELYZETE

A.

1. A tisztikar erkölcsi színvonala kiválóan magas értékű.1 Miként a múltban, úgy most is tradicionális kötelességtudástól és nemzeti érzéstől áthatva fáradhatatlan odaadással és lelkiismeretességgel látja el szolgálatát. A politikától távol tartja magát.

Átérzi teljes mértékben hivatásának fontosságát és magasztosságát. A vezető társadalmi rétegek sorában tántoríthatatlan nemzeti érzése, fennkölt hazafias gondolkodása, az anyagiasságtól meg nem fertőzött puritán, erkölcsi felfogásával, bajtársias úri szellemével vezető szerepét a szó nemes értelmében a megváltozott viszonyok között is megtartotta. Az e téren még előforduló, orvoslásra szoruló, inkább szórványos eltérések az összképen nem változtatnak.

Ma a csapat tisztikar – elsősorban a főtisztek2 – a létszámhiányok és a fokozott kiképzési követelmények miatt túl van terhelve. Önképzésre, mely a modern katonai vezetői állástól elválaszthatatlan, valamint társadalmi kötelezettségeinek elvégzésére, melyekből főleg a vidéki helyőrségekben magát ki nem vonhatja, a pihenésre is alig elegendő szabad idejéből tud csak időt szakítani. Nem lehet csodálkozni, ha így egyeseknél az ügybuzgalom szenved. [...]

2. A harcias szellem, tettrekészség, vállalkozó szellem ma sem hiányzik a tisztikarból. [...]

De önámítás volna, ha elhallgatnánk s nem mutatnánk rá azon körülményekre, amelyek az eddigi fényes képet itt-ott beárnyékolják s melyek a vezetőség előtt kevésbé ismertek. Nevezetesen:

a) Még ma is – bár csak gyér számban – akadnak, kik ellenségeink anyagi felkészültségét túlbecsülik s a honvédség elhivatottságát kétségbe vonják. Így önkéntelenül is, a pacifista eszmék hordozóivá válnak. [...]

b) A másik jelenség, melyet figyelmen kívül hagyni nem lehet, a fiatal tisztikar egy részének szolgálatbani és szolgálaton kívüli magatartása. Ennek az unottság, a felszínes gondolkodás, a tisztelet hiánya, úrhatnámság, az igazi szolid úri társaság helyett éjjeli szórakozások kedvelése, meggondolatlan, rosszindulatú fecsegésre és az elöljáróról rossz szellemű kritizálására való hajlamosság a főbb ismérvei. (4. vdd. jelentése)

Hogy ilyen felfogás lábra kaphatott, annak okát elsősorban a mai modern nevelési rendszerben találom meg. A szülői nevelés a féltett egy-két gyermeket azzal véli előkészíteni az életre, hogy agyonkényezteti, ahelyett, hogy spártai szigorral szoktatná hozzá a való élet nehézségeinek leküzdésére. Az iskola elsősorban elméleti embereket


nevel, ahelyett, hogy kötelességtudó, hazafias, puritán és spontán jellemeket termelne ki.

De a katonai nevelőintézetek3 és a Ludovika Akadémiák4 nevelési irányzata sem számolt eléggé a gyakorlati élettel. Erre vonatkozólag idézem a 2. vegyesdandár parancsnokság jelentését:

„A fiatal tiszteket a Ludovikában túl nagy igényekre nevelik, ami egyeseknél a túlterhelt szolgálat miatt elkedvetlenedést okoz. Helytelen és a katonás szellemben való nevelés hiányára mutat az a körülmény is, hogy a fiatal tisztek zöme már polgári ruhával vonul be a csapathoz.

A Ludovikában a mindennapi kimenő káros, mert vagy annyit járnak társaságba, hogy a fiatal hadnagy a csapathoz már menyasszonyával ellátva vonul be, vagy pedig mulatósabb pesti társaságból magával hozza a jellegzetes pesti modort, melyről a fiatal tisztet vidéki városban le kell szoktatni.” [...]

Ezek után vázolom azokat a körülményeket és jelenségeket, melyek kihatásaikban a tisztikarra bénítólag hatnak:

1. Már a bevezetésben említést tettem, hogy a csapattisztikar túl van terhelve. Elsősorban vonatkozik ez a megállapítás a gyalogsági – legfőképpen pedig a határszolgálatot teljesítő – tisztekre. Ez utóbbiakra a kiképzéssel járó munkán kívül (tényleges kiképzőmunka + adminisztráció) anyagi, gazdászat-közigazgatás és különleges

munkák hatalmas többlete nehezedik. (7. vdd. jelentése) [...]

2. Az előléptetések lassítását a tisztikar sérelmezi.

Például míg az 1924. évben kikerültek négy esztendei szolgálat után a IX. fizetési fokozat5 1. fokozatába kerültek, addig az 1928. évben felavatott főhadnagyok még ma is – 8 esztendei szolgálat után, hasonló képzettség mellett – a IX. fizetési osztály 2. fizetési fokozatában maradtak. Ezzel szemben a hasonló rangú orvosok már besoroltattak az 1. fizetési fokozatba. [...]

3. Az előlépések korlátozása.

A tisztikar idősebb, háborút járt tisztjei között nagyfokú nyugtalanság észlelhető az előléptetések korlátozása miatt. A hadifogság miatt, vagy önhibájukon kívül megfelelő időtartamú harctéri szolgálat hiánya miatt mellőzött tisztek sérelmezik ezen eljárást.

A szolgálati ágaknál beosztott tisztek körében pedig az okoz kedvetlenséget, hogy hosszú háborús csapatszolgálatukat az előléptetésnél nem veszik tekintetbe. [...]

Másrészt azonban tény, hogy a hadiszolgálat megfelelő értékelése megnyugvást és megelégedettséget vált ki. [...]

4. Nem jó vért szül a jelenlegi nyugdíjazási lakbérrendszer és az e téren mutatkozó egyesek kel szemben követett előnyözés és kivétel.6 [...]

5. A gyság, pc-os és repülő tisztek előnyözött előléptetése elkeseredést vált ki a többi fegyvernemnek tisztjeinél. Különösen indokolatlan a műszaki tisztek későbbi• előléptetése. [...]

6. Egyes határ menti egységek, táborok még a szűkre szabott kultúrigényeket sem elégítik ki, családos tiszteknél ezen felül a gyermekek iskoláztatása miatt legtöbbször anyagi megterhelést is jelent. (4., 7., 3, és 2. vdd. jelentése)

A fentiek alátámasztására idézem a 2. vdd. parancsnokságnak Hajmáskérre vonatkozó jelentését:

„E helyőrségben élő tiszti- és altisztikarnak igen nagy beosztással és takarékossággal kell élnie, mert ott a fűtőanyag, a villany általában 30-40%-kal drágább, mint az ország bármely más helyőrségében. A nyári helyőrség céljaira épült tábori lakásokban sokkal többet kell tüzelni, mint más, vastagabb falakkal ellátott lakóépületekben.

Megdrágítja az életet az a körülmény is, hogy a községben megfelelő ruházati cikkek nem szerezhetők be. Ezekért Veszprémbe, Székesfehérvárra, esetleg a fővárosba kell utazni.


Megfelelő nívójú fűszer- és élelmiszer-kereskedés a községben csak egy van. Ez diktatórikusan állapítja meg az árakat.

A tábor mostoha viszonyaira való tekintettel az itt szolgálatot teljesítő tiszteket 3 évenként váltani kellene. E váltásnál azonban nem szabadna fenyített és rosszul minősített-tiszteket »büntetésből« ide helyezni, mert ezek a tisztek, mint a tapasztalat mutatja, még kevésbé bírják a tábor megkövetelte szigorúbb szolgálatot és javulás helyett hamarosan bü., illetve bűnvádi eljárással fejezik be rövid pályafutásukat.”

Hasonlóan szabályozni kellene a kis állomásokon szolgálatot teljesítő tisztek felváltását. Elsősorban áll ez a hüti, és teng. beosztásokban lévő tisztekre, akik 3-4 évi szolgálat után felváltandók volnának. (3. vdd. jelentése) [...]

8. Végül a tisztikar anyagi helyzete, melyre az alábbi fejezetben térek ki.

B.

A tisztikar zöme kizárólag illetményeire van utalva.

Általában meg lehet állapítani, hogy az illetményekből a nőtlen tiszt elővigyázatos életmód mellett nehézség mellett megélhet.

A nős – főleg családos – tiszteknél azonban más a helyzet. A mai fizetés a családok részére ugyanis éppen csak a létfenntartást biztosítja. Abból a társadalmi állásnak megfelelő kultúrigényeket, szórakozást, jobb ruházkodást, gyermekek megfelelő nevelését – ha magánvagyon rendelkezésre nem áll – már biztosítani nem lehet. Itt a legkisebb váratlan kiadás felborítja az egyensúlyt és évekig tartó lemondást von maga után.

Ennek igazolásául az 1. vdd. pság az 1. sz. melléklet szerint összeállította egy nős, 2 gyermekes magasabb fizetésű alezredes havi költségvetését. Ez az összeállítás, melyben nincs egy fillérnyi költség sem a kultúrszükségletek fedezésére beállítva, mindennél világosabban beszél.

(1. vdd. jelentése)

A tisztikar eladósodásáról az 1. a. sz. melléklet nyújt. áttekintést. Ez igazolja, hogy a tisztikar általános eladósodásáról jelenleg nem lehet szó, ami a tisztek puritán és józan életfelfogásának fényes bizonyítéka. De kitűnik ebből az is, hogy a tisztikar anyagi helyzete nem áll azon a fokon, melyet társadalmi állása megkívánna. Félő azonban, hogy a megélhetés drágulásával – amire sajnos a jelenlegi irányzat mutat – ez megváltozik, s idővel sokkal kedvezőtlenebb képet fogunk kapni.

Ha azt kutatjuk, hogy az adósságok miként keletkeztek, mindjárt eleve le kell szögeznünk, hogy a könnyelmű adósságcsinálás csak ritkább jelenség. A fennálló tartozások okai legnagyobbrészt:

a) illetmények csökkentése,

b) állásszerű lakások bérének meg nem felelő, alacsony illetményszerű lakbér,

c) sok jótékonysági stb. akció, mely elől a tisztikar – főleg vidéken – nem tud kitérni.

4. Az öltözködési szabályok által megállapított sokféle öltözködés,

5. a gyakorló ruházat beszerzése,

6.gyermekek neveltetése, főleg a kis állomásokon szolgáló családos tiszteknél (3., 7., 4. vdd. jelentése),

7. csapások (betegségek, haláleset). (4. vdd. jelentése)

8. Gyakorlatok és vezénylések tartamára családtól való különélés, mely alatt a lecsökkentett pótdíjak a különélés költségeit fedezni nem tudják.

A csapatoknak a tisztikar anyagi helyzetének megjavítására vonatkozójavaslatait az alábbiakban foglalom össze:

1. Az illetmények lehetőleg az 1931. évi csökkentés előtti mérvben való folyósítása. [...]


Első teendő volna a lakbérek akkénti megállapítása, hogy abból a tiszti állásnak megfelelő lakás bére fedezhető legyen. Erre vonatkozólag csak az alábbi példákat hozom fel.

Budapesten egy nőtlen százados lakbére

101 P 67 fillér havonta.

Ezzel szemben egy lakószoba, fürdőszobából álló központi fűtéses garcon lakás

bére 75–80P

Ehhez takarítás 20–25P

Villany stb. 5 P

Összes 100–110 P Tehát még ezen kedvező körülmények között is alig futja az illetményszerű lakbér egy, az előírásokban nem is megfelelő lakással járó összes kiadásokra.

A vidéki helyőrségekben még rosszabb a helyzet. Itt egyrészt kevés az állásszerű lakás, másrészt oly nagyok a lakbérek, hogy egy nős százados 300–440 P-t fizet rá átlag a lakbérére. (3. és 4. vdd. jelentése) [...]-

Az illetmények emelése során a második lépés a családi pótlék emelése lenne. Erre a most előkészítés alatt álló családvédelmi törvényjavaslatban igen kedvező lehetőséget látok.

A családi pótlék emeltessék fel arra a reális összegre (legalább 30 P.), amely komoly segítségszámba jöhet. Legcélszerűbb volna a pótléknak a családtagok számának megfelelően emelkedő progresszív megállapítása.

Ezzel kapcsolatban felmerült az a kívánság, hogy ha a helyőrségben megfelelő iskola nincs, a gyermekeit házon kívül taníttatni kénytelen tiszt nevelési járulékot kapjon. (4. vdd. jelentése)

E helyütt teszek említést arról az anyagilag káros hatásról, amit az óvadék nélküli házasságok okoznak. Bármennyire is osztom azt a felfogást, hogy a tisztet olyan anyagi helyzetbe kell hozni, hogy családját a maga erejéből tartsa el s ne legyen a feleség családjának anyagi támogatására utalva, bármennyire is kívánatosnak látszik nemzeti és faji szempontból a családalapítás, a honvédség és vele a nemzet nem mondhat le arról, hogy tisztjei egész tevékenységüket elsősorban magasztos hivatásuknak ne szenteljék. Ez a követelmény magával hozza, hogy az óvadék nélküli nősülés rendszerét a valóságban a minimumra kellene csökkenteni. [...]

A Magyar Királyi Honvéd Tiszti Vívóklub házirendje. Budapest, 1932.

2. Nagy anyagi megkönnyebbülést jelentene, ha a tisztek részére megszabott öltözködésben radikális egyszerűsítést végeznőnk. Az általános óhajnak teszek eleget, mikor az atilla eltörlését e helyen is szorgalmazom. [...]

3. Jelentős könnyebsséget jelentene a családos tisztek részére, ha gyermek neveltetésének gondját a honvéd kincstár nagyobb mértékben vállalná magára. Ilyen eszköz volna, ha a katonai nevelőintézetekbe elsősorban és az eddiginél nagyobb arányban tiszti gyermeket vennének fel. (1. és 2. vdd. jelentése) Különösen áll azon tisztekre, akik oly helyen teljesítenek szolgálatot, ahol középiskola nincsen.

4. Ugyancsak megfontolandónak tartom a tisztiküldönc intézmény újra való bevezetését (3. vdd. jelentése) vagy a tisztiszolga váltságnak reális ősszegben (minimum 20 P) megállapítását. (4. vdd. jelentése)

5. Általános kívánalom, hogy a jóléti intézmények (üdülők, gyógyfürdők) olcsóbbá tétessenek. (4. vdd. jelentése)

Segélyek kiutalásának ne legyen akadálya az, hogy valaki nincs eladósodva. Igen sokszor előfordul ti. az, hogy valaki csak azért kénytelen havidíjelőleget s más kölcsönt felvenni, hogy ezáltal anyagilag terhelt voltát beigazolva, váratlan szükség esetén segélyt kaphasson. [...]

7. Végül a lovasított fegyvernembeliek panaszát vázolom, melyen való segítést indokoltnak tartom:

A Magyar Királyi Honvéd Tiszti Vívóklub alapszabályai.

Budapest, 1932.


a) A lovasított fegyvernemből származó tisztek anyagi helyzetét károsan befolyásolja az a körülmény, hogy a csapatbeosztásból való távozás után, az irodai szolgálat tartamára a lótápot elvesztik. Igen sokszor azután, részben a lovaglás iránti szeretetből, részben pedig azért, hogy a lovaglásban készségüket fenntartsák és emiatt ne legyen hátrányuk, ha megint a csapathoz vissza kerülnek – saját költségükön – tartanak lovat. [. ..]

b) Ha egy fiatal tiszt egyik évben sportlótápot kap és ekkor egy kötelezvényes lovat vesz és ha a következő évben nem kap sportlótápot, a lónak saját költségén való kötelező továbbtartása (mert mint kötelezvényes lovat nem adhatja el) több kiadással jár, ami adósságcsinálásra vezet. Ez rendezendő volna olyképp, hogy ily esetben a sportlótáp legalább addig legyen illetékes a tiszt részére, amíg a lovat eladhatja. (lov. szemlélő jelentése)

E kívánalmak, panaszok felsorakoztatása a vdd.-ok részéről nem akar szemrehányás lenni a vezetőséggel szemben. Ellenkezőleg, én a bizalom megnyilvánulását látom a valóság őszinte feltárásában. [...]

A tisztikarnak a vezetőséggel szembeni bizalmát is növelni fogja a gyors cselekvés. „Bis dat, qui cito dat.”8 Hálás lesz s háláját még fokozottabb munkával fogja bebizonyítani, ha ugyan ez meg lehetséges. Ennek pedig a honvédség s rajta keresztül elsősorban az ország fogja hasznát látni akkor, mikor a lét és nem lét kérdése felől a

fegyverek fognak dönteni.

Jegyzetek

1. Kiemelés itt és a továbbiakban is az eredetiben.

2. Hadnagy, főhadnagy, százados.

3. Nyolcosztályos katonai középiskolák. Tízéves kortól tizennyolc éves korig tanultak itt a „cögerek”. Az általános tárgyak mellett katonai tárgyakat is tanultak, de pl. latint nem. Az 1930-as években három fiú és egy lány „reáliskolai nevelőintézet” működött.

4. A Ludovika Akadémia az 1930-as években két önálló főcsoportra oszlott. A Ludovika I-en képezték ki a gyalogos, lovas és tüzér tiszteket, míg a Ludovika II-n (később M. kir. Honvéd Bolyai János Műszaki Akadémia) a trianoni békeszerződés által nem engedélyezett fegyvernemek – repülő, páncélos – tisztjeit, illetve a folyamőrség tisztjeit és a műszaki, a fogatolt és a gépkocsizó vonat csapattisztjeit.

5. Helyesen: fizetési osztály.

6. Nyugállományba helyezéskor mindenki a szolgálati helynek megfelelő lakbérosztályba lett besorolva. Mivel a nyugállományú tisztek jelentős része Budapestre, illetve nagyobb városokba költözött, ott is csak az alacsonyabb lakbérosztálynak megfelelő összeget kapta. Sokan ezért a nyugállományba helyezésük előtt néhány hónappal budapesti beosztást kértek, hogy a magasabb lakbérosztályba soroltassanak majd be.

7. A melléklet nem került elő.

8. „Kétszer ad, ki gyorsan ad.”

A szövegben előforduló rövidítések

bü. becsületügyi

a. elnöki

Főr. folyamőr(ség)

gyság. gyalogság

Hfp. honvédség főparancsnoka

A. honvédelmi miniszter

hüti határügyi tiszt

a. kiképzés(i)


b. légvédelmi

1ov.lovassági

A. pengő

B. páncélos

pság paransnokság

a. szárnysegéd

b. testnevelési és népgondozó

c. vegyesdandár

2. Képek


1. A Wehrmacht tábornokai és tengernagyaiBORUS József

A Wehrmacht tábornokai és tengernagyai

A hitleri Wehrmacht tábornokairól és tengernagyairól a köztudatban élő képhez imperialista, revansista, militarista jelzők kapcsolódnak. A történetkutatás már több oldalról megvizsgálta ennek a testületnek a származását, összetételét, funkcióját, és nem utolsósorban előmenetelét. Így mód nyílik arra, hogy a magyar olvasók elé is sokoldalúbb, árnyaltabb, de mindenekelőtt tárgyilagosabb képet tárjunk.

A náci hatalomátvételtől a Harmadik Birodalom legyőzéséig a Wehrmachtnak összesen 3191 tábornoka és tengernagya volt; nem számítva a Waffen-SS, a rendőrség és az egyéb testületek tábornokait és tábornoki szintű vezetőit. Összehasonlításul két számadat: a brandenburgi-porosz tábornoki kar listája 1580–1918 között 3359 nevet tartalmaz; azaz több mint 300 év során csak kevéssel többet, mint a 12 évig fennállt Harmadik Birodalom Wehrmachtjáé. Ehhez képest teljesen jelentéktelen a Wehrmachtot megelőző Reichswehrnek, a weimari köztársaság fegyveres erejének 44 tábornoka és 12 tengernagya. Ezek között egyetlen repülőtábornok sem volt, mivel az I. világháború utáni békeszerződés nem engedélyezte Németországnak légierő tartását.

Az közismert, hogy a haderő fejlesztése a hitleri Németországban már 1933-ban megindult; előbb rejtve, lassabban, majd egyre fokozódó nyíltsággal és ütemben. Ennek során 1938 végére a Heer, a szárazföldi haderő tábornokainak a száma 261 főre, a haditengerészet admirálisaié pedig 37-re emelkedett. A harmadik haderőnem, az – első világháborús volt vadászrepülő, a náci hatalomátvételkor szolgálaton kívüli százados Hermann Göring szervezte – Luftwaffe gyors fejlődését bizonyítja, hogy tábornokainak száma az 1933. évi kettőről 1938 őszére 67-re emelkedett és 1939. augusztus 31-én, a II. világháború kitörését megelőző napon már 112 főt tett ki.

Tiszti karrier

A mérhetetlenül becsvágyó Göring jelentős politikai szerepemellett katonai téren is karriert akart csinálni. 1933. február 2-án a repülésügy birodalmi kormánybiztosa lett, április 27-én légügyi miniszter, majd augusztus 31-én címzetes gyalogsági tábornok, 41. életévében. Aktív szolgálatban maradva eddigre még az ezredesi rangot sem érhette volna el. Paul Hindenburg köztársasági elnök is legfeljebb vezérőrnaggyá volt hajlandó kinevezni. Mivel a légierőt ekkor még rejtetten szervezték, repülőtábornoki címet nem viselhetett, így a náci sajtóban nem vezérőrnagyi, hanem az ennél kettővel magasabb gyalogsági tábornoki kinevezése jelent meg. Ezután Hindenburg nem tiltakozhatott, tudomásul vette, hogy kijátszották.

A Luftwaffe rejtését 1935. március 1-jén megszüntették, így Göring már nyíltan viselhette repülőtábornoki címét. 1936. április 20-án vezérezredes, 1938. február 5-én tábornagy lett; tehát szolgálaton kívüli századosból nem egészen öt év alatt elérte a Harmadik Birodalomban akkor létezett legmagasabb rendfokozatot. Szerepének jelentőségét az is bizonyítja, hogy a Franciaország feletti győzelmet ünneplő Hitler 1940. július 19-én, 12 tábornagy kinevezésekor Göringet birodalmi marsallá léptette elő, ezáltal a többi tábornagy elé helyezte. Rajta kívül senki más nem kapott – később sem – ilyen rendfokozatot.

Ez természetesen kivételes katonai pályafutás jellegében és ütemében egyaránt. A szabályszerű előléptetési rend a Wehrmachtban 1942-ig – más haderőkhöz hasonlóan – a szolgálati idő alapján történt. Ezen túlmenően számításba vették a rangszámot is, amit a tiszt kinevezésekor, a vele egy időben ugyanabba a rendfokozatba kinevezettek csoportjában kapott. Minden egyes rendfokozatban meghatározott időt kellett eltölteni, amely idő a háború folyamán egyre csökkent. Már 1939. január 31-én elrendelték, hogy a szolgálatukat az átlagosnál jobban ellátó, bevált tisztek soron kívüli előléptetésben részesülhetnek.

A háború folyamán kezdettől fogva így léptették elő azokat a csapat- és vezérkari tiszteket, akik a rendfokozatuk alapján járó beosztásnál magasabb tisztségben beváltak. 1942. február 17-én újból szabályozták az előléptetések rendjét, célul tűzve ki azoknak a tiszteknek a támogatását, akik „képességük, idegeik és jellemszilárdságuk alapján magasabb parancsnoki beosztásra alkalmasak”.

A gyakorlatban ezt úgy valósították meg, hogy a magasabb és a legmagasabb parancsnoki beosztásokban a tiszteket a szolgálati idő és az életkor tekintetbe vétele nélkül léptették elő illetve nevezték ki ilyen beosztásokba. Ettől kezdve az alkalmasságukat bizonyított csapattiszteket a teljesítményelv alapján léptették elő, a többieket pedig a szolgálati idejük szerint.


1942-ben még egy lényeges előléptetési rendelkezés jelent meg: októberben kimondták, hogy a tiszti rendfokozat elérésének nem előfeltétele az érettségi bizonyítvány, mert ez ellenkezne a „nemzetiszocialista teljesítményi irányelvvel”. Ezért tiszt lehet „minden németa népesség valamennyi köréből, tekintet nélkül származására, csak személyisége és az ellenség előtti helytállás alapján kiválasztva”. Az egységes Wehrmacht-tisztikar megteremtésére kiadott számos rendelkezés, parancs közül ideológiai jellege van annak, amelyben a katonai személyügyi hivatal 1942. október 31-én a zsidósággal szembeni beállítottságot „a tiszt nemzetiszocialista magatartása háborút eldöntő részé”-nek nyilvánította.

Életkor

A Wehrmacht tábornoki és tengernagyi karának képét érdekesen határozza meg e testület életkor-struktúrája. Ebben a két szélső véglet: a legidősebb tábornok 1865-ben, a legfiatalabb 1915-ben született; kettejük között tehát kerek 50 év korkülönbség volt. Ez persze inkább elméleti jellegű, mert nem egyidejűleg voltak tábornokok. Az 1865. december 18-án Breslauban született Max Zunehmer vezérőrnagy Düsseldorf városparancsnokaként 1942. április 30-ig teljesített aktív szolgálatot, így 77. életévében ment nyugdíjba.

Ugyancsak a Heer (szárazföldi haderő) tábornoka volt Erich Bärenfänger, aki 1915. január 12-én született. Apja levélkézbesítő volt, ő maga kereskedelmi alkalmazott. 1939. április 20-án tartalékos hadnagyi rangot kapott, majd a háború idején átvették a hivatásos állományba. Hitler hamarosan felfigyelt rá; megkapta a lovagkereszthez a tölgyfalombot, és kinevezték „az ifjúság katonai nevelésének szemlélőjé”-vé. 1945 áprilisában Berlin egyik védelmi szakaszának parancsnoka lett, egyidejűleg alezredesből vezérőrnagy. Az itteni harcokban esett el.

Bärenfängernél fiatalabban lett tábornok Dietrich Peltz, aki 1914. június 9-én született és 1944. május 1-jén, tehát 30. életévében, egy légihadtest parancsnokaként kapta meg vezérőrnagyi kinevezését. Ő egyébként túlélte a háborút, éppúgy, mint a nálánál jelentősebb karriert befutott Adolf Galland, az egyik legeredményesebb német vadászrepülő. Az 1912. március 19-én született Galland 1934 elején kezdte meg katonai szolgálatát, 1937 májusától Spanyolországban harcolt a Francót támogató „Legion Condor” vadászrepülőjeként, 1938 nyaráig. 1939. október 1-jén lett százados, 1940. július 18-án őrnagy, s hamarosan – az angliai légi csata idején – egy vadászrepülő-ezred parancsnoka. 1941. november 29-én, Werner Mölders temétésén Göring kinevezte „General der Jagdflieger”-ré, a vadászrepülők szemlélőjévé. 30. életévének betöltése előtt, alezredesként kapta ezt a tábornoki beosztást, ebben lett 1942. november 19-én vezérőrnagy, majd 1944. november 1-jén altábornagy. Göringgel ellentétbe került, leváltották, s a háború utolsó hónapjaiban a Me 262 sugárhajtóműves gépekkel repülő Jagdverband 44 parancsnokaként tevékenykedett.

A Wehrmacht 3191 tábornokának és tengernagyának csaknem a fele, 1568 fő 1891 előtt született, kerek egyharmada, 1039, 1891–1895 között, és 468 fő 1896–1900 között. Az 1900 után születettek száma csupán 116 fő, tehát a 45 éves vagy ennél fiatalabb tábornokok és tengernagyok csak 3,6%-ot képviseltek.

Ezek a számok az egész tábornoki és tengernagyi karra vonatkoznak. A legmagasabb rendfokozatoknak, a tábornagyoknak és a flottatengernagyoknak az életkor szerinti megoszlása jóval szűkebb határok között mozgott. Az 1940. július 19-én kinevezett 12 tábornagy közül a legöregebb az 1875-ben született Gerd von Rudstedt volt; 1945 márciusáig aktívan szolgált, ekkor betöltött 69 évével a Wehrmacht legidősebb tényleges tisztjének számított. A 12 fő közül az 1892-ben született Erhard Milch, Göring helyettese kapta legfiatalabbként a marsallbotot, hiszen ekkor 48 éves volt. Őt csupán Wolfram Freiherr v. Richthofen, az I. világháború leghíresebb német vadászrepülőjének, Manfred Richthofennek az unokatestvére szárnyalta túl, aki 1943. február 16-án, 47 éves korában lett a Luftwaffe tábornagya.

A Grossadmiral rangját ketten érték el, Erich Raeder 63 éves korában, 1939. április 1-jén lépett elő flottatengernaggyá, a haditengerészet főparancsnokaként. E tisztségében Karl Dönitz követte, aki 51 évesen, 1943. január 30-án lett főparancsnok és egyidejűleg flottatengernagy, a vezértengernagyi rendfokozat átugrásával.

Származás

A 3191 tábornok és tengernagy származás szerinti vizsgálatához az apák foglalkozását hét nagyobb csoportba sorolhatjuk:

I. tisztek és altisztek: 790

II. hivatalnokok: 1226


III. földbirtokosok és gazdálkodók: 277

IV. szabad foglalkozásúak: 175

V. kereskedelem, ipar, kézműipar: 460

VI. meghatározhatatlan: 45

VII. nincs adat: 218

I. A 790 katona apa közül 290 tábornok volt, 116 ezredes, 136 alezredes, 107 őrnagy, 74 százados, 59 ennél alacsonyabb rendfokozatú tiszt vagy hasonló állású, köztük 2 csendőrtiszt. Az altiszti kart mindössze 8 fő képviselte.

II. Az 1226 hivatalnok közül 155 a jogszolgáltatásban tevékenykedett, 70 – köztük 4 miniszter – politikai funkciót viselt, 884 magasabb hivatali funkciót, köztük 156 professzor és középiskolai tanár volt, és – érdekes módon – csupán 3 diplomata. 293 közepes, 9 pedig alacsonyabb szintű tisztséget töltött be, 40 esetben pedig nem lehetett pontosan meghatározni a hivatali állást.

III. A 277 földbirtokos és gazdálkodó esetében a megjelölés nem egészen pontos. Közülük 168 a földbirtokosi, 35 pedig a bérlő kategóriába esik, 15 különböző szintű hivatalnok, 57 gazdálkodó, egy zsellér, egy pedig napszámos.

IV. A szabad foglalkozásúak csoportjában 98 orvost és fogorvost, 7 állatorvost, 36 gyógyszerészt, 2 fogászt és drogistát, 11 építészt, 5 újságírót, 1 színészt, 3 írót és 12 festőművészt különböztettek meg.

V. Az ide sorolt apák közül 223 a kereskedelemben, 186 az iparban tevékenykedett, 51 pedig munkás, kézműves vagy hasonló volt. A 223 fő között 144 kereskedő, 43 különféle alkalmazott, 22 könyvkereskedő volt. Az ipar kategóriájába tartozott 75 gyár- és bányatulajdonos, 32 gyár- és bányaigazgató, 12 egyéb igazgató, 44 alkalmazott és mérnök. A harmadik alcsoport 7 munkásra, 40 kézművesre és 4 egyébre oszlott.

VI. A 45 meg nem határozható foglalkozásúból 3 herceg volt, 23 nyugdíjas és magánzó, 19 pedig egyéb.

A korabeli megítélés szerint az apák foglalkozását bizonyos kategóriákban „tisztnek alkalmas” és „tisztnek alkalmatlan” (offizierfähig és nichtoffizierfähig) megjelöléssel minősítették. Az 57 gazdálkodóból csak 2 számított „offizierfähig”-nek, 55 tehát nem! Ebből az 55-ből 47 a Heerhez, 2 a haditengerészethez, 6 a légierőhöz került, ennek kötelékében érte el a tábornoki vagy a tengernagyi rangot, az esetek többségében nem a szokványos úton kerülve be a tisztikarba. A „tisztnek alkalmatlan” 55 fő közül 53-nak az adatai ismertek; 38 közülük 1914 előtt, 10 az I. világháborúban, 5 1918 után lépett a hadseregbe. A 38-ból 15 az altiszti állományból származott, vagyis annak idején önként lett katona, 6 tartalékos tiszt lett egyéves szolgálat alapján, 1 fő pedig tengerészmérnökként indult el a pályán. A 38 főnek így közel kétharmada kerülő úton jutott a tényleges tisztek közé.

Jól szemlélteti az ilyen pályafutást az 1893-ban született Paul Gurran. 1908-ban önkéntesként altiszti iskolába került, s 1919 áprilisában lett hadnagy. A Reichswehrben már zászlóaljparancsnok, a Wehrmachtban 1938-ban alezredes, 1941-ben ezredes, 1943-ban vezérőrnagy, hadosztályparancsnok. 1944. február 22-én kórházban belehalt a hadosztálya élén szerzett sebesülésébe; halála után altábornaggyá léptették.elő.

A 7 munkásszármazású tábornok között 1 altábornagy volt, 4 vezérőrnagy a Heer, 2 pedig a Luftwaffe kötelékében szolgált.

Ilyen pályát futott be az egyetlen munkásszármazású altábornagy, egy szabász fia, az 1896-ban született Eugen König. 1915-ben önkéntesként lépett a porosz hadseregbe, 1917-ben lett hadnagy. Az I. világháború után hivatalnokként tevékenykedett, 1935-ben tartalékos főhadnagy, majd 1941-ben csapattiszt lett. 1942-ben már alezredes, 1943-ban ezredes, 1944-ben vezérőrnagy, 1945. március 16-án altábornagy, 1944 decembere óta a 272. népigránátos hadosztály parancsnoka.

A II. világháború menete bizonyítja, hogy a Wehrmacht tábornoki és tengernagyi karának túlnyomó többsége mindvégig híven szolgálta a német nemzetiszocialista rendszert. Származásuk és neveltetésük következtében képtelenek voltak felismerni, hogy a rossz oldalon állnak, hogy saját népük és az emberiség érdekei ellen cselekszenek.


1. Az elsõ osztrák köztársaság párthadseregei� �ÉVFORDULÓ

KEREKES Lajos

Az első osztrák köztársaság „párthadseregei”

Az első osztrák köztársaság 1919–1934-ig terjedő másfél évtizedét a félkatonai szervezetek egymás elleni harca jellemezte. Ez a harc időnként csak demonstratív erőfitogtatásban és távoli ökölrázásban nyilvánult meg, de gyakran nyílt fegyveres összeütközésekig éleződött, amelyek halálos áldozatokat is követelve, szinte polgárháborús légkört teremtettek az országban. Ausztriában több fegyveres organizáció is létezett, de közülük kettő érdemel különös figyelmet, mert végül is ezek váltak a szemben álló osztályok kibékíthetetlen politikai érdekeinek fegyveres védelmezőivé. Az egyik a Heimwehr-szervezet volt, a másik a Republikanischer Schutzbund (Köztársasági Védszövetség). Az első, a tőkés érdekeket védelmezve, militáns antikommunista törekvések szolgálatában állt, míg a másik – elnevezéséből is kiolvashatóan – az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt fegyveres hátvédjeként a köztársaság alkotmányában biztosított jogok megóvása céljából alakult.

A „kakastollas” Heimwehristák. Elsőként a Heimwehr jött létre. A Monarchia összeomlásának következményeként a régi államapparátus fegyveres szervezetei (hadsereg, csendőrség, rendőrség, állambiztonsági szervek) felbomlottak. A köztársaság kikiáltása után (1918. okt.) alapított fegyveres szervezetek viszont (Volkswehr, Arbeiterwehr) a tartományok konzervatív katolikus köreinek szemében a baloldali forradalmi törekvések eszközeinek tűntek. Ezért, a további baloldali átalakulás veszélyétől félve, megszervezték kisebb-nagyobb magánhadseregeiket. Ezekben a katonai vezetés azonnal hozzáértő kezekbe került, hiszen a volt hivatásos tisztek és altisztek – biztos fizetés mellett – örömmel beléptek ezekbe az új jobboldali fegyveres szervezetekbe. A legénység egy részét a parasztság, másrészt a kispolgárság és a viharos társadalmi-történeti változások következtében deklasszálódott társadalmi rétegek tagjaiból toborozták. Fegyverben és lőszerben sem volt hiány. A felbomlott hadsereg a frontokról hazavitte a fegyvereket, amelyek 1918 őszén szinte őrizetlenül halmozódtak fel a bécsi és vidéki katonai körzetek raktáraiban. Őrzésükről és ellenőrzésükről az antanthatalmak ausztriai katonai missziójának kellett volna gondoskodnia, de e tekintetben hamarosan kiderült, hogy a győztesek szívesen szemet hunytak afölött, ha ezek a fegyverek a „rend helyreállítását” hirdető antikommunista organizációk kezébe kerülnek. Cunninghame ezredes, az antant katonai ellenőrző bizottságának elnöke eltűrte, hogy kb. 80 000 fegyver, sok ezer gépfegyver, ágyú, kézigránát, tömérdek lőszer, sőt még repülőgépek is, a „Bauernwehr”, „Heimwehr” és más nevek alatt szerveződő szabadcsapatok tulajdonába menjenek át.

A „fehér Internacionálé”

Abajor Tanácsköztársaság elfojtása, de különösen a berlini Kapp-puccs után Bajorország a jobboldali szabadcsapatok eldorádója lett. Vezéreik intenzív kapcsolatokat teremtettek osztrák rokonszervezeteikkel, sőt a magyar ellenforradalommal is. A Münchentől a Balkánig szerveződő „fehér Internacionálé”-ban – többek között – német részről Ludendorff tábornok, Bauer ezredes, a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásában cselekvően részt vevő Pabst őrnagy, a magyar származású hírhedt politikai kalandor, Trebitsch-Lincoln, a Bajor Néppárt vezére, Dr. Heim, magyar részről pedig az „ébredő magyarok” vezetői, Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor, a háttérből Horthy Miklós és mások szerepeltek.

A Heimwehr

Az osztrákokat elsősorban a Heimwehr vezetői képviselték. Fantasztikus terveik lényege egy Münchentől Bécsen és Budapesten át Bukarestig és Szófiáig terjedő ellenforradalmi blokk összekovácsolása lett volna a kommunista eszmék terjedése, de főleg a békeszerződésekben teremtett területi status quo ellen. Amikor az antant 1921-ben, a német belpolitikai konszolidáció után, egyre határozottabban követelte a bajor szabadcsapatok lefegyverzését, ezekből a fegyverekből jelentős mennyiséget csempésztek át Ausztriába, sőt Magyarországra is.

Az ausztriai paramilitarista szervezetek létrejöttében 1919–1920-ban külső okok is jelentős szerepet játszottak. A jugoszláv csapatok dél-karintiai és dél-stájerországi bevonulása, Dél-Tirol olasz elcsatolása, a magyar szabadcsapatok nyugat-magyarországi uralma és a különféle annexiós tervekről keringő hírek, amelyek Ausztria teljes felosztásának lehetőségét is felidézték, szintén erős ösztönzést adtak a széles körű fegyverkezésnek. A „vörös Bécs” és a konzervatív tartományok között feszülő politikai és szociális ellentétek szintén nyomós okot szolgáltattak a jobboldali szabadcsapatok megszervezéséhez.


A sokszínű Heimwehr

A Heimwehr tartományonként, egymástól szinte teljesen függetlenül, sok helyi sajátossággal színeződve jött létre. Viszonylag hosszú ideig tartott, míg országos méretekben is egységes szervezetté tudott válni. De az 1926-ban létrejött egység is csak átmenetinek bizonyult, rövid idő múltán újra felszínre törtek a regionális érdekkülönbségek, főleg a külföldi orientáció kérdésében megnyilvánuló véleményeltérések.

A tiroli Heimwehr Dr. Richard Steidle ügyvéd, tartományi tanácsos vezetése alatt alakult 1919 elején, és azonnal kapcsolatba lépett a bajor jobboldali vezetőkkel. A teljesen nyitott határokon keresztül áramlottak a fegyverek és propagandaanyagok. A tiroli Heimwehr kifejezetten konzervatív-katolikus irányzatot követett, és többségében a Keresztényszocialista Párt antihabsburgiánus szárnyának politikáját vallotta magáénak.

A stájerországi Heimwehr Dr. Anton Rintelen – uralkodói allűrjei miatt „König-Anton”-nak nevezett – keresztényszocialista tartományfőnök kezdeményezésére jött létre 1918 novemberében a Grazi-medence iparvidékének baloldali mozgalmaival szemben. 1919 tavaszán már fontos szerepet játszott a grazi éhségtüntetés leverésében. Rintelen elszánt gyűlölettel harcolt a baloldali mozgalmak ellen. Ő adott lehetőséget a magyar Tanácsköztársaság ellen szervezkedő magyar ellenforradalmár tiszteknek, hogy Feldbachban kiképző tábort alakítsanak és ott készüljenek fel a magyarországi megtorló hadjáratukra.

A karintiai Heimwehr létrejöttében a jugoszlávellenes harcok szolgáltatták a meghatározó elemet, de a határviták megoldása után ott is – erős nagynémet befolyás mellett – a mozgalom antidemokratikus belpolitikai funkciói kerültek előtérbe.

Az alsó-ausztriai Heimwehr egyik vezető alakja Ernst Rüdiger von Starhemberg herceg volt, aki fényes történeti nevét, nagy társadalmi befolyását, sőt tekintélyes magánvagyonának jelentős részét a Heimwehr szervezésére és felfegyverzésére fordította. Az itteni Heimwehr monarchista szellemiségű volt. A bécsi Heimwehr-szervezet élén Emil Fey állt, s ott Schönerer és Lueger nagynémet, illetve antiszemita eszméi játszották a meghatározó szerepet.

Mindebből látszik, hogy a Heimwehr sem szervezetileg, sem pedig ideológiai-eszmei tekintetben nem volt egységes mozgalom. Csak a baloldallal szemben folytatott harcukban találták meg a közös nevezőt, egyébként soraikban a jobboldali politika minden lehetséges színárnyalatát meg lehetett találni. Erejéről nincsenek egészen pontos adatok. Egy amerikai történész alapos levéltári kutatásokra épített monográfiája 300–400 ezerre becsüli a tagok számát, s közülük 120 ezer rendelkezett fegyverrel. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Saint Germain-i békeszerződés az osztrák hadsereg létszámát csupán 30 000 főben állapította meg, azonnal világossá válik a Heimwehr-szervezet politikai jelentősége.

A Köztársasági Védszövetség

A szociáldemokrata párt – különösen 1919-ben, amikor a kormányban a hadügyeket Julius Deutsch intézte – szintén jelentős fegyverkészlet birtokába jutott. A bécsi Arzenál, a legnagyobb fegyverraktár és a bécsi laktanyák készleteinek egy része a párt irányítása alatt álló Volkswehr kezébe került. E fegyverek jó részét az 1920-ban a keresztényszocialista Vaugoin hadügyminiszterrel megkötött úgynevezett „Arzenál-egyezmény” értelmében a szociáldemokrata védelmi és rendezőgárda, majd a Republikanischer Schutzbund a későbbi években is megtartotta.

A Republikanischer Schutzbund 1923 áprilisában alakult meg, miután a Heimwehr nagyarányú szervezkedése, egyre provokatívabb fellépése és a köztársaság megdöntésére szóló nyílt felhívásai mind világosabbá tették a demokratikus vívmányokat fenyegető veszélyeket. 1919–1927 között Ausztriában a jobboldali fegyveres szervezetek 21 politikai gyilkosságot követtek el szakszervezeti és szociáldemokrata pártfunkcionáriusok ellen. A tettesekkel szemben a rendőrség és a bírói szervek elnéző magatartást tanúsítottak. Mielőtt a szociáldemokraták elhatározták volna a Schutzbund megalakítását, Julius Deutsch olyan javaslatot terjesztett a parlament elé, hogy a kormány gondoskodjék valamennyi paramilitarista szervezet feloszlatásáról. Amikor ezt a javaslatot elutasították, az osztrák szociáldemokrata párt az önvédelem, illetve a köztársaság demokratikus rendjének védelmében az önálló fegyveres szervezet megalakításához kényszerült folyamodni. Történetileg paradox helyzetet fejezett ki, hogy az ellenzékben lévő szociáldemokrácia fegyveres szervezetet alapított annak a köztársaságnak a védelmére, amelyben a kormányhatalmat a köztársaság demokratikus rendjével szemben álló keresztényszocialisták gyakorolták.

A polgári jobboldal azonnal hangos propagandahadjáratba kezdett és széles körben igyekezett elhitetni, hogy a Schutzbund véres polgárháborúba akarja sodorni az országot, és a szociáldemokraták azt kizárólag olyan céllal


hívták életre, hogy általa a tervezett proletárdiktatúra fegyveres hatalmát megteremtsék. Hirdették ezt annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltak a Schutzbund védelmi jellegével. Ezt minden más érvnél jobban bizonyítja az a tény, hogy 1425-ben, amikor a dél-tiroli olasz fasiszta elnyomó politika miatt az osztrák –olasz ellentétek annyira kiéleződtek, hogy az osztrák kormány még a fegyveres összeütközés lehetőségét sem tartotta kizártnak, Vaugoin hadügyminiszter olyan értelmű szerződést kötött a Schutzbunddal, hogy szükség esetén a felfegyverzett munkások a hadsereggel együtt vennék fel a harcot a támadó olasz fasiszta csapatokkal szemben.

A Schutzbund létszáma ekkor 80 000 fő volt, majd 1928-ban érte el erejének csúcspontját 96 460 fővel.

Viták a Schutzbund szerepéről

A Schutzbund és a szociáldemokraták vezetői körében – különösen a húszas évek második felében – viták folytak arról, hogy egy esetleges társadalmi konfliktus kirobbanása esetén milyen feladatok hárulnának a Schutzbundra. A vitában a defenzív álláspont képviselői kerültek fölénybe, akik a párt vezetőivel – Otto Bauerral és Julius Deutschcsal – teljes egyetértésben úgy vélekedtek, hogy a munkásosztály védelmi ökle csak akkor emelkedhet ütésre, ha előzőleg az osztályellenség általános támadást indítana a köztársaság demokratikus vívmányai ellen. Két ellentétes doktrína állt egymással szemben a Schutzbund vezetésében is. Ezeket Alexander Eifler volt őrnagy, illetve Theodor Körner (1873–1957) volt császári vezérkari ezredes, majd tábornok képviselte, aki múltja és származása szálait megszakítva, meggyőződéses szociáldemokrata lett.

Körnert a köztársaság hadseregének megteremtésében végzett hasznos munkája után a keresztényszocialista hadügyminiszter 1924-ben nyugdíjazta, s ettől kezdve teljes energiáját a Schutzbund felépítésére és kiképzésére fordította. Nemcsak jól képzett vezérkari tiszt volt, de a marxizmus ismerője is, aki valamennyi kortársánál alaposabban elmélyült a társadalmi konfliktusok katonai tanulságainak elemzésében. Clausewitz nyomán a politika elsőbbségét vallotta, és óva intette a párt vezetőit attól, hogy a Schutzbund, a hadsereget utánozva, fő feladatát a gyakorlatozásban, felvonulásokban és parádékban lássa. A párt – hangoztatta – nem „delegálhatja” a védelmi felelősséget a Schutzbundra, hanem mindenkor számolnia kell azzal, hogy a védelmi harc csak valamennyi politikai, társadalmi és fegyveres erő komplex bevetése esetén végződhet győzelemmel. „Csak a párt, a szakszervezetek és a Schutzbund között minden fokon érvényesülő legszorosabb közösségben rejlik a párt ereje.” Körner a militarista vonallal szemben azt vallotta: az irreguláris csapatoknak el kell kerülniük a szervezett hadsereggel való utcai harcot; az ellenfél demoralizálása érdekében alkalmazniuk kell a kifejezetten civil harci módszereket: a sztrájk és fegyvertelen tömegtüntetések eszközeit; a passzív védelmet váratlan offenzív támadásokkal kell variálni; végzetes hiba lenne egyszerűen utánozni az ellenfél harci módszereit.

A párt vezetői azonban Eifler őrnagynak adtak igazat, akinek szubjektív jó szándékához tévedései ellenére sem férhet kétség. Eifler így nyilatkozott: „Huszonnégy óra alatt vagy mi leszünk Bécs urai, vagy ők... Bizonyára lesznek utcai harcok, eleinte bizonyára nehéz helyzetben leszünk... Mindent meg kell tennünk, hogy megvédhessük magunkat, de egy katonailag vezetett támadással szemben csak katonái ellenintézkedésekkelvédhetjük meg magunkat.”

A pártvezetés mégis a „militarista” vonal mellett döntött, aminek magyarázata abban rejlik, hogy az felelt meg inkább a párt defenzív jellegű politikai vonalának. E döntés után Körner visszavonult a Schutzbund vezetésétől. A párt vezetői azt hitték, hogy a békés parlamenti eszközökkel kiharcolt jogokat a reakció nem meri erőszakos úton megsemmisíteni, ezért teljesen elegendő, ha a Schutzbund ultima ratiokénterőt és fegyelmet sugározva kivárja a rákényszerített cselekvés óráját, amire a vezetés valójában komolyan sohasem számított.

Néhány évvel később – nevezetesen az 1934. februári bécsi harcok idején – a történelem igazolta Körner állításainak mély igazságát, amikor a barikádokon harcoló Schutzbund a széles munkástömegektől nem kapta meg azt a támogatást, ami a többszörös túlerő ellenére is biztosíthatta volna a győzelmet.

2. Képek


1. Demokrácia és hadsereg, 19441948�MUCS Sándor

Demokrácia és hadsereg

1944–1948

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-i nyilatkozata mondta ki többek között: „… megszervezi az új magyar nemzeti haderőt, a magyar függetlenségi és állami szuverenitás egyik legfőbb biztosítékát”, ez a hadsereg részt fog venni a fasiszta Németország és magyar cinkosaik elleni szabadságharcban.

A megszervezendő hadsereg politikai jellegéről nyilatkozva a pártok képviselői több esetben is kifejtették: politikailag elkötelezett hadsereget kívánnak, a hadseregnek magán kell viselnie azokat a demokratikus vonásokat, amelyek az új államhatalmat jellemzik.

A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt 1945. január 30-i javaslata kimondta: „a hadsereg néphadsereg, amelyet a nemzet akarata hív életre …” Javasolták, hogy a hadseregen belül hozzanak létre egy olyan szervezetet – a nevelőtiszti intézményt –, amelynek feladata a hadsereg demokratikus szellemben való nevelése.

Más véleményen volt azonban a politizáló hadsereg kérdésében a Honvédelmi Minisztériumban a hadsereg szervezését előkészítő néhány tiszt. Szerintük a hadseregtől távol kell tartani a politikát, mert „az megzavarja az egységes cselekvést”. Kéri Kálmán ezredes és Simonffy Tóth Ernő őrnagy 1945. január 16-án elkészített hadsereg-szervezési tervezete szólt ugyan a hadsereg és a politika kapcsolatáról, de csak annyiban, hogy a katonák is kapják meg az aktív és passzív választójogot és a nemzetgyűlésnek is legyenek katona képviselői.

A politikamentes hadsereg mellett szállt síkra a Független Kisgazdapárt 1945 elején kidolgozott programja is.

1945. február 14-én a Honvédelmi Minisztérium és a demokratikus pártok képviselői tárgyalást folytattak a hadsereg szervezésével összefüggő kérdésekről. A hadsereg és a politika viszonyának megítélésében a két munkáspárt véleményét fogadták el, rövidesen megkezdődött a nevelőtiszti intézmény szervezeti kiépítése és megindult a politikai nevelőmunka.

Harc a hadseregért

Miután Európában véget ért a háború, a hadsereg ügye – legalábbis egyelőre – háttérbe szorult, de nem került le a napirendről. A kérdés nem az volt, legyen-e vagy sem, hanem az, hogy melyik politikai erőnek sikerül a fegyveres erőt megszereznie. A küzdelem több síkon folyt. A népi baloldal – ide sorolom a kommunista pártot, a szociáldemokrata pártot és a Nemzeti Parasztpártot – azon fáradozott, hogy a retrográd erőket kiszorítsa a hadseregből, megszilárdítsa a nevelőtiszti intézményt, erősítse a szervezet demokratikus jellegét. E törekvésével mindenekelőtt a kisgazdapárttal került szembe. Ugyanakkor a népi baloldal pártjai egymással is versengtek a hadsereg feletti befolyás megszerzéséért.

A kommunista párt már 1945 júniusában megtartotta első katonai konferenciáját, az év második felében pedig megalakultak a hadosztályoknál a pártbizottságok.

A szociáldemokrata párt is megkezdte tagjainak összefogását, egyelőre a Magánalkalmazottak Szakszervezete keretében. Tartalékos tiszt tagjaival pedig aláíratott egy nyilatkozatot, miszerint ha az erre utasítást kap, szolgálattételre bevonul a hadseregbe.

A Nemzeti Parasztpártnak ekkor kevés energiája maradt a hadseregre, de megnyilatkozásai a munkáspártok véleményéhez állottak közelebb.

A kisgazdapárt keveset törődött saját pártszervezeteinek kiépítésével. Ennek oka az lehetett, hogy a párt a régi hivatásos tisztikart, majd – az 1945 őszi választások után – a honvédelmi miniszteri tárca birtoklását elegendőnek tartotta saját katonapolitikai céljai képviseléséhez. Elképzelése nem volt alaptalan, hiszen a hivatásos tisztikar politikai felfogása a polgári gondolkodáshoz állt közelebb.

A választások után a két munkáspárt tevékenysége felerősödött. Különösen nagy szerepet kaptak akkor a


nevelőtisztek. Többségük az MKP tagja volt, mivel a szervezés kezdetén mindenekelőtt az MKP tudott jelölteket állítani ezekre a posztokra volt partizánokból, antifasiszta iskolát végzett hadifoglyokból és az itthoni ellenállási mozgalom harcosaiból. A nevelőtisztek ugyan nem folytathattak pártpolitikát, de megtiltani sem lehetett nekik, hogy a nevelőórák anyagát ne a kommunista párt politikájából kiindulva magyarázzák. 1946 tavaszán megalakult az MKP Katonai Bizottsága is, Pálffy György vezérőrnagy vezetésével.

A szociáldemokrata párt munkáját elsősorban az segítette, hogy a választások után egyik vezető titkára, Zentai Vilmos lett a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Decemberben már megalakult a párt Honvédelmi Minisztériumban működő csoportja. Elnöke Zentai Vilmos, titkára pedig Bodrossy Erik. A szervező munka eredményeként 1946 júniusában sor került a párt Országos Honvédelmi Szervezetének (OHSZ) megalakítására.

1945 őszén a hadseregben és a politikai pártok között éles vita bontakozott ki arról, hogy a Szálasiékkal Nyugatra távozott hivatásos tisztek hazatérésük után jelentős számban kaptak beosztást az új hadseregben. Helyüket azon tartalékos tisztek rovására biztosították, akik önként jelentkeztek a fasizmus elleni harcra. Tiltakoztak a Honvédelmi Minisztérium ezen intézkedései ellen egyrészt a hadseregen belül, másrészt a baloldali pártok az országgyűlés decemberi ülésszakán. A hivatásos tisztek védelmében B. Szabó István (kisgazdapárt) érvelt, mondván: a tartalékosok menjenek vissza eredeti foglalkozásukhoz, mert a „szakemberek” – azaz a hivatásosok – között bizonyára lesz annyi demokrata, amennyi a hadseregnek kell. Az ügyben végül is a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) mondta ki a végső szót: úgy rendelkezett, hogy a „nyugatosokat” el kell távolítani a hadseregből.

1946 márciusában a SZEB – az ország nehéz gazdasági helyzetét és a stabilizációra való törekvést figyelembe véve – a fegyverszüneti szerződésben biztosított jogánál fogva a hadsereg létszámát 25 000 főre csökkentette. Ugyanakkor a határőrséget – amely eddig a honvéd kerületi parancsnokságok alegységeként működött – a Pálffy György ezredes vezetésével megalakult Határőr Parancsnokság alá vonták és létszámát 10 000 főre emelték. Ez a szervezeti változás azt jelentette, hogy a hadsereg fele kommunista parancsnok irányítása alá került. A kisgazdapárt mindezt nagy elégedetlenséggel fogadta. Tombor Jenő honvédelmi miniszter le akart mondani, Nagy Ferenc miniszterelnök azonban ahogy visszaemlékezésében megjegyezte – erről hallani sem akart. Szerinte a békeszerződés megkötéséig úgysem tehetnek semmit, utána pedig a szovjetek nem fognak beavatkozni a hadsereg ügyébe. (Pálffyt ugyan nem a SZEB nevezte ki, de tény, hogy egy ilyen magas katonai funkciót betöltő személy kinevezéséhez annak engedélye kellett.)

1946 nyarán a Minisztertanács véglegesítette a nevelőtiszti intézményt, majd a nevelőtisztek nagy részét hivatásos állományba vették. Tovább ritkult a régi hivatásos állomány azzal is, hogy a B-lista végrehajtása során kikerültek a hadseregből azok a tisztek, akik nem tudtak vagy nem akartak egyetérteni a demokratikus fejlődéssel.

A kisgazdapárt csak ekkor figyelt fel fokozottabban a hadseregben addig végbement szervezeti és politikai változásokra. A párt Véderő Bizottsága – amelynek elnöke Bartha Albert, titkára pedig Jaczkó Pál volt – júniusban készített egy felmérést a hadsereg helyzetéről. Ebben többek között megállapította: az, hogy a határőrség, a Honvédelmi Minisztérium személyügyi osztálya, valamint a nevelő intézmény az MKP kezében van, lényegében a hadsereg kommunista irányítását jelenti. A bizottság egy sor intézkedést javasolt a helyzet megváltoztatására és az ún. többségi elv alapján (a választásokon elért abszolút többségről van szó) a hadsereg irányítási és parancsnoki funkcióinak újbóli elosztását kívánta. S noha Tombor Jenő halála után a miniszteri tárcát a szintén kisgazdapárti Bartha Albert vette át, a Véderő Bizottság elnöke pedig B. Szabó István lett, a két munkáspárt kezében lévő funkciók lehetetlenné tették, hogy a kisgazdapárt tisztségeket nyerjen a hadseregben. Az 1947-es májusi politikai válság* után jelentősen csökkent a kisgazdapárt tevékenysége a hadseregben is.

Az MKP és az SZDP

A két munkáspárt között – az együttműködés ellenére – a kapcsolat 1947 nyarán jelentősen rosszabbodott.

Az ellentétek – a hadsereggel kapcsolatban – abból fakadtak, hogy az MKP erre az időre a hadsereg szinte minden lényeges funkcióját a kezében tartotta, míg az SZDP-nek csak a „második vonal” maradt.

Az MKP kezében volt a Határőr Parancsnokság és a Katonapolitikai Osztály (mindkettőt Pálffy György vezette), Sólyom László állt a vezérkar funkcióját ellátó Katonai Csoportfőnökség élén. Illy Gusztáv a Honvédelmi Minisztérium Személyügyi Osztályát, Jánosi Ferenc a Nevelési Osztályt vezette. A párt tagjai voltak az 1. és a 6. hadosztályok parancsnokai, s kommunista volt a nevelőtiszti tanfolyam parancsnoka is.


Az SZDP töltötte be a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkárságát, Gömöri Viktor a személyügyi osztályon, Kruchina Viktor a katonapolitikai osztályon viseltek funkciót. A Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztálya élén dr. Merényi Gusztáv állt, s SZDP-tag volt Molnár Pál, a műszaki hadosztály parancsnoka. Több kerületi parancsnok volt SZDP-tag, s voltak tagjai a nevelők között is.

A felsorolásból érzékelhető, hogy az MKP tagjai mindenekelőtt olyan területeken voltak, ahol fegyver volt a katonák kezében, s ahol döntő befolyást lehetett gyakorolni a nevelésre. Az SZDP-nek gyakorlatilag csak az ún. „kiszolgáló részlegek” maradtak.

Zentai Vilmos 1947 márciusában feljegyzést készített, amelyben azt javasolta, hogy az SZDP vezetése lépjen fel a paritás elvének érvényesítése érdekében. Ez a két párt összekötő értekezletein többször fel is merült, ám az MKP kitartott az addig megszerzett beosztások mellett.

Az 1947-es választások előtt nagy propaganda- és tagtoborzó munkába kezdett az SZDP a hadseregen belül. Különböző tanácskozások, nagygyűlések mellett pl. Szakasits Árpád aláírásával körlevelet juttattak el a párt megyei vezetőségeihez. Ebben hangoztatták: az SZDP-nek nem lehet mindegy, hogy „a magyar ifjúság tömegei milyen szellemben nevelik majd gyermekeiket és unokáikat. Pártunk létérdeke, hogy e szellem felett mi őrködjünk és hogy a szolgáló és leszerelő katonák ne a reakció eszközei, hanem a haladás fáklyahordozói legyenek.”

Még a választási harc nyitányaként összehívták az OHSZ tanácskozását, amelyen a pártvezetés részéről Szélig Imre tartott előadást. Kifejtette, hogy a hatalomért folyó harc közepette „a honvédség tiszthelyettesi karát és tisztikarát igyekezzünk átállítani a szociáldemokrata párt elvi síkjára”. A felszólalók viszont azt bizonygatták, hogy ez csupán agitációs munkával már nem megy, mert az MKP előnye behozhatatlan. A helyzet ismeretében a tanácskozás zárszavában Zentai is kénytelen volt kijelenteni: ,,…nincs más lehetőség számunkra, mint a másik munkáspárttal való együttműködés területén fellépni.”

Választások után

Az 1947-es választások után kialakult politikai válságbaigencsak belejátszott a hadsereg vezetése körüli vita. Miután a koalíció nagyobb pártjai egymás között elosztották a miniszteri tárcákat, a Nemzeti Parasztpártnak csak a honvédelmi és az építésügyi maradt. Az építésügyivel a pártnak nemigen volt problémája, de a honvédelmit arra hivatkozva, hogy a pártnak erre nincs megfelelő embere – mereven elutasították. Az NPP vezetőjének, Veres Péternek legalább olyan súlyú tárcát kívánt, mint amilyent a többi pártok vezetői birtokoltak, s a honvédelmit nem tartotta ilyennek. A pártközi értekezleteken és a pártok kétoldalú megbeszélésein napokig folyt a vita és a győzködés, hogy az NPP vezetőit jobb belátásra bírják. Veres Péter visszaemlékezése szerint „végül is, mert csakugyan nincs más megoldás, elvállaltam: egye meg a fene, az én becsületem (amelyet másokhoz hasonlóan, ha önmagunkról van szó, én is túlbecsültem), talán még ezt a furcsaságot is kibírja”. Veres Péter becsületére legyen mondva, hogy a Honvédelmi Minisztérium élén mégsem ilyen „félvállról” dolgozott. Tisztességgel igyekezett végrehajtani a népi baloldal katonapolitikáját.

A választások után megalakult Dinnyéskormány programja már a szocialista fordulat felé tett jelentős lépésnek számított. Ez azt is jelentette, hogy a pártok közötti harc a hadseregen belül is alábbhagyott, majd – a két munkáspárt egyesülésének előtérbe kerülésével – gyakorlatilag megszűnt. Erre az időre az MKP tagjainak létszáma a hadseregben meghaladta az 53%-ot, a tisztikarban pedig megközelítette a 67%-ot. A két munkáspárt egyesülésével pedig ez az arány tovább nőtt a Magyar Dolgozók Pártja javára.

Vö. Vida István: Nagy Ferenc politikai pályafutása, História, 1981/ 3. sz.ám

2. Képek


1. Állam és hadsereg. Dzsingiszkán államaFIGYELŐ

BENKŐ Mihály

Állam és hadsereg

Dzsingisz kán állama

1206-ban összeült a Nagy Kurultáj Mongólia szent vidékén, az Onon folyó forrásainál, s a mongolok megválasztották nagykánjukat. Dzsingisz lett az új nagykán, ifjúkori nevén Temüdzsin, aki évtizedeken át tartó véres harcok során legyőzte és egyesítette a Bajkál-tó és a Nagy Kínai Fal között élő, mongol nyelven beszélő lovas nomád törzseket és nemzetségeket.

Dzsingisz kán feltehetőleg az 1206. évi kurultájon tette először közzé azt a tervét, hogy az egységes „kék mongol” nemzetnek meg kell hódítania az egész világot.

A kísérlet, bár végeredményben nem járt sikerrel, korántsem mondható teljesen eredménytelennek. A mongol birodalom még Dzsingisz kán életében több mint kétszeresére nőtt, és a nagykán halálakor (1227) magában foglalta Észak-Kínát, az ujgur, a kara-kitáj földeket és a közép-ázsiai Khorezm területét. 1236–42-ben Dzsingisz kán unokája, Batu kán leigázta az orosz fejedelemségeket, a mai Ukrajna déli részén élő kunokat, lerohanta Magyarországot, Kis-Lengyelországot, Sziléziát, eljutott Morvaországba és Ausztria keleti tartományaiba. A mongol hódítók híre akkora pánikot keltett Nyugat-Európában, hogy arra Attila hunjai óta nem volt példa. 1280-ban a mongol birodalom a Japán-tengertől a Kárpátokig, Kína déli határaitól a Léna folyó forrásvidékéig terjedt. Területe megközelítőleg 15,7 millió km2 volt.

A dzsingiszi birodalom kialakulása előtt a mongol pusztákon különféle törzsek legeltettek, vadásztak és háborúskodtak egymással. Ezek a törzsek, és a Bajkál-tó és az Altaj hegység vidékének tajgájában élő erdei népek egyesültek 1206-ban Dzsingisz kán uralma alatt. Az egységes mongol állam teljhatalmú vezetője a nagykán volt. Közvetlenül részesült a hatalomban a kán családja: elsősorban fiai, de testvérei, a család nőtagjai és a családba került fogadott fiúk is. A káni kísérethez tartoztak az egyes törzsek és nemzetségek kiemelkedő tagjai, a katonai vezetők, a testőrgárda tagjai. A ranglétra alján az egyszerű pásztorkatonák álltak. A házi rabszolgaság elterjedt volt, de a rabszolgák előtt szerencsés esetben, különösen háború idején nyitva állt a felemelkedés útja.

A mongolok a birodalom megalakulása után ismerkedtek meg az írásbeliséggel. Dzsingisz kán kancelláriát szervezett írástudókbólés állandó székhelyetalapított a Tola folyó partján. Törvénykönyvet készített, hogy szabályozza népének életét. A Nagy Törvénykönyvet, a Jaszák Gyűjteményét a mongolok és a meghódított államok mongol származású uralkodói évszázadokon át mágikus erejű írásnak, a győzelem zálogának tekintették.

Erkölcsi intelmek szabályozták a mongolok viselkedését egymással szemben: tiszteld a bölcseket és a tanult embereket; ne lopj; oszd meg ételedet társaiddal; ne tégy hamis tanúságot; kíméld a szegényt és a gyengét. Mongol nemzetiségű rabszolga tartásáért halálbüntetés járt.

A külföldiekről, idegen államokról egyszerűen rendelkezett a törvénykönyv. Kimondta, hogy az Isten a nagykánt rendelte a földkerekség feletti uralomra, aki neki ellenáll, Istennek áll ellent.

A Jaszák szabályozták az adózást, az udvari szolgálatot, a közteherviselést. Minden mongol köteles volt évente egyszer részt venni a Nagy Vadászaton, ami hozzájárult az udvar élelmezéséhez, és ugyanakkor hadgyakorlat is volt. Mindenkinek a kijelölt helyen kellett élnie, pásztorkodnia. A kánnak járó adót állatban rótták le. A harcosok háborúban szerzett zsákmányuk egy részét kötelesek voltak a nagykánnak átadni.

Halállal büntették – mint említettük – a lopást, a gyilkosságot, a házasságtörést, a kereskedők harmadik tönkremenetelét, néhány rituális szabály megszegését. (A mongolok sámánhitűek voltak.) Ugyancsak halál járt a katonai bűncselekményekért: alvásért az őrségen, a csatasor elhagyásáért, a megfutamodásért, az engedély nélküli zsákmányolásért stb. Kisebb bűncselekményeket botozással büntettek.

A törvények szigorú keretekbe szorították a mongolok életét, segítettek egységessé tenni az országot. A


birodalom megalakulásával azonban a termelési lehetőségek nem javultak Mongóliában, az állatállomány sem lett nagyobb. A jólét növelésére egyedül a külső terjeszkedés kínálkozott. Dzsingisz kán igyekezett országából olyan katonai tábort kialakítani,amelynek kizárólagos célja a hódítás.

Mongol hadseregszervezet és hadvezetés a birodalom fénykorában

Dzsingisz kán a népét tizedekbe, századokba, ezredekbe és tízezredekbe (tümén) szervezte. Míg azonban a hunoknál és a türköknél a tízes felosztást csak a törzseken, nemzetségeken belül hajtották végre, és így megmaradt a törzsi szeparatizmus, Dzsingisz kán a mongol törzseket széttelepítette és hadseregét területi alapon szervezte meg. Az egységek tagjait az ő idejében csak ritkán kötötte össze családi, kapocs. A tízes renden belül mindenkinek csak egy ember parancsolt: a felettese.

A hadsereg fegyelme igen erős volt. A fegyvereket a központi raktárakban őrizték, hadjárat előtt ott vehették át a katonák. A tiszteknek ütközet előtt ellenőrizniük kellett harcosaik fegyverzetét. Ha a hiányokat nem pótolták a főparancsnoki szemle előtt, büntetést kaptak. Az egység körzetét engedély nélkül senki sem hagyhatta el. A behívóparancsokat a kán futárai vitték szét. Átvételük után a tizednek, századnak, ezrednek pontosan a megjelölt helyen és időben kellett megjelennie. Azt a tisztet, aki nem tudta kordában tartani embereit, száműzték.

A lovas nomád született katona volt. Íjjal, nyíllal és pányvával bánni gyermekkorában megtanult. Ösztönösen jól tájékozódott a természetben, étel-ital terén igénytelen volt. A mongolokat hazájuk különösen rideg időjárása a többi nomádoknál is érzéketlenebbé tette az időjárási viszontagságokra. A belső háborúk, a földművelő államok ellen indított rablóhadjáratok megadták harci tapasztalatukat, növelték önbizalmukat. Mindezek a tulajdonságok, ötvözve a Dzsingisz kán által rájuk kényszerített vasfegyelemmel, olyan lovashadsereget alakítottak ki a mongolokból, amelyhez hasonlót keveset ismer a történelem.

Dzsingisz kánt magas, erős testalkatú, rőtes hajú, macskaszemű férfinak írták le a krónikák, „aki nagy energiával van megáldva, félelmet keltő, zseniális, igazságos, merész, határozott, ellenségeivel szemben vérszomjas és kegyetlen”. A vasfegyelem, amelyet katonáiba nevelt, és állandó győzelmei arra késztették harcosait, hogy gondolkodás nélkül teljesítsék minden parancsát. A mindenkori nagykán jurtája előtt bálványt állítottak neki és istenként tisztelték.

A Mongolok Titkos Történetéből kiderül, hogy még az 1206-os Nagy Kurultájon Dzsingisz kán kilencvenöt ezredest nevezett ki „azok közül, akik vele együtt alapították a birodalmat”. A legjobb képességű katonai vezetők az évtizedekig tartó, szünet nélküli belháborúkban választódtak ki. Igyekezett is vigyázni rájuk Dzsingisz kán. Ha a harcok veszélyeitől nem is tudta megóvni őket, legalább arra törekedett, hogy az intrikáknak, vagy az ő hirtelen haragjának ne essenek áldozatul. E célt szolgálta a következő káni rendelkezés: „Kilencszer vétkezzél bár, ne bűnhődjél érte!” – ami gyakorlatilag büntethetetlenséget biztosított a megjutalmazottnak.

Az ezredesek kinevezésével egy időben Dzsingisz kán kinevezte hadserege jobb- és balszárnyának parancsnokait, főszállásmesterét, aki a felderítéssel is foglalkozott, és adjutánsait. A centrumon és az egész hadseregen maga a kán parancsnokolt. Háborúban a tízezres testőrgárda volt a nagykán saját tümenje, a végső csatadöntő tartalék. Békében belügyi feladatok (a káni palotajurta őrzése, futárszolgálat, behívóparancsok széjjelvitele) mellett a gárda katonai akadémiaként is szolgált. A legjobb képességű testőröket maga Dzsingisz kán tanította a hadvezetés mesterségére. Dzsingisz kán mindig a megfelelő embert választotta ki a különböző posztokra. Tümen parancsnokai önállóan is képesek voltak sikeres hadjáratok vezetésére. Mukali, a mongol balszárny parancsnoka akkor fejezte be Észak-Kína meghódítását, amikor Dzsingisz kán a főerőivel Közép-Ázsiában harcolt. Batu kán 1236–42-es hadjáratán már csak a hadsereg egyharmada volt mongol, de századosig lefelé minden tiszt Dzsingisz iskolájában tanult. Batu kán tanítómestere, fő tanácsadója az akkoriban már legyőzhetetlen hírű Szübötej Bagatur volt. Száz és száz csatában próbált öreg rókák irányították a többi dzsingiszida herceg névleges parancsnoksága alatt álló tümenéket is. Dzsingisz kán módszere, amellyel védte az intrikák ellen legjobb hadvezéreit, a későbbi mongol birodalom számára is messzemenően kifizetődőnek bizonyult.

Felszerelés, menetelés, hadművészet

A Dzsingisz kán korában mintegy 130160 ezer fős mongol hadsereg elsősorban lovas egységekből állt, ezen belül könnyű- és nehézlovasságból. Minden harcosnak volt legalább egy visszacsapós íja és két tegeze 80–100nyílvesszővel, enyhén görbített szablyája. A nehézlovasok ezenkívül lándzsával, buzogánnyal vagy szekercével is rendelkeztek. Volt pányvájuk is, amellyel leránthatták az ellenséget a lóról. Sisakot, bőrből vagy vasból való vértezetet hordtak. Lovaiknak is volt vértezete. Fegyvereivel minden mongol harcos tökéletesen


tudott bánni. 200 méterre, vagy még nagyobb távolságra céloztak pontosan íjjal, össztüzet távolabbra is lőttek.

Minden katonánál volt tű, cérna, horgászáshoz vashorog, két bőrtömlő(víz és kumisz szállítására), folyón úsztatáshoz bőrlepedő, amelyből csónakot készítettek, vagy bőrtömlő, amelyet vízbeszállás előtt holmijukkal együtt a ló farkához kötöttek. Téli hadjáratra vittek magukkal prémsapkát, birka félbundát. Az alacsony, fürge mongol lovak nem kívántak takarmányt, megelégedtek a legelők füvével, amit a hó alól is ki tudtak kaparni. Patkolatlan patáikkal „úgy másztak a sziklákon, mint a kecskék”. Minden harcosnak több lova volt, hogy gyorsabban tudjon haladni. Egy-egy ló egynapi megterhelés után három napon át haladt teher nélkül. Szübötej Bagatur seregteste a magyar hadjárat idején egy alkalommal három nap alatt ötszáz kilométertis megtett. A következő századokban ilyen gyors haladásra nem voltak képesek a hadseregek.

Gyorsaságukat jó lovaiknak és minimális hadtápjuknak köszönhették. Kumiszt, szárított tejport vitt magával a mongol harcos, és bográcsot, amelyben az útközben zsákmányolt vadat, a folyókból, tavakból kifogott halat megfőzte. Lakott területen természetesen zsákmányoltak is élelmiszert. A hadsereg eltartotta önmagát. Könnyű sátrakat vittek magukkal, de ha kellett, lovon is aludtak. Művészei voltak a menetelésnek. A vonulásnak pontos rendje volt, elő-, utó- és oldalvédekkel. Haladni tudtak úttalan utakon, magas hegyekben, mocsaras erdőkben is. Otthon sem különb terepviszonyaik megedzették őket. Tájékozódási képességük, terepérzékük idegen országokban is érvényesült. 1241-ben Sziléziában, a legnicai mezőn a német lovagrend páncélos nehézlovasságát mocsárba csalták. Ott pusztult el az akkori Európa legjobban szervezett lovasserege.

Ostromgépeik az észak-kínai hadjáratig (1210) nem voltak, de később már használták a Kínától átvett ostromtechnika minden vívmányát. A kínai mérnökök a fából készült hajítógépeket, faltörő kosokat bárhol összeállították. Kőgolyókkal lőtték az erődítéseket, aknákat fúrtak, vízzel árasztották el a városokat. Ismerték és használták a görögtüzet is.

A mongolok azonban nem ragaszkodtak ahhoz, hogy háborúval hódítsanak. Ha valamely ország elismerte a fennhatóságukat, megelégedtek a kapott adóval, és azzal, hogy az adott ország háborúban csapatokkal segíti őket. Igyekeztek kereskedelmi kapcsolatokatis kiépíteni az egyes országokkal. Ez általában jó alkalom volt a kémkedésre is.

Ha ellenségeskedésre került sor valamely országgal, a kurultáj döntött a háború felől. Meghatározta, hogy melyik terület hány harcost köteles adni, kijelölte a gyülekezési helyet és időt. Az ellenséges országokban fokozták a felderítést, mongol és helyi fizetett kémek, elfogott „nyelvek”, kereskedők révén. Erre a célra pontos, jól működő szervezetük volt. Az adott ország politikai ellentéteiről tájékozottak voltak, azokat a hadjáratok során kihasználták. A mongol hadvezérek gyakran jobban ismerték egy-egy hadszíntér terepét, mint a helybéliek.

A hadicselekmények általában kora tavasszal, vagy néha, az időjárási viszonyoktól függően, ősszel kezdődtek meg, amikor a lovak jó állapotban voltak. Kisebb sereg indulása esetén az egyik szárny vezetője, valamelyik tümenparancsnok vagy a nagykán fiainak egyike volt a vezér. Az egyes seregtestek parancsokaitól Dzsingisz kán haditervet követelt meg. Amikor a terv elkészült, megbeszélte velük és szükség szerint kiigazította. A végrehajtási módozatokról a csapatvezérek szabadon dönthettek, előrenyomulás közben kapcsolatot tartva a fősereget vezető Dzsingisz kánnal.

Ütközetben a mongolok is használták az ősi lovas nomád taktikát: a látszólagos megfutamodást. A módszert azonban tovább is fejlesztették. Seregük egy kisebb része menekülést tettetve odacsalta az ellenséges erőket, ahol elrejtőzve a mongol nehézlovasság várt rájuk. Ily módon csalták a tatár előőrsök IV. Béla királyunk seregét a Duna partjától a Sajóig, ahol lesben álltak Batu kán főerői. Batu kán egy dombról megnézte a magyar tábort és azonnal észrevette, hogy bár a magyarok létszáma nagy, rosszul vezetik őket: szűk szekértábort építettek, és „bezárták magukat oda, mint egy juhakolba”. A mongolok bekerítették és tüzes nyilakkal felgyújtották a magyar tábort. A magyarok között pánik tört ki. A mongolok a futóknak utat engedtek, majd követték és lemészárolták őket. A magyar hadból csak kevesen menekültek meg élve. Köztük volt IV. Béla király, akit aztán az Adria partjáig üldöztek a tatárok.

Nyílt csatában a manőverezési képesség volt a mongolok fő erénye. Igyekeztek megválasztani a csatateretés a terepet előnyükre fordítani. Ha lehetett, erdővel a hátukban álltak fel, idejében megszállták a magaslatokat és kerülték, hogy a nappal szemben harcoljanak. A vezérek maguk nem avatkoztak a harcba. Segédtisztjeiken keresztül zászlójelekkel, éjszakai harc esetén fáklyákkal irányították a csapatok mozgását. Több hullámban támadtak. A csatát a könnyűlovasság kezdte, nyílzáporával összezavarva az ellenség sorait. Ha ez nem sikerült, támadva, majd visszavonulva kitapogatták haderejük gyenge pontjait. A megzavart ellenségre rárohant a mongol nehézlovasság. A győzelem után üldözés következett, az ellenség teljes megsemmisítéséig.


Dzsingisz kán vezetésével a mongolok néhány évtized leforgása alatt meghódították az Óvilág lakott részének négyötödét. Meghódították – de nem tudtak mit kezdeni vele. A távoli nomád puszták közepéről nem lehetett bonyolult társadalmi rendszerű, fejlett civilizációjú, földművelő országokat egységben tartani, felettük uralkodni. Két lehetőség állt a mongol nagykánok előtt: vagy asszimilálódnakaz elfoglalt fejlett államok népéhez, és akkor elvesztik a nomád katonai keménységet, vagy pedig otthon maradnak pusztáikon, élik ősi életüket, és csak az adókat szedikbe az uralmuk alá került országokból – akkor pedig belefulladnak a gazdagságba, és így gyengülnek meg végül. Dzsingisz kán után a negyedik mongol nagykán, Kubiláj kán az első utat választotta. Kínai császár lett, Pekingbe helyezte székhelyét, megalapította a Jüan dinasztiát. Ezzel megkezdődött a mongol birodalom lassú részekre bomlása.

2. Képek


1. Hadsereg és társadalom a lovagkorbanENGEL Pál

Hadsereg és társadalom a lovagkorban

Azóta, hogy Walter Scott nemzedéke felfedezte számunkra a középkor évszázadainak romantikáját, a lovagkor fogalmához elsősorban bizonyos sajátos környezet képzete társul: egy olyan regényes világé, amely tele van Ivanhoe-k és Quentin Durward-ek csodálatos kalandjaival, és amely éppen ezért inkább szórakoztató, semmint valószerű. A történész, a 11–15. századi Európáról szólva, nem is szívesen használja a „lovagkor” fogalmat, inkább a „hűbériség századairól”, avagy – még szakszerűbben – „a virágzó feudalizmus koráról” beszél, ha tényleg komoly hangot kíván megütni. Kár, hogy így alakult, mert a „lovagkor” valójában találó és szemléletes kifejezés. Azt a figurát állítja ugyanis a középpontba, amely a kor társadalmának és kultúrájának valóban sajátos arculatot ad: a lovagot. Papok, kereskedők, jobbágyok léteztek korábban is, és léteztek később is; a lovagi életforma és a hozzá tartozó intézményrendszer azonban igazából csakis erre az időszakra, a sajátképpeni középkorra jellemző.

A lovagság mint fegyvernem és mint társadalmi réteg a 11. század folyamán született meg Nyugat-Európában. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a harcosok páncélt öltöttek és lóra ültek; a lovag ennél pusztán a külsőségeket tekintve is többet jelentett. A nehéz fegyverzetű, mellvérttel és sisakkal felszerelt lovasság már a Karolingok idején, a 8. században a frank hadsereg gerince lett, és a szerepe azóta egyre nőtt más fegyvernemek (könnyűlovasok, gyalogosok) rovására. „Igazi” lovagot azonban első ízben a nevezetes bayeux-i kárpiton ábrázoltak, ami szinte a mai képregényhez hasonlóan örökítette meg a 11. századnak talán legnagyobb kalandját, Hódító Vilmos normann vitézeinek 1066. évi angliai invázióját. Itt találkozunk először a jellegzetesen lovagi harcmodorral, amely hamarosan általánossá vált mind a csatatéren, mind a lovagi tornákon: a lovas hosszú lándzsát szorít a hóna alá, és fegyverével mintegy egybenőve hatalmas rohammal próbálja felöklelni ellenfelét. Ekkortájt egészül ki a lovag vértezete is oly módon, hogy hovatovább egész testét páncél borítja. Az új harcmodor, különösen kezdetben, amíg nem találtak rá ellenszert, félelmetes sikerűnek bizonyult. Noha a lovagság a hadsereg egészének mindenkor csak kisebb részét alkotta, az ütközetek sorsát jobbára az ő rohama döntötte el. A keresztes háborúk krónikái nem egy olyan esetről számolnak be, amikor maroknyi, vasba öltözött „frank” vitéz több ezer szaracén harcost volt képes megfutamítani.

Az újkori tömeghadseregek kialakulásáig az volt a természetes, hogy a katona maga gondoskodik felszereléséről. Ebből magyarázható, hogy a lovagság arisztokratikus fegyvernemként született meg, és mindvégig az is maradt. Íjász bárkiből lehetett, aki megtanult pontosan célozni; ellenben a páncélos csatákra nevelt különleges ló (dexterius) a többszörösét érte egy igáslónak vagy egy ökörnek, maga a vértezet pedig a lónak is a duplájába került. Ennyi pénzért egy-két falunyi földbirtokot lehetett venni. Tegyük hozzá: nem volt elég beszerezni a lovagi fölszerelést, használni is tudni kellett, márpedig a viadal valamennyi fortélyának elsajátítása teljes embert kívánt, a harc iskolája tehát a gyermekkorban kezdődött és a lovagi tornákon folytatódott. Mindebből következően a lovagi pálya nem egyszerűen foglalkozást, hanem sokkal inkább sajátos életformát jelentett, ami igen nagy hatással volt a nyugati társadalom szerkezetére. A lovagi harcmodor elterjedésével egy időben, a 11. század folyamán figyelemre méltó átalakulásnak vagyunk a tanúi: a fegyverforgató szabad emberek tarka tömegéből mind élesebben elkülönül egy igen kisszámú vagyonos elit, azokból, akik elég tehetősek ahhoz, hogy lovag módjára éljenek és hadakozzanak. Ők a sajátképpeni katonák, milesek, ahogyan az európai latinságban a lovagokat ettől fogva nevezik. Mivel ekkoriban még minden gazdagság forrása a föld, a földbirtok pedig öröklődő, az új réteg a gyakorlatban kezdettől fogva kasztjellegű, és néhány nemzedék alatt intézményesen is azzá válik. A lovagságbólfejlődik ki a középkor „úri” osztálya, a nemesség, amelyben az összetartozás tudata már nem annyira a lovagi fegyverzet használatán alapul, mint inkább a „lovagi”, azaz előkelő, nemesi származáson.

A kor ideológusai, az egyháziak gondoskodtak arról, hogy a társadalom eme új szerkezete isteni szentesítést nyerjen. Már a 11. századi klerikusok felfedezték, hogy a népesség az úr akaratából oszlik háromfelé: azokra, akik imádkoznak,azokra, akik harcolnak,s végül a „maradékra”, akik dolgoznak. Hosszú időkre ez a felosztás vált a középkori világrend egyik alapjává, és a fölfedezés jelentőségét nehéz túlbecsülni, hiszen némely hatása még a jelenkorban is érződik. Az egyház, amidőn kijelölte a „harcosok” helyét a társadalmi munkamegosztásban, feladataikról sem feledkezett meg, és a lovagi erények oly terjedelmes katalógusát állította össze számukra követendő például, hogy még megtanulni sem volt könnyű, nemhogy megtartani. A lovag kénytelen volt abban a tudatban élni, hogy Isten tetszését egyedül a hitetlenek aprításával nem nyerheti el; ezen felül – egyebek között – könyörületesnek kell lennie, és ki kell tűnnie az özvegyek, az árvák és általában az


elesettek gyámolítójaként. A lovagkor krónikáit olvasgatva az a benyomásunk, hogy eme magasztos eszmények követéséről a többség eleve lemondott, és az üdvözülésnek valamely egyszerűbb útját választotta. Tény azonban, hogy az intelmek mégsem voltak hatástalanok. Egyéb tényezők mellett az egyház szerepe is közrejátszott abban, hogy a 12. század folyamán fokozatosan kialakult egyfajta lovagi „becsületkódex”, amely előírta, melyek a lovagi magatartás kötelező mintái mind a viadalban, mind azon kívül. Az a viselkedés például, amit ma „sportszerűnek”nevezünk, ennek a kornak volt az újítása, és a legkorábbi lovagi eposzban, a 11. századi Roland-énekben még ismeretlen.

A „lovagiasság” mint eszmény hatással volt a nemek viszonyárais. Ebben az új légkörben, a 12. századi dél-franciaországi fejedelmi udvaroknál született meg a lovagköltő trubadúrok lírája, amelyben a nő eladdig nem létező piedesztálra került, és – legalábbis a versekben – nem érzéki vonzalom tárgya volt többé, hanem testetlenné szublimált, rajongó hódolaté, amely viszonzást nem is remélt, hanem az „úrnőért” végzett lovagi szolgálatokban nyeri el önmaga jutalmát. Ha az európai társadalmak felső és középrétegeiben az idők folyamán némileg másként alakult a női nem helyzete, mint egyebütt, akkor ezt is a lovagkor vívmányának kell tekintenünk.

Nyugat-Európa lovagi társadalmát a hűbériség intézménye foglalta jogi keretbe. Ennek klasszikus formái francia földönalakultak ki, ugyancsak az 1100 körüli évtizedekben, és onnan sugárzódtak szét Angliába, a Rajnán túlra és dél felé, a lovagi életformák terjedésével párhuzamosan. Tágabb értelemben lovagnak számított mindenki, aki részesült a lovaggá ütés ünnepélyes szertartásában, és elegendő földje volt ahhoz, hogy lovagi módon – munka nélkül – éljen. Lovag volt tehát a király, a herceg, a gróf is, nemcsak az egyszerű nemes, akinek páncélnál és lónál többre nem tellett. A hűbériség volt hivatott arra, hogy az „egyenlők” ezen eszmei közösségén belül rendet teremtsen, és egyúttal az uralkodás eszközéül is szolgáljon.

A hűbéri szerződés ugyanis, a dolgok lényegét tekintve, földbirtokon alapuló katonai szolgálat vállalását jelentette. Magában a szerződésben, igaz, nem csupán erről volt szó: a hűbéri kapcsolat mindkét félre kötelezettséget rótt, amit az aktus bonyolult szimbolikája is kifejezésre juttatott. Amikor Flandria új grófja 1127-ben elfoglalta méltóságát, a kortárs így számol be a hűbéresek hódolatáról: „A gróf megkérdezte a leendő vazallust, akar-e fenntartás nélkül az ő embere lenni, s amaz így felelt: »Akarok.« Erre megcsókolták egymást, miközben a vazallus mindkét kezét a gróf kezébe helyezte. Ezután hűséget fogadott a gróf szószólójának, a következő szavakkal: »Hitemre ígérem, hogy e perctől fogva Vilmos gróf híve leszek, és eskümet igaz hittel, álnokság nélkül megtartom iránta, bárkivel szemben. «

Végül ugyanígy megesküdött a szentek ereklyéire is.” Ha elgondoljuk, hogy a gróf maga ugyanezen a módon saját hűbérurának, Franciaország királyának lett a vazallusa, máris előttünk áll a lovagkor hűbéri hierarchiája a maga teljes életszerűségében. Ami az aktus tényleges tartalmát illeti, az eskü mindkét felet kötelezte. A hűbéres általában véve mindenkor „tanáccsal és segítséggel” tartozott urának, és hívó szavára köteles volt hadba szállni az oldalán, saját vazallusaival együtt, ha voltak ilyenek; a hűbérúr viszont szolidaritást vállalt iránta, és oltalmazni tartozott őt mindenkivel szemben. Tegyük azonban hozzá: a való élet ennél színesebben és bonyolultabban alakult. A hűbéri kötelezettséget talán éppoly gyakran szegték meg, mint amilyen gyakran teljesítették, és – hogy az iménti példánál maradjunk – Flandria grófjait bizony igen sűrűn kellett fegyverrel emlékeztetni rá, hogy mivel tartoznak a francia koronának.

Mindaz, amiről eddig szó esett, a maga teljességében csupán Európa nyugati tájairajellemző. Egyedül ott bontakoztak ki a hűbéri intézmények olyan sokrétűen, hogy az egész társadalmat behálózzák, és a lovagi életforma is egyedül ott vált egy osztály sajátjává, mintegy meghatározójává. Onnan indultak ki a korszak „reprezentatív” hadi vállalkozásai, a szentföldi keresztes háborúk, és az a tény, hogy 1189-ben a német, a francia és az angol uralkodó egyszerre kelt útra, úgyszólván a keresztény lovagvilág országok fölötti egységét szimbolizálta. Különösen szembetűnő ez, ha figyelmünket a kereszténység perifériái felé fordítjuk. Minél távolabb haladunk ugyanis keletnek vagy északnak, annál gyérebb, annál felszínesebb mindaz, amit a nyugat lovagi kultúrájából megvalósulni látunk. Voltak persze, akik nyugati módra lovagi külsőt öltöttek magyar, lengyel vagy svéd földön is, de az arányokat tekintve sokkal-sokkal kevesebben. A hűbéri intézmények legföljebb csökevényes formában honosodtak meg. A lovagkor teremtette szellemi értékek pedig, azt mondhatjuk, érintetlenül hagyták az itteni uralkodó elitek mentalitását. Minderre jó példa Magyarország.

Történelmünk „lovagkora” – így olvashattuk régebben – az Anjouk évszázada volt, és Nagy Lajos impozáns alakja elsősorban mint a kor megtestesítője, „a lovagkirály” élt az emlékezetben.* Sokan vallották – némelyek ma is vallják –, hogy Magyarország a középkor folyamán behozta fejlődésbeli lépéshátrányát a nyugati országokkal szemben, és intézményrendszerében is melléjük – vagy szorosan mögéjük – zárkózott fel. Ennek megfelelően több próbálkozás történt abban az irányban is, hogy középkori intézményeink némelyikét hűbéri intézményekkel állítsák párhuzamba, sőt azok hazai megfelelőjét találják meg bennük. Ma, amikor 14–15.


századi fejlődésünkről lényegesen többet lehet már tudni, mint két-három nemzedékkel ezelőtt, egyre világosabb, hogy középkorunk társadalmi és gazdasági teljesítőképességét némileg túlbecsültük. Inkább az látszik hihetőnek, hogy Magyarország nem az újkor sorscsapásai folytán sodródott az európai fejlődés perifériájára, hanem – mindig is ott volt. Ennek megfelelően tanácsos újból mérlegelnünk a magyar „lovagkor” problémáját is, különösen két szempontot méltatva figyelemre.

Az egyik a magyar társadalomnaka nyugat-európaitól lényegileg eltérő szerkezete. A különbségek közül elég a legfontosabbat kiemelni. Ott a nemesség, mint láttuk, a lovagságból nőtt ki, és mindvégig megmaradt kisszámú, viszonylag jómódú elitnek, amelyet nemcsak arisztokratikus öntudata emelt fölébe másoknak, hanem anyagi lehetőségei is. Ott ez a réteg valóban hordozója lehetett egy olyan kultúrának, amely – mint a lovagi élet – vagyont, alattvalókat és sok szabad időt kívánt művelőitől. Itt ellenben a „nemes” szó már a 13. századtól kezdve, amikor divatba jött, merőben más társadalmi közeget takart: nem pusztán az előkelőket, hanem kisbirtokos szabad emberek – nyugati fogalmak szerint: parasztok – hatalmas tömegét is, mindazokat, akiknek a tatárjárást követő zavaros időkben sikerült „megúszniuk”, hogy mások földesurasága alá, azaz jobbágyi sorba jussanak. Úri öntudatban náluk sem volt hiány, sem ekkor, sem később, de vajon hányuknak tellett ezen kívül hadiménre és vértezetre is? Amennyire meg lehet ítélni, csak igen keveseknek.

A másik szempont a földbirtoklás minősége. Nyugaton a hadszervezet, sőt maga a társadalmi-politikai rendszer a birtoklás hűbéri jellegén alapult. A hűbérbirtokot – és másféle birtok alig volt – szolgálat terhelte, akár egész tartományból állt, akár csak egyetlen faluból vagy ennél is kevesebből. Elaprózódásának többnyire gátat vetett az a szabály, hogy a birtok az elsőszülött fiúra száll és oszthatatlan. Magyarországon a birtoklásnak ezt a formáját nem sikerült meghonosítani, bár királyaink többször is megkísérelték azt. Itt az az elv volt és maradt uralkodó, hogy a királytól kapott birtokadomány a nemest és jogutódjait nem a jövőben teljesítendő, hanem a már teljesítettszolgálatok fejében, jutalomként illeti meg, szabad és örökös tulajdon gyanánt. Természetesen oszthatatlan sem volt, hanem a fiúk örökölték egyenlő arányban. Hogy a nemes hadi szolgálattal sem tartozik érte királyának, azt már az Aranybulla (1222) 7. pontja is leszögezte.

Magyarországon tehát sem a nemesből nem vált lovag, sem a földjéből nem lett lovagi hűbér. Márpedig a nemesi örökbirtok talaján nem sarjadt ki lovagi kultúra, nem termettek sem trubadúrok, sem Minnesängerek. Jellemző, hogy maga az éneklés sem vált úri foglalkozássá. Az udvart e nemben igricek, azaz paraszti énekmondók szórakoztatták, és amennyire tudjuk, nem a szerelemről daloltak, hanem hallgatóik testi erejét és bátorságát magasztalták. Toldi Miklós 14. századi mondája a példa rá.

* Vö. História, 1982/ 4–5. sz.

2. Képek


1. Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál?HELD József

Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál?

A 15. században kiváló propagandaeszköz volt a csatában részt vevő katonák számának eltúlzása. A győztes fél értékét és presztízsét növelte, ha hatalmas hadsereget semmisített meg. Miért volt vajon szükség ilyen propagandára Nándorfehérvár esetében? A csatát követően a ferences szerzetesek a győzelemtől mámorosan dicsőítették, magasztalták Kapisztránt a hadjáratban játszott szerepéért. A ferences rend lehetségesnek tartotta szentté avatását és ehhez nem jöttek rosszul a Kapisztránnak tulajdonított „csodák”. Ilyen „csoda” volt az, hogy a Nándorfehérvárhoz érkezett hatalmas török sereget, nagy szégyenére, elűzték a vár alól. Másrészt pedig Hunyadi családja és barátai fokozni akarták a győztes hadvezér tekintélyét: a hatalmas török sereget legyőző hadvezér presztízsét nem veszélyeztethette semmi.

Kétségtelen, hogy Nándorfehérvárhoz igen erős török hadsereg érkezett. A szultán parancsa alapján 1456 tavaszán Edirnenél gyülekezett a sereg. Konstantinápoly védelmére azonban – a nyugati tengeri hatalmak támadásától tartva – jelentős erőket kellett hátrahagyni. Nyugati becslések szerint a felvonult török sereg létszáma 150 és 400 ezer között lehetett.

Igen valószínű, hogy az alsó határ is túlzás. Norman Tobias foglalkozott a középkori hadseregek nagyságával, és bár elsősorban Konstantinápoly 8. század eleji ostromát vizsgálta, eredményei általában hasznosíthatók az iparosítás előtti korszak hadseregeivel kapcsolatban is. Szerinte Európa peremvidékein, amilyen például az Észak-Balkán, a csatában felvonuló seregek létszáma nem léphette túl a 60-70 000-et. E szám meghatározásánál nem a szállítható vagy a helyi lakosságtól rabolható (katonai szóval „rekvirált”) élelmezés és takarmány lehetséges mennyisége volt az elsődleges szempont, bár természetesen ezeket a tényezőket is figyelembe kellett venni. A fő probléma az ivóvíz volt az emberek, de főleg az állatok részére. Az ember szükség esetén meglehetősen hosszan tűri a szomjúságot – az állat nem. A 15. századi hadseregek nagyszámú hátas- és málhás állatot használtak, így igen nagy volt napi vízigényük. A hadseregek vonulását ezért a folyók, patakok vonalához kellett igazítani, vagy a seregrészek több napos különbséggel követték egymást. A harmadik lehetőség az volt, hogy különböző, esetleg párhuzamos utakon egyidejűleg haladjanak a hadseregek. A két utóbbi esetben azonban a hadseregnek esetleg erőit megosztva kellett szembeszállnia egy esetleges támadással és így még rendeltetési helye elérése előtt elveszthette a háborút. E nehézségeket a Balkánon a félszigetet átszelő folyók melletti párhuzamos haladással lehetett áthidalni. Ha azonban Mehmed szultán serege észak felé vonulva a Duna vonalát követi, ez nagy kerülőt és időveszteséget jelentett volna. A szultán ezért több csoportban indította északra hadát. Ő maga, mintegy 60 000 emberrel, a Balkán hegység északi lejtőin indult, míg egy kb. 20 000 katonából álló csoport a déli lejtők felé vette útját. A két nagy sereget időről időre bizonyára újabb egységek követték. Ez nemcsak a hadsereg ellátását könnyítette meg, hanem a török sereg keleti szárnyát is biztosította rajtaütésszerű támadásokkal szemben.

Figyelembe kell venni azt is, hogy ebben a történeti korszakban minden hadsereg számos lézengőt vonzott magához és nagyszámú kisegítőt is vitt magával. Tudjuk például, hogy Mehmedet Nándorfehérvárnál tatárok is támogatták. Nincs biztos adatunk ezeknek a segédkezőknek a létszámáról, de tisztán spekulatív alapon a 20% hihetőnek tűnik. Egy ilyen nagyságú hadseregnek állathajtókra, felcserekre és borbélyokra, zenészekre és jövendőmondókra, vízhordókra és mesteremberekre, prostituáltakra és azok kitartottaira, a tiszteknek szolgákra, a legfőbb vezetőknek testőrökre volt szüksége, és ezek mintegy 10%-kal növelték a létszámot. Ha a szultán hadseregét 80 000 főre becsüljük, a harcosok száma mintegy 55-56 000 lehetett. Ez így is óriási erőt képviselt, a korabeli Európában kiállítható legnagyobb hadsereg volt még akkor is, ha nem érte el a megrémült nyugati tudósítók által becsült nagyságot.

Bernhard von Kraiburg, a salzburgi érsek kancellárja Bécsben, 1459. „augusztus 25-én kelt levelének becslése közel áll a belgrádi török sereg tényleges létszámához. Kraiburg beszámolója szerint egy megbízható szemtanú (valószínűleg egy Bécsből származó keresztes vitéz) 100 000-re becsülte a Nándorfehérvár alá érkezett törökök számát. Szerinte 21 hajó szállította az élelmiszert a Nándorfehérvárhoz érkezett hadsereg számára. Mindkét oldalon mintegy 4-5000 ember halt meg. Hunyadi csapatainak létszáma (beleértve a védelemhez toborzott zsoldosokat is) mintegy 16 000 volt, akik közül azonban csak nyolcezren vettek részt a harcokban.

Ez a beszámoló is túlzónak látszik. Ha a szemben álló felek összlétszáma közel 150 000 volt (mivel a fentebbi létszámhoz hozzászámítandó a korabeli becslések szerint több mint harmincezer keresztes), a 4-5000 halott


nagyon kevésnek tűnik. Ugyanakkor a Kraiburg informátora által megjelölt hajószám is kevés. Lehetséges, hogy a szemtanú csak a nagyméretű hajókat számolta, figyelmen kívül hagyva a valószínűleg nem kevés bárkát.

De mekkora volt Hunyadi serege? Igen valószínűtlen, hogy akármelyik időpontban több mint 16 000 katona védte volna az erődöt. Szemtanúk beszámolói szerint Hunyadi az ostrom kezdete előtt 5000 emberével erősítette meg a védőket. Ezeken kívül arról szólnak, hogy bandériumában további 5-6000 ember volt. Tudjuk, hogy legalább még egy bandérium, Koroghi János macsói báné is ott volt és talán Hunyadi támogatói, Kanizsai László, Rozgonyi Rajnald és Joan Bastida is odaküldték magánhadseregeik néhány osztagát. Kapisztrán Magyarországon, Carvajal bíboros a római szent birodalomban és Ausztriában toborzott kereszteseket. Voltak, akik különböző akadályok miatt nem értek idejében Belgrádba, jóval az ostrom után is egyre érkeztek még a keresztesek.

Tudjuk, hogy Hunyadi bérelt zsoldosokkal gyakran egészítette ki bandériumát: erre a célra 1443-ban 32 000 aranyforintot, 1444-ben pedig kétszer annyit költött. Hacsak nem részesült az országgyűlés által megszavazott különadóból (s erről nem szólnak a források), bandériuma minden bizonnyal 10 000 főnél kevesebbet számlált.

Egy másik probléma: hány keresztest toboroztak Kapisztrán és ferences szerzetestársai? A ténylegesnél kisebb szám nagyobb tekintélyt ad a győzteseknek, de ugyanakkor kedvezőtlen képet nyújthatott volna Kapisztrán hatalmáról és karizmatikus vonzerejéről. A szerzetesek egykori állítása szerint 30 000, főleg Magyarországon toborzott keresztes vitéz volt Belgrádnál. Ez egybevághat a Magyar Királyság korabeli népességéről rendelkezésünkre álló adatokkal. Ha ugyanis 3 200 000 paraszt volt a birodalomban, a 30 000 fő 0,9%-ot jelent és ez teljesen reális becslés. Soha senki sem számolta meg azonban ezeket a kereszteseket. Kraiburg adata, amely szerint csak 8 000 keresztes harcolt ténylegesen, valószínűleg pontos volt. A keresztes sereg erejét azonban nem szabad alábecsülni. Két, egymástól független forrás teszi lehetővé a védekezésben játszott szerepük megítélését. Szilágyi Mihály, Belgrád parancsnoka, Hunyadi érkezése előtt kijelentette: amíg nem látta a folyóparton hullámzó tömeget, nem hitte volna, hogy Magyarországon ennyi embert lehet harcba szólítani.

A megoldás kulcsa az, hogy a keresztesek is, egymást követő csapatokban érkeztek Nándorfehérvárra (még az ostrom után is jöttek). Amikor 1456 novemberében V. László király elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy felkeresse a romos várost, kíséretében számos német keresztes vitéz volt.

Mindent összevéve több mint valószínű, hogy a beszámolókban megjelölt 70 000-nél lényegesen kevesebb keresztes érkezett Belgrád alá. Tényleges számuk ennek mintegy fele, 35 000 lehetett.


1. Honvédõ parasztok és vezérükDEMETER Zsuzsanna

Honvédő parasztok és vezérük

Hunyadi János élete, törökellenes harcai 96 oldalon, a képregények stílusában. Röviden így lehetne jellemezni a Hunyadi harca a haladásért című, 1953-ban megjelent, a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége által kiadott „képes album”-ot. Az igénytelen kiállítású füzetecske levelezőlap nagyságú rajzokkal és egymondatos képaláírásokkal próbálja elmondani és értékelni – mint ahogy a képek is mutatják – Hunyadi politikai szereplésének majd negyedszázadát – középpontjába természetesen a „honvédő harcok”-at állítva. E honvédő harcokban egyoldalúan a nem reguláris csapatok, mindenekelőtt a parasztok szerepét kiemelve. A hazát az idegen betolakodók elől védő paraszt alakja az ’50-es évek történetírásának, a hidegháborús korszaknak jellegzetes hőse. S az is jellegzetes, hogy e népmesei elemeket mozgató „igazságos Hunyadi” a nyugatiaktól – mindenekelőtt a pápától – magára hagyva, az ország különböző nemzetiségű népeivel vívja meg küzdelmét a hatalmas külső túlerővel. A nándorfehérvári győzelem így egy országos méretű népfelkelés eredményeként jelenik meg.

1956-ban, a nándorfehérvári győzelem 500. évfordulóján az országgal a nagy történelmi személyiség, Hunyadi halálának évfordulóját kívánták ünnepeltetni. Az ebből az alkalomból kiadott Kiállítási útmutató a fentebbi brosurához és egy, a Tankönyvkiadó által megjelentetett képgyűjteményhez (Történelmi Képsorozat, Bp. 1952.) utalta az ország különböző üzemeiben, könyvtáraiban, művelődési otthonaiban kiállítást készítő propagandistákat. Ebben a képgyűjteményben a magyar történelem ötven legkiemelkedőbb alakjáról és eseményéről közölnek festményeket, fényképeket. A sor végén természetesen a jelenlegi (1952. évi) kiemelkedő személyiség, Rákosi Mátyás képe.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1984-056 História 1984-056 Minden jog fenntartva....

Documents

Transcript of regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1984-056 História 1984-056 Minden jog fenntartva....